Formabontó mese ez – és bomló forma, az időomlást leghétköznapibb módon élő hőssel, aki tudja: így megy ez, pontosan abban a strukturált kényszerben árasztja a maga bomlásszagát, amiben elviselhetővé lett mindennek a tudata. Egy ilyen dologgal, a tudatával úgy tudsz együtt élni, ha léted minden megélhető pillanatát elrendeltnek veszed. Ha egy pillanatig nem érint meg: a magad döntéseivel hozzájárulhattál mindehhez, és hiába voltál lélekben pacifista, hiába voltál a lehetőségek mentén józan, hiába nem váltál személy szerint gyilkossá a közös, nagy őrületben (mindhárom igaz az íróra), mégis – a részese lettél annak, hogy mindez megtörténhetett. A Trafalmadoriak időfogalma az egyetlen trükk, ami által ép elmével átvészelhető a tudat: részese voltál. Milyen érdekes, a nagyapám is így ragaszkodott az elrendelt kötelességhez, a megmenekülés árához a betartott fogadalommal – s milyen érdekes az is, hogy a könyvében jól elkülönülő, szereplőként is megjelenő szerző mennyire pontosan látta ebben az elképzelésben a csapdát. Meg is írta aztán, az Időomlásban, hiszen ismerte és elismerte a dilemmát: mi van akkor, ha tényleg mindannyian akartuk, hogy így legyen? Ha pontosan nem is értve, mit akarunk (mi, emberiség), létre hívtuk Timur Lenket, a rabszolgaságot, a terrorbombázást, a haláltáborokat és Hirosimát – mérhetetlen, a trafalmadori időfelfogástól szinte végtelen távolságra fekvő, teljes döntési szabadságunkkal.
Nekem is lehetett volna egy döntésem, hogy ezt a képregényt nem veszem a kezembe. Tartottam tőle, egyszerűen nem éreztem a víziót ebben a vizuális formában megőrizhetőnek. De a feleségem meglepett vele – s hogy így rendeltetett, hát elolvastam Ryan North és Albert Monteys munkáját. Nagy szeretettel rajonghatok érte, hála Istennek. Nemhogy elvett volna egy szemernyit is a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár ízeiből, de a kellő mértékig adagolva az eredeti fűszereit ebben a másféle dimenzióban kifőzi gyakorlatilag ugyanazt. Lehetett volna egy döntésem, de nagyon boldog vagyok, hogy egy irántam érzett szeretet kivette a kezemből – rosszul döntöttem volna. Ryan North szelíden és pontosan válogat az alapanyag narrációjából, egy pillanatig nem él a médium szenzáció-hajhász beállításainak bevett eszközeivel ott sem, ahol amúgy (talán, sőt, talán ízléssel) tehetné, tényleg újrateremti ezt a fanyar, időnként keserű humorral tálalt mesét az új keretben. Albert Monteys pedig pont annyira rajzol itt karikatúrát, amennyire a könyv hősei is azok voltak – imádom a némán is beszélő fejeit. A szerzőpáros tényleg tisztelte Az ötös számú vágóhíd szellemét – miközben ironizálnak azzal, hogy ez az a történet, hiszen ugyanúgy kezdődik, és pontosan úgy végződik (ahogy rendeltetett, ugye), a történet jegyében mégis éltek, s ügyesen éltek a médium adta szabadsággal.
Van egy gyönyörű jelenet a könyvben, s itt is méltóképp kerül elénk. Egy borzalmas (az amerikai látszerészek társadalmát lesújtó) repülőszerencsétlenséget túlélve Billy épp egy kórteremben lábadozik, ahol az ágyszomszédja (minő véletlen) Bertram Copeland Rumfoord dandártábornok, a repülős fegyvernem hivatalos történetírója. A felelős – mondhatnánk. Akinek Billy egy ponton csak ennyit mond, a Trafalmadoron tanultak szellemében, Drezdáról, az ott történtekről: Minden rendjén való volt, Rumfoord. Nincs értelme neki mást mondani, egyfelől. A felelősséggel a valódi felelősök szembesíthetetlenek. És nincs értelme a bosszúnak se, másfelől. Egyszerűen nem volna szabad annyira kiürülni, odáig relativizálni magadban az embert, hogy elkövesd ezeket, hogy kiadd az ilyen parancsokat. A holtakat nem érdekli a bosszú, nincs számukra elégtétel. A szabadságunkban az áll, ezt kellene megtanulni (s még a Trafalmadorra sem kell elutazni érte): hogy nekünk az emberség rendeltetett. Csak élni kellene vele. Vonnegut a könyvben is szereplő író alteregójának: Kilgore Troutnak megrajzolt egy sírkövet, ez bekerült a képregény búcsúlapjai közé: "MINDEN GYÖNYÖRŰ VOLT, ÉS SEMMI SE FÁJ". Én jobban szeretem a másikat, amit a Bajnokok reggelije című regényében rajzol neki, szerintem jobban is illene ide: "VALAKI (valamitől valameddig) MEGPRÓBÁLTA".
Tényleg, ennyi az összes kritikám.
Nem mindig így megy ez – nagy köszönet érte. S köszönet az igényes magyar
kiadásért a Helikon kiadónak, mindazoknak, akik itthon bábáskodtak felette.