A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kurt Vonnegut. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kurt Vonnegut. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. május 31., kedd

Kurt Vonnegut - Ryan North - Albert Monteys: Az ötös számú vágóhíd - Képregény

Egy áldott emlékű, általam ismeretlenül is szinte családtagként szeretett ember egyszer írt egy könyvet, egy formabontó könyvet az élményről, amit átélt, amiről nem tudott beszélni, csak így, ennyire formabontóan. Ezek az ő szavai: A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azonban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, ami olyan, amilyen. Ha jól számolom, minden halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Amikor először elolvastam ezt a könyvet, sajátos buborékából a saját életem is kinézetett: mert apai nagyapám, Hegyi Imre magyar leventeként (odáig sodródva a frontok hátán) foglyokat őrzött, ott, Drezdában – milyen morbid fintora a rajongó-olvasó sorsnak: akár többek közt Vonnegutot is őrizhette... Hiszen túlélte ő is, szintén egy óvóhelyen, hazakerült, akárcsak az egykori fogoly - bár beszélni se szeretett erről, nemhogy regényt írt volna belőle. De mert akkor és ott, a tűzvihar alatt épen maradt óvóhelyen ezt ígérte, egész életében nem káromkodott és minden vasárnap ott volt a szentmisén – utolsó leheletéig megtartva az egykori fogadalmat.


Formabontó mese ez – és bomló forma, az időomlást leghétköznapibb módon élő hőssel, aki tudja: így megy ez, pontosan abban a strukturált kényszerben árasztja a maga bomlásszagát, amiben elviselhetővé lett mindennek a tudata. Egy ilyen dologgal, a tudatával úgy tudsz együtt élni, ha léted minden megélhető pillanatát elrendeltnek veszed. Ha egy pillanatig nem érint meg: a magad döntéseivel hozzájárulhattál mindehhez, és hiába voltál lélekben pacifista, hiába voltál a lehetőségek mentén józan, hiába nem váltál személy szerint gyilkossá a közös, nagy őrületben (mindhárom igaz az íróra), mégis – a részese lettél annak, hogy mindez megtörténhetett. A Trafalmadoriak időfogalma az egyetlen trükk, ami által ép elmével átvészelhető a tudat: részese voltál. Milyen érdekes, a nagyapám is így ragaszkodott az elrendelt kötelességhez, a megmenekülés árához a betartott fogadalommal – s milyen érdekes az is, hogy a könyvében jól elkülönülő, szereplőként is megjelenő szerző mennyire pontosan látta ebben az elképzelésben a csapdát. Meg is írta aztán, az Időomlásban, hiszen ismerte és elismerte a dilemmát: mi van akkor, ha tényleg mindannyian akartuk, hogy így legyen? Ha pontosan nem is értve, mit akarunk (mi, emberiség), létre hívtuk Timur Lenket, a rabszolgaságot, a terrorbombázást, a haláltáborokat és Hirosimát – mérhetetlen, a trafalmadori időfelfogástól szinte végtelen távolságra fekvő, teljes döntési szabadságunkkal.

Időomlásról beszéltem (hiszen jellegében az), bár Billy Pilgrim csak elszabadult az időben. Bármely időpillanatból bármelyikbe utazva benne, a sorrend fogalmát teljesen számításokon kívül hagyhatóvá téve. Többször átélve a saját születést és halált, a szomorú, a nyomasztó és kiábrándító pillanatokat – mindvégig a boldog pillanatokra fókuszálva. Az a szájsarokba rajzolt mosoly a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár számos lapján ott lakik, hol enyhén idióta, hol kifejezetten bölcs felhangokkal – ahogy a szövegkörnyezet megteremti. Billy Pilgrim saját mottója, meztelen női mellek közül kandikáló medálról látszerész-rendelőjének falára bekeretezve felkerülő "bölcselete" a maga számára megvalósul, ott is, ahol kudarcot vall benne: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Sajátos karriert futott be ez az idézet a korban, ahol élünk, ahol ez a regény immár klasszikus, a megosztón sokak szájába adták már e szavakat; szinte mindegy, kinek tulajdonítjuk. Billy számára, a regény lakóinak világában nyilvánvalóan ironikus felhangjai vannak, hiszen csak abban van döntése, hogyan éli meg a mit, abban nincs, hogy mit él. Azon képtelen változtatni.


Nekem is lehetett volna egy döntésem, hogy ezt a képregényt nem veszem a kezembe. Tartottam tőle, egyszerűen nem éreztem a víziót ebben a vizuális formában megőrizhetőnek. De a feleségem meglepett vele – s hogy így rendeltetett, hát elolvastam Ryan North és Albert Monteys munkáját. Nagy szeretettel rajonghatok érte, hála Istennek. Nemhogy elvett volna egy szemernyit is a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár ízeiből, de a kellő mértékig adagolva az eredeti fűszereit ebben a másféle dimenzióban kifőzi gyakorlatilag ugyanazt. Lehetett volna egy döntésem, de nagyon boldog vagyok, hogy egy irántam érzett szeretet kivette a kezemből – rosszul döntöttem volna. Ryan North szelíden és pontosan válogat az alapanyag narrációjából, egy pillanatig nem él a médium szenzáció-hajhász beállításainak bevett eszközeivel ott sem, ahol amúgy (talán, sőt, talán ízléssel) tehetné, tényleg újrateremti ezt a fanyar, időnként keserű humorral tálalt mesét az új keretben. Albert Monteys pedig pont annyira rajzol itt karikatúrát, amennyire a könyv hősei is azok voltak – imádom a némán is beszélő fejeit. A szerzőpáros tényleg tisztelte Az ötös számú vágóhíd szellemét – miközben ironizálnak azzal, hogy ez az a történet, hiszen ugyanúgy kezdődik, és pontosan úgy végződik (ahogy rendeltetett, ugye), a történet jegyében mégis éltek, s ügyesen éltek a médium adta szabadsággal.


Van egy gyönyörű jelenet a könyvben, s itt is méltóképp kerül elénk. Egy borzalmas (az amerikai látszerészek társadalmát lesújtó) repülőszerencsétlenséget túlélve Billy épp egy kórteremben lábadozik, ahol az ágyszomszédja (minő véletlen) Bertram Copeland Rumfoord dandártábornok, a repülős fegyvernem hivatalos történetírója. A felelős – mondhatnánk. Akinek Billy egy ponton csak ennyit mond, a Trafalmadoron tanultak szellemében, Drezdáról, az ott történtekről: Minden rendjén való volt, Rumfoord. Nincs értelme neki mást mondani, egyfelől. A felelősséggel a valódi felelősök szembesíthetetlenek. És nincs értelme a bosszúnak se, másfelől. Egyszerűen nem volna szabad annyira kiürülni, odáig relativizálni magadban az embert, hogy elkövesd ezeket, hogy kiadd az ilyen parancsokat. A holtakat nem érdekli a bosszú, nincs számukra elégtétel. A szabadságunkban az áll, ezt kellene megtanulni (s még a Trafalmadorra sem kell elutazni érte): hogy nekünk az emberség rendeltetett. Csak élni kellene vele. Vonnegut a könyvben is szereplő író alteregójának: Kilgore Troutnak megrajzolt egy sírkövet, ez bekerült a képregény búcsúlapjai közé: "MINDEN GYÖNYÖRŰ VOLT, ÉS SEMMI SE FÁJ". Én jobban szeretem a másikat, amit a Bajnokok reggelije című regényében rajzol neki, szerintem jobban is illene ide: "VALAKI (valamitől valameddig) MEGPRÓBÁLTA".

Tényleg, ennyi az összes kritikám. Nem mindig így megy ez – nagy köszönet érte. S köszönet az igényes magyar kiadásért a Helikon kiadónak, mindazoknak, akik itthon bábáskodtak felette.

2015. szeptember 9., szerda

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

Tegyünk fel egy kérdést. Mit csinált az atombomba megalkotója, a sorsfordító pillanatban, amikor ledobták a bombát? A nagyságra felfelé bámuló, kíváncsi olvasóinkat bizonyára érdekli ez a személyes, emberközeli részlet, a lángelme zokniban úgymond; tegyük fel hát a kérdést egy elképzelt kitaláló fiának, egy elképzelt történetben, ahol úgy alakul, hogy ugyanabba az egyetemi klubba sodor a sors – minket, és az elképzelt kitaláló egyik fiát. Minket – direkt mondom így; ezt az elképzelt történetet minden bizonnyal egyszerre többen olvassuk; egyszerűen statisztikailag lehetetlen, hogy én olvassam egyedül a világon a Macskabölcsőt, Kurt Vonnegut negyediknek megírt (első maradéktalanul sikert arató) regényét; az első regényt amelyet évekkel ezelőtt olvastam tőle, amely maradéktalan sikerrel penderített ki az addigi olvasmányok alommelegéből a maga szuperjéghidegébe.

Megvolt az oka, miért pofátlankodtam be olyan korán (mondjuk így: jogosulatlanul) a dunaújvárosi könyvtár felnőtt részlegébe: mentem a kedvenc írók felnőttebb könyvei után. Nem emlékszem pontosan, hogyan-miért került a kezembe Vonnegut könyve. De arra emlékszem, rögvest megtetszettek az illusztrációk, Réber László oldalszélre illesztett rajzai; őt már Janikovszkynál is nagyon szerettem, betalált, úgymond, a pontos gyerekszáj mellé a rajzi minimalizmusa. Azokat (Velem mindig történik valami, Az úgy volt… és társaik) késve kaparintottam meg, ezt túl korán… de amikor elolvastam az első, ajánlásnak szánt mondatot: Ebben a könyvben egy szó sem igaz… tudtam, nem megyek haza nélküle. Szerencsére elég rugalmas könyvtárost fogtam ki…

Tegyünk fel egy kérdést. Mennyit érthet a szocializmus butító-óvó burkában nevelt tizenkét éves a Macskabölcsőből? Egy csomó utalást nyilván nem – egy csomó fanyar kiszólást, bumfordi temetői humort, szexuális tartalmakat a maguk húsba maró mélységeivel, a regény-politika görbe tükreit mindkét világrend felé. Mintha csak a csontvázát olvasta volna egykori önmagam a könyvnek – de pont ezért olvastam újra meg újra, évekig. Mert nem egy, de ezer kérdést tétetett fel, és én kérdeztem. Szerencsétlen szüleimet, megrökönyödött tanáraimat és kedvenc könyvtárosaim - aztán egyre inkább a többi könyvet. A Macskabölcső felért egy pofonnal, de a legjobb értelemben. A világot továbbra sem értettem, de legalább már tisztában voltam vele, hogy mennyire nem…

Főhősünk, John könyvet írna. A címe: Aznap volt a Világvége. Ebbe a könyvbe beleírná, mit cselekedtek a bomba ledobásának pillanatában a vezető tudósok. Érdekes, nem? Mintha lenne valamiféle világ-sors, és a tükrében jelentene valamit, egy ennyire jelentős pillanatban milyen jelentéktelenségekkel múlatták az időt azok, akik előidézték… John felveszi a kapcsolatot Felix Hoenikker, a Nobel-díjas atomtudós gyerekeivel, hogy tisztázzák e múlhatatlanul fontos részletet – s fokozatosan kibontakozik előtte egy fantasztikus tudományos felfedezés bujkáló titka, Hoenikker játékos ötlete: a szuperjég. Képzeljünk el egy kutatóintézetet, különleges elmék gyülekezőhelyét, ahova egy nap besétál egy admirális azzal, hogy soha többé nem akarja kihalászni a mocsárból a partra szálló flotta teljes legénységét… kellene neki egy szemernyi csodaszer, amitől a mocsár hipp-hopp megszilárdul. S akad egy játékos elme, Hoenikker, aki ezen komolyan elgondolkodik. Mert a játékban zseniális – bár (talán ez az ára) szociálisan analfabéta, semmilyen felelősségérzete nincs, ahogy a fia fogalmaz: az emberek nem vágtak a szakmájába.

Tegyünk fel egy kérdést. Miért nem írt Vonnegut ebből egy nagyszabású, piffpuffdirrdurr politikai thrillert? Hisz van egy ekkora (világpusztító méretű) titok, amely (egymás világát pusztító) nagyhatalmak érdeklődésének homlokterébe kerülve olyan világon oda-vissza kergetődzést tett volna lehetővé titkos és egyéb szolgák, Bourne-ok és Bondok (de akár Bosszúállók és Galaxis őrzői) számára, hogy ihaj. Mert Vonnegut is játékos elme, és nem ez érdekli. A viselkedésünk izgatja, a társadalmunk viselkedése – ha csak mondén (és egyben  laboratóriumi) modellben is. A Karib-tenger nem létező szigetén, San Lorenzón felépített zanzában vizsgálva; diktátorral, kivégzések fenyegetésében, tiltott és titkos vallási szektával, a mester, Bokonon tanításaival; minden formát és szabályt felrúgó, hippi szállodaigazgatóval, három idióta örökössel és a sziget legszebb lányával – és az egyes szám első személyben mesélő John-Jónással (azaz velünk) vizsgálva kik is vagyunk valójában. Mi olvasók. Vonnegut is velünk játszik, akárcsak a thriller-írók, csak közben nem néz bennünket hülyének.

Bokonon tanai áthatják a regényt – ez a réteg így és itt feltárhatatlan, annyira gyönyörűen adagolt és sokrétegű (még a direkt elhelyezett hamisa is annyira…); olvassátok el. Elemi bizalmatlanságom kaptam tőle, a hatalom hirdetett igazságai iránt; a tudást, hogy a deklarált jövőnek ajándékozott jelen szolgálata (legyen ideális-társadalomépítés, vagy hosszú lejáratú hitel) rabszolga-önáltatás; a hideg szívvel elemző értelem alatt kitapogatható, megvető felsőbbrendűség-érzet rákos daganatának felismerését; s még ki tudja, mi mindent köszönhetek ennek a könyvnek. A kételyt, amit jelen hatalmak ugyanúgy kinevelnének az emberből a megvezethetősége érdekében. Higgyétek el: már akkor egyszerűen más ízt hagyott utána a számban az „…április 4-ről szóljon az ének…”

Tegyünk fel egy kérdést. Mit remélhet a földön az emberiség számára a gondolkodó ember az elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján? Ez a könyv így válaszol: semmit a világon. Amikor nagy csikordulással becsukódik a Mennyország kapuja, a legbölcsebb ember az utolsó gesztusával fityiszt mutat a teremtőnek. Erre telik. Hibáztatni azt, aki ránk méri a felelősséget – amit nem vállalnánk az istennek se. Sors? Ránk mért csapások? Elkerülhetetlen végzet? Dehogyis. Mi magunk. Mi olvasók. Akik a világ e pillanatában e regényt olvassák. Egyszerre. Bárhol a világon. Vegyük végre tudomásul: senki más nem vállal a mulasztásainkért felelősséget.

Kiadó: Európa (1978)
Fordította: Borbás Mária

2015. május 25., hétfő

Kurt Vonnegut: Mesterlövész

Enyhe vicc, illene hozzá – hogy nem a saját tőle imádott szentháromságom (Macskabölcső, Börleszk, Börtöntöltelék) egyik darabja, nem is a kánonban - ahogy olvasom - legtöbbre értékelt könyvek (Ötös számú vágóhíd, Bajnokok reggelije, Éj anyánk) közül egy követelődzik a tollamra, először Kurt Vonnegut Jr. őrült (mellé)beszédei közül; hanem a Mesterlövész. A könyv, amelynek (anti)hőse egy ifjúkorában elkövetett, életeket követelő hiba révén érdemli ki a kétes ragadványnevet, amit a Közép-Nyugaton jobbára a híres-hírhedt lesipuskásoknak adományoztak. Rudi Waltz az élethelyzetem okán kéretőzik előre, annyi kedves hősöm elé – és mert a napokban értettem meg végre, azt hiszem, mit is akart Vonnegut vele. Azon túl, hogy (minden, csak nem átlagos) családja által bemutassa az amerikai közgondolkodás sajátos, általa oly sokszor ábrázolt bakugrásait; az amerikai németség hasadt tudatú viszonyát saját magához; a fejlődéseszmét és álmot a saját görbe tükrén át, pucér, vagy, teljesen oda nem illő (huszáregyenruhás, operett-) valójában; az igazságszolgáltatás működésétől az építőipari korrupcióig. Mindezt (a szokásos vonneguti kizökkentés/távolítás jegyében) ezúttal ételreceptekkel tarkítva.

A kiskamasz Rudi Waltz fegyvertisztítás közben (melyet az apja mintegy a felnőtté avatása részeként kezel) kidurrant csak úgy az ablakon, a semmibe. A golyó viszont (amit feldobnak, ugye…) nem a semmit találja – kilométerekkel odébb „leérkezve” egyszerre két életet is kiolt. Rudi Waltz Mesterlövész lesz, mert vasárnapi festő voltába szédült, nulla valóságérzékkel áldott apja nem állja meg, hogy ne éltesse át vele a „valóságos drámát”: saját maga jelentkezik, mint felelős. Amerika álomország-pátoszának hallatlan humorral ábrázolt, saját „kvázi-védettségében” tenyésző, úgy egyébként nácizmussal kokettáló „lenyomata” végre alámerül a jenki hétköznap sarába – azaz általa és helyette Midland City legveszélytelenebb kinézetű, nyurga kamasza, Rudi...

Nem hiszem, hogy apám tökéletesen tehetségtelen lett volna a művészetek terén. Akárcsak Hitler barátjának, neki is volt érzéke a romantikus építészethez. Például ezt hívom mellébeszélésnek Vonnegut-módra. A valóságos (mindig meglehetősen valóságos…) tartalmak mintegy mellékes körülménybe csomagolását… az éppen csak jelzett, fél mondatban mintegy mellesleg odavetett tartalmaknak elképesztő erőt ad a velük egy mondatban szereplő, hangsúlyozott banalitás. Néha azt gondolom, egészen másfajta lelkem volna, ha amolyan mindennapi kis amerikai házban növök fel – ha a mi házunk nem lett volna irdatlan. A szerző hőseivel-azonosulása a legtöbbször jelzett és teljesnek tűnő, a mesélő mintha a szerző fejéből mesélne – mégis, markánsan különbözik szinte minden hőse; egy közös van bennük (gyanítom ez Vonnegut valódi részvétele): a sokszor, sok szereplőt cselekvésképtelenségig, tehetetlenségig kötöző részvét. A mesélő tudja, hogy meséltetik. Kiszól nekünk, szinte minden meséből. Apám Otto Waltz volt, az ő kukucskálónyílása 1892-ben nyílt ki, s vele többek között azt közölték, hogy ő az örököse egy elsősorban a „Szent Elmo panaceája” néven ismert csodagyógyszer révén szerzett vagyonnak…

Rudi aztán (hogy a rend boldog és faragatlan őrei majmot csináltak belőle, közszemlére állított majmot, és a kártérítési perben mindenüket - főleg az apjuk becsületét - elveszítik), megismeri a haiti vudut, okleveles gyógyszerész lesz, sőt, színdarabíró (igaz, bukott). De elsősorban semlegesnemű ember. Olyan ember, akit nem érdekel a szex. Se. Olyan ember, aki képes egy róla szóló veszekedést zeneműként végighallgatni. Ezt értettem meg a minap. Amikor egyszer számot kellett vetnem magammal. Egy veszteség számoltatott el – hogy miért nem érzem, miért nem vagyok hajlandó érezni. Lehetőleg semmit. Hogy egyik érzés mentén se lopózhasson be az érzés, amit nem akarok érezni. Mert mi van akkor, ha valaki tényleg nem akar érezni semmit, így menekül egy életen át az érzés elől, amit éreznie kéne? Ha ettől lesz semlegesnemű – mondjuk így: mesterségesen érzéketlen, hidegen empatikus szemlélő, valahol távol, az eseményhorizonton, csak szükségleteket elismerve, de nem fogadva el a vágyakat? Hiszen a vágyak ajtók: érzések jönnek be rajtuk…
Ezt adják össze.

A történetei összeérnek. Egy városban, amivel (talán) kísérleti neutronbomba-robbantás végzett, nem egy baleset – de mit számít? Midland City lakosai senkinek nem hiányoznak. A kisvárosi Amerika kiürül. Ahogy Vonnegut minden szava – ez a túlzása is prófétai a maga módján. A mellé-beszéd igazi célpontja most is találva érezheti magát. Olvassátok el. Direkt nem lőttem le az összes poént.


Kiadó: Európa (1986)
Fordító: Borbás Mária
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...