Jennifer Egan: A mézeskalács ház

„Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék félbehajtogatott vágyaikat.”
 
2013-ban írtam a fenti sorokat Jennifer Egan első magyarul megjelent regénye, Az elszúrt idő nyomában kapcsán – amely könyv nagy eséllyel pályázhatna az elmúlt tíz év során legtöbbször újraolvasott kötet címre (természetesen Cormoran Strike kalandjai mellett), ha nem lennék lusta utánaszámolni. Sajnos a hazai Egan-kiadás még mindig hagy némi kívánnivalót maga után, az eltelt bő évtizedben egy klasszikusabb vonalú regénye, a Manhattan Beach jelent meg nálunk, és tavaly év végén kb nulla reklámozással, fű alatt becsusszant a könyvesboltok polcaira Az elszúrt idő nyomában kvázi-folytatása, A mézeskalács ház. Ami, elődjéhez hasonlóan novellafüzér, nagyrészt ugyanannak a szereplői körnek az életéből kiragadott részletekkel, várható és váratlan összefonódásokkal, várható és váratlan sorsfordulatokkal, visszacsatolásokkal, átértelmezésekkel. Ám míg az első kötet a zeneipar, a művészet és annak a befogadóra tett hatása, a művészi értelmezés és áttételesen annak boldogságkeresésünkben játszott szerepe körül forgott; a folytatás a közösséginek indult, ma már algoritmusok által vezérelt manipulatív háló és az abból (is) táplálkozó, az életünk minden területét átszövő adatvezérelt digitalizálódás személyiségünkre, életfelfogásunkra, boldogságkeresésünkre gyakorolt hatását járja körbe. Mert hát ez az egy nem változott: az ember mindig és mindenhol a boldogságot keresi. Ám ahogy nem hozta el a kánaánt a szex, drogok, rock ’n roll világa sem, úgy nem hozza el a Facebook, a Saját Tudattalan és a minden befogadói reakciót katalogizáló és képletekkel leíró reklámipar sem.
 
Pedig micsoda újításnak indult mindez… A mézeskalács ház alapköve valahol Az elszúrt idő nyomában „Szafari” című novellája környékén kereshető – Miranda Kline-t, a világot megrengető új hálózat ötletét adó antropológust ott hagytuk magára, mint Mindy-t, Lou Kline leendő harmadik exnejét, aki két gyerekkel marad majd magára, miután Lou éppúgy eldobja, mint az elődeit. Ám Mindy a váratlan fordulatokban hisz: két kamaszlány mellett csak befejezi a mesterképzést, elutazik a dél-amerikai őserdőbe, és a világtól elzárt törzsek megfigyelésével új alapokra helyezi a közösségi emlékezet fogalmát. Miranda tanulmányára röpül rá a programozózseni Bix Bouton, aki kifejleszti a technológiát, melynek segítségével az emberek feltölthetik emlékeiket a felhőbe – úgy, ahogy azokat valójában megélték. Szembesülhetnek saját gyermekkori megéléseikkel, előhívhatnak elnyomott élményeket, felidézhetik, hogy hívták azt a gyermekkori barátot, akinek már elfelejtették a nevét is. Elsőre hívogató, mint a mesebeli mézeskalács ház – azonban már önmagában ez pszichológiai kérdések garmadáját veti fel. Fel vagy készülve rá, hogy felidézz egy negatív gyermekkori élményt? Biztos újra át akarod élni, ahogy zaklattak, megaláztak, neadjisten bántalmaztak? Segíti vajon a feldolgozást az újra és újra belemerülés a legrosszabb emlékekbe vagy épp, hogy konzerválja a nyomorúságot? És ez még csak a kezdet…
 
Mert a Mandala igazi businesse a kiterjesztett tudattalan, vagyis a feature, melynek segítségével annak fejében, hogy hozzájárulsz a saját emlékeid közzétételéhez a felhőben, belenézhetsz bárkiébe, akikkel közös emlékeid vannak. Bárkiébe. Visszanézheted, mennyire unta a veled töltött időt az imádott apád, hogy mit gondolt rólad a fiú, akibe halálosan szerelmes voltál a gimiben, hogy mennyire szánalmas lúzer vagy a többségi társadalom sikerre ítélt fiataljai körében. Fel vagy készülve rá? Vagy, mint a regény főszereplői, visszanézhetitek legjobb barátotok fiatalkori halálát egymás nézőpontjából – közösségi élményként újra meg újra elsiratva azt, akinek az emlékeit egyedüliként nem láthatjátok. Netflix and chill helyett közös emlékidézés – a legmorbidabb fajtából. Segíti a feldolgozást vagy konzerválja a fájdalmat?
 
És persze a felhőben tárolt emlékcunami adatok milliárdjait jelenti. Hisz nincs olyan készletnarratíva, mely ne lenne egyszerűen konvertálható egy jól beparaméterezett algebrai rendszerbe. Ha az emberi viselkedés kiszámítható, az emberi kapcsolódások megjósolhatóak, akkor mindez átfordítható nem csupán a közösségi háló, de a szórakoztatóipar, a marketing, a politikai és fogyasztói befolyásolás nyelvére is. Mielőtt legyintenénk, hogy ez sci-fi, álljunk meg egy percre: hisz nem ebben élünk már most is? Ugyan Saját Tudattalan még nincs, de már ennek a marginális eléréssel rendelkező blogposztnak is monitorozzák minden szavát, melyek aztán az algoritmusok segítségével jutnak (vagy nem jutnak) el potenciális olvasókhoz és táplálják végső soron az MI adatbázisát. Sci-fi? Ugyan már, ez az életünk. És mégis, miért csináljuk? Mert kapcsolódni vágyunk. Egan szereplői sem törekszenek másra, akár a zene révén teszik, akár a tudattalan megosztásával, akár szemétből épített sivatagi szobrokkal – kapcsolódni vágynak. Egymáshoz, művészethez, valami elvonthoz, egy magasabbrendű célhoz. Ki mihez…
 
S vajon mihez kapcsolódnának azok, akik ki akarnak szakadni a hálóból? Akik ráébredtek a mézeskalács ház valós természetére és menekülnének a boszorkány elől? Akik megtagadják a tudattalan megosztását, saját - biztonságos, ellenőrzött - hálózatot hoznak létre, kizárólag személyesen kommunikálnak, proxykat hagynak hátra a „hivatalos” közösségi oldalakon, hogy azok reakcióival megzavarják a számlálók munkáját és félrevezessék a befolyásolásra törekvőket? Ők tán nem vágynak kapcsolódásokra? Ó, dehogyisnem. Ám mindenekelőtt valós élményre vágynak. A kulcs ott van (naná hogy ott van) az előző könyvben, ott van „Az Arany-kúra” és a „Szafari” oldalain, ott van a zenei producer Bennie Salazar alakjában, akinek csak akkor áll fel, amikor a gondosan kiszámított, ipari hulladék zenék után, melyeket gondoz, végre egy karcos, disszonáns, de élő, érzelemteli örömzenélést hall; ott van az oroszlántámadást közösen átélő szafarituristák reakciójában, akik az előre megtervezett, beállított, insta-kompatibilis élmények helyett végre valami igazival találkoztak, ami megmutatta a természet erejét.
 
Hol a csapda? Mert persze az is van - hisz amíg a megélés, a valós megtapasztalás és a valós (élőben történő) megosztás helyett  átmész egy másik, titkosabb, tisztább, biztonságosabb közösségi oldalra, addig ugyanazt a gólemet táplálod. Azt hiszem, az egyik legnagyobb kérdés, ami előttünk, emberiség előtt áll manapság, hogy képesek leszünk-e megálljt parancsolni neki, vagy pusztán időről időre új ruhába öltöztetjük, amíg fel nem nő, és már ő akarja megmondani, milyen ruhát venne fel.
 
„Számlálóként mindenekelőtt arra törekszem, hogy az adataim pontosak legyenek. A gondolattól, hogy hamis adatok szennyezik az elemzéseimet nagyszámú, fel nem fedezett, élő emberi lénynek álcázott proxyk formájában, elszédülök, és rosszul érzem magam. A rejtőzködők alkotta nagyobb kép azonban nem aggaszt. Ha olyan létszámot érnének el, hogy másodlagos hálózatuk versenyre kelne annak a hálózatnak a dominanciájával, amelyből az adatainkat nyerjük - ha végső soron észrevétlenül leválnának a társadalmunkról, és alakítanának egy másikat, saját gazdasággal és fizetőeszközzel, sőt, nyelvvel (miközben online látszólag ugyanazok maradnának, mint akik addig voltak) - hamarosan új számlálók jelennének meg a soraikban a saját adataik kiszámolására. Eleinte ez a számolás pusztán az egymással való kapcsolat, kommunikáció és egymáshoz való közeledés utóhatása lesz. Még ha fel is ismerik őket, a rejtőzködő-számlálók akkor is pusztán jó szándékú, semleges entitásoknak tűnnek. Ám fokozatosan napvilágra kerül, hogy miközben maguk a számlálók nem veszik hasznát az általuk passzívan megszerzett adatoknak, azokat kölcsönadják, bérbe adják, és eladják más entitásoknak, akik a maguk számára sokkal jövedelmezőbb módon használják fel őket. Így a rejtőzködők ismét ráeszmélnek, hogy őket tekintik felelősnek – más szóval megint visszakerülnek oda, ahonnan indultak. Az idősebbek pedig túlságosan kimerültek lesznek ahhoz, hogy újabb forradalmat robbantsanak ki, és túl cinikusak, hogy elhiggyék, működni fog. De a fiatalabbak - eltaláltad - megpróbálják elkerülni a számlálókat. Kiürítik az identitásaikat, és új, titkos hálózatot alakítanak, így megint egy újabb, párhuzamos, láthatatlan nemzetbe csoportosulnak, ahol meggyőződésük szerint végre szabadok lesznek. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik.”
 

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Farkas Krisztina 
 

Jennifer Egan: Szafari

„Szerintem a nénik soha nem a madarakat figyelték.”

Négy évvel az első olvasás után Jennifer Egan remekműve, Az elszúrt idő nyomában továbbra sem ereszt. Az azóta eltelt időben évente egyszer legalább kézbe ugrott, olykor végigolvastam, olykor csak kiragadtam pár novellát – jó ég, hányszor elhatároztam, hogy írni fogok a kedvenceimről, aztán ezzel is úgy jártam, mint a „most már aztán tényleg kéne írni a blogra erről meg erről meg erről is” jellegű elhatározások legnagyobb részével: nem lett belőle semmi. Pedig e tizenhárom novellából jó néhány megérdemelné, hogy külön-külön is kivesézzük őket, ahogy azt tettem az abszolút kedvenc Az arany-kúrával. Érdekes egyébként, hogy ahogy újra meg újra olvasom, egyre erősödik bennem az érzés, hogy sokkal inkább novellafüzérről beszélhetünk, mintsem regényről – persze minden olvasással újabb kapcsolódási pontok fedeződnek fel, mégis: minden önálló történet egyre kompaktabbnak tűnik az újrázásokkal. Valahol itt rejlik Jennifer Egan zsenialitásának kulcsa: elképesztő, mennyi rétege van ennek a tizenhárom történetnek együtt és külön is. Kis túlzással írhatott volna belőle tizenhárom regényt is. (Fussuk le a kötelező köröket: fájdalom, hogy Egantól azóta sem olvashattunk mást magyarul. De sajnos nem lep meg, hogy nem aratott elég nagy közönségsikert hozzá.)

Ha már említettem Az arany-kúrát, érdemes összevetni másik nagy kedvencemmel, a Szafari című novellával. Érdekes, hogy míg Az arany-kúrának meglehetősen plasztikus középpontja és jól körülhatárolható mondanivalója volt, a Szafari úgymond „lebeg a levegőben”. Jóval kevésbé ragad torkon, mint a kötet írásainak nagy része, nem vádolható különösebb direkt mondanivalóval, nem üt szíven egyetlen váratlan leleplezéssel sem – inkább azon írások közé tartozik, melyek a regény összekötő elemeit adják. Nem lendít előre, csak van – életképet ad a szereplők egy részéről. És közben jóízűen játszik ezzel az életképpel, lásd madármegfigyelő nénik és az antropológus doktorandusz erőltetett strukturális megfigyelései. Mégis, látszólagos jelentéktelensége (persze tanuljuk meg: Egannál semmi, egy árva vessző sem jelentéktelen) ellenére hatással van rám.  

Van benne egy nagy adag ártatlanság: ez köszönhető részben a gyerekszereplők világra csodálkozásának, mely felfoghatatlan tragédiákat (is) vetít előre (hopp, mégiscsak van itt szívenütés); részben a klasszikus kalandregényes körítésnek. A saját megszokott világukból kiszakított, különböző státuszú, életstílusú, értékrendű amerikaiak egy turistakönyvekbe illő afrikai szafarin ismerkednek a „másik” világgal. Gátlástalanul játszadozik velünk Egan, novellája valójában épp az az antropológiai esettanulmány, amit Mindy írhatott volna – nyilván kevésbé tudományos köntösben. „Egy-egy reggeli során, a forró feketekávétól feltüzelve Mindy egyenesen azon gondolkodott, hogy az újonnan szerzett ismeretei a társadalmi osztályok és érzelmi reakciók relációjáról bőven elegendőek lehetnének, hogy újraértelmezze Lévi-Strausst egy kifinomultabb, modernebb közelítésben.” Persze nem értelmezi. Mindy, a huszonéves doktorandusz, aki a negyvenes Lou partnereként belekóstol a luxusélet és gondtalan utazgatások világába – naná, hogy nem megy vissza a koleszbe a szafari után. Inkább dédelgeti majd élethosszig strukturális kielégületlenségeit.

Lou, a másik novellából megismert Bernie mentora, több írás negatív hőse, a szánnivaló zenei producer, aki számos feleség és hat gyermek után magányosan hal meg; Mindy, a leendő sokadik feleség, aki éppúgy nem lesz az utolsó, mint előtte már jópáran; Rolph, a dédelgetett fiúgyermek, akinek tragédiája előre látható; Charlie, a nőiségére épp ráismerő kiskamasz, aki az apa szeretője iránt érzett gyűlöletbe csatornázza bele összes bizonytalanságát: mind megérnének egy posztot (posztötlet a jövőre nézve: végigkövetni egy-egy karakter sorsát a széttartó novellák során). Ám mindőjüknél érdekesebb a csoportdinamika, ami megelevenedik a lapokon. Ahogy a közösen átélt kaland, a közösen látott majdnem-tragédia közösségképző (egyeseknél: identitásképző) erővé válik. Aminek köszönhetően húsz év múltán is egymásra ismernek a facebookon, hisz egyszer együtt éltek át valami rendkívülit. A családi kapcsolatok, félrelépések, szülő-gyerek ellentétek, álarcok tengerében Egan tollhegyre tűzi a rendkívülit, ami mentén hajlamosak vagyunk meghatározni önmagunkat. Érdekes gondolatkísérlet, de nem alaptalan feltételezés: egy világban, ahol mindenki trendin bizonytalan, rossz döntést halmoz rossz döntésre, ahol annyi mesterségesen generált kép, elvárás, hagyomány vagy tabudöntés mentén kéne meghatároznunk önmagunkat, kapva kapunk az első alkalmon, amikor valami igazán rendkívüli történik velünk; mert igen, végre itt van egy abszolút biztos pont, egy megkérdőjelezhetetlen, valós történés, nem holmi trenddiktálók által generált képződmény, hanem egy igazi, hús-vér oroszlántámadás, amit átéltem. Ami mutatja: éltem. (Hogy maga a támadás nem velünk történt, hogy a turistacsoportból csak páran voltak ténylegesen jelen, hogy gyorsan véget ért és túl nagy tragédia nem történt, az esetünkben jelentéktelen.)

Végül csak oda lyukadunk ki újra, ahová Az arany-kúra végén (ami nekem, most, itt meglepő, mert szándékolatlan – az írás önmagát írta ide): Egan itt is az emberit keresi. Tisztaságmánia helyett vért, verejtéket, könnyeket, tankönyvi leírások helyett őszinte reakciókat, szerepek helyett valódi kapcsolatokat. Azokat a dolgokat, amik mentén az agyonfilterezett facebook-profilunk mögül kikandikál az ember.

(Tényleg nagyon jó lenne ám olvasni mást is tőle magyarul. Ha egy regénye [tizenhárom novellája, ha úgy tetszik] ennyi gondolkodnivalót ad, mit tudhat a többi?)

Jennifer Egan: Az arany-kúra

Amikor ősszel először olvastam Jennifer Egan „metszően okos” posztmodern remekművét, Az elszúrt idő nyomábant, már akkor sejtettem, hogy egyike lesz azon kevés könyveknek, melyek nem fognak felköltözni a könyvespolc egy eldugott sarkába, hanem állandóan elöl lesznek, karnyújtásnyira, hogy bármikor, ha kedvem tartja, belelapozhassak, újraolvashassam, ízlelgethessem – és így is lett. Karácsony előtt beköltöztettem egy polcra, mert a karácsonyfa felállításához szükség volt az asztalra, amin az „éppen olvasós” könyvek laknak, de néhány hét után újra a kezembe ugrott. Nehéz szabadulni tőle – tegyük hozzá, össze-vissza olvasom, és mindig visszatérek néhány kedvenc novellámhoz.

Legtöbbször „Az arany-kúra” címűhöz, ami már elsőre is abszolút telibe talált. Mert megfogalmazott valamit, ami lehet, hogy nem világrengető újdonság, lehet, hogy már leírták százszor, lehet, hogy lehetett volna ezt még okosabban, még ennyire sem direkt módon, mégis – nekem zsigerig hatoló felismerés volt a saját életemre, ízlésemre, pillanatnyi tetszéseimre, rácsodálkozásaimra nézve, és azt éreztem olvasásakor: igen, ez a helyén van.

Látszólag egyébként semmi különös… Bennie Salazar, a sikeres zenei producer tipikus kiégett pénzember: az élete másról sem szól, mint még több pénzt csinálni kiadójának – amit már rég eladott egy „kőolajtermelő multicégnek”, amiből csak még több pénze lett. Patikamérlegen kimért, sikerre ítélt termékekkel árasztja el a slágerlistákat – mert ő ebben a legjobb. Miközben a házassága romba dőlt, mert ugyan szerette a nejét, de lépten-nyomon csalta, a gyereke a kötelező láthatáson azt se tudja, mit kezdjen az apjával, az asszisztense az egyetlen, aki mintha valami emberi érzést táplálna iránta, és még fel sem áll neki.

Bennie persze pontosan tudja, mi az az egyetlen apróság, ami hiányzik az életéből ahhoz, hogy minden tökéletes legyen: a valódiság. Az őszinte, zsigeri érzelmek, indulatok, hangok, szagok, ízek – amiket még nem mostak át a mindent gondosan kilúgozó, egyenstruktúrákban, egyenházakban, egyenruhákban, egyenhangzásokban gondolkodó iparosok, akik a fogyasztói kultúrát kreálják és terjesztik. Tudja, de isten ments, hogy bevallja magának – legfeljebb magányos autókázásai alatt, amíg várja a legújabb potencianövelő csodaszer hatását. 

„Az autóban ülve, a fiáért menet, Bennie a Sleepers és a Dead Kennedys között váltogatott. San Franciscó-i bandák, amikkel együtt nőtt fel. A koszosságot hallgatta ezeken a felvételeken, az érzést, hogy valódi zenészek valódi hangszereken játszanak egy valódi szobában. Manapság az efféle hangzás, ha létezik még egyáltalán, általában csak valamiféle effekt, amit az analóg korszak emlékére találtak ki, és szinte sosem valódi felvétel – ma már minden csak effekt, a vértelen, laboratóriumi körülmények közt létrehozott konstrukciók része, amit Bennie és bűntársai szerkesztenek össze. Fáradhatatlanul és lázasan dolgozott, hogy a dolgok jól menjenek, hogy a csúcson maradjon, hogy olyan zenéket csináljanak, amiket az emberek szeretnek és megvesznek és letöltenek a mobiljukra csengőhangnak is, és el is lopnak akár, illetve mindenképp letöltenek – de főleg, hogy boldoggá tegye azt a kőolajtermelő multicéget, aminek úgy öt évvel ezelőtt eladta a kiadót. Viszont Bennie pontosan tudta, hogy mindaz, amivel elárasztják a világot, valójában egy rakás szar. Túl tiszta, túl tökéletes. A probléma a precizitás és a perfekcionizmus volt, a digitalizálódás, ami az élet utolsó szikráját is kioltotta abban, amit csak átszűrtek rajta. Film, fotóművészet, zene: mind halott. Egy esztétikai holokauszt! Bár Bennie-nek jóval több esze volt annál, hogy ilyesmit valaha is hangosan kimondjon.” 

De miért, kérdem én… Miért? Miért vagyunk ilyen gyávák, mindannyian, hogy nem mondjuk ki: ezek a kilúgozott szórakoztatóipari termékek, amikkel elárasztanak minket, valójában szart se érnek? Miért van az, hogy ha rá is csodálkozunk egy gyomorszájon vágó, őszinte, karcos, zsigerig hatoló könyvre, filmre, zenére, szinte azonnal kételkedni kezdünk, mérlegelünk, hibákat keresünk, megijedünk a saját tetszésünktől. Mert megijedünk… Mindentől, ami érzéseket, valódi érzéseket vált ki belőlünk – ezért érjük be holmi instant gyönyört nyújtó felszínes marhasággal. Persze, részben egészséges védelmi reflexek miatt – ami steril, attól könnyebb távolságot tartani. De valóban ez kell? Távolságot tartani mindentől? Elbarikádozni magunkat a kis jólfésült kertvárosi idillünkbe, ahelyett, hogy szembenéznénk a saját érzelmeinkkel (is)? S vajon mi más lehetne alkalmasabb arra, hogy szembenézésre késztessen, mint a művészet?

Nem vagyok ám ennyire kiábrándult, de Egan novellája ilyen gondolatokat indított bennem. Újra meg újra olvasom, és egyre jobban tetszik. Mert Egan ad egyfajta választ – nem jólesőt, nem megnyugtatót, még csak azt sem mondom, hogy feltétlenül igazat, de érdekeset. Bennie, a gumipopból kiábrándult producer ugyanis megtapasztalja a temetett igaziságot – egy olyan lánybanda házi stúdiójában, amiről már rég lemondtak, mert az egykori friss húsok kiöregedtek, mert évek alatt nem készült el a lemez, mert már nem az a divat, ami öt éve volt… Mégis: a lepukkant házi stúdió fullasztó levegőjében létrejön valami, amitől Bennie újra azt érzi: él. Amitől aztán egy perc után megijed és szívrohamszerű tünetekkel menekül ki a  levegőre. Mert az élet bizony nem csak pozitív hozadékokból áll, hanem átélt megaláztatások feltoluló emlékeiből, esendőségből, nevetségességből. Mert ha élünk, szembe kell néznünk saját hibáinkkal, ostobaságunkkal, koszosságunkkal. Mert végső soron egyszerűbb azt mondani: kösz, inkább az élettelen sterilitás – ahogy Bennie is inkább rovarirtóval fújja a hónalját hogy még a tetvek árnyéka se vetülhessen rá, mint hogy azt mondja: bocs, én is ember vagyok, a kölyökre átmászott egy rovar valamelyik iskolatársáról, na és?

A digitális tisztaságmánia az életünk minden területét elérte – nem csak a művészetet lúgoztuk ki, de az ételeinket, a ruháinkat, a lakásainkat, a testi funkcióinkat, az érzelmeinket is. Félünk az őszinteségtől, félünk kimutatni a valódi érzéseinket, vágyainkat, ahogy félünk a kukactól az almában, a tetvektől az iskolában, az izzadságfolttól a ruhánkon – mert azt tükrözik, hogy nem vagyunk tökéletesek. Elárulom: senki sem az.

Még Egan könyve sem – de nagyon közel áll hozzá. Egyszerűen nem hagy nyugodni. És ez még csak egy novella volt – a többi is hasonló gondolatokat ébresztett bennem. Egyszer tán azokat is leírom.

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Jennifer Egan Pulitzer-díjas regényét azóta szerettem volna elolvasni, hogy Entropic először írt róla, majd’ két évvel ezelőtt – kevesen tudják nálam elérni, hogy egy cikk után azonnal és csillapíthatatlanul sóvárogni kezdjek egy könyv után, ő igen. Ám meg voltam győződve arról, hogy ezt ugyan soha nem fogják kiadni magyarul, így csendben irigyeltem azon szerencséseket (szorgalmasakat) akik angolul olvashatták, és búsongtam saját lustaságomon, amiért nem tanultam meg jobban a nyelvet (utólag végiggondolva, kár volt – Egan minden posztmodern zsenialitása ellenére nem ír annyira kacifántosan, lehet, hogy értettem volna). Nem csoda hát, hogy a nyár legnagyobb – és legkellemesebb – könyves meglepetése volt számomra, hogy a Libri kiadó megjelentette kis hazánkban.

Az elvárásaim nagyjából az egekben voltak, köszönhetően egyfelől a lelkes kritikáknak, másfelől a díjakkal megtámogatott marketingnek; ugyanakkor volt bennem némi félsz is, hiszen mégiscsak egy „metszően okos” posztmodern gyöngyszemet vehettem kézbe, amitől még akkor is illik (utólag) hasra esni, ha menet közben falatonként karcolta végig a torkunkat. Szerencsére Az elszúrt idő nyomában nagyon hamar rácáfol minden kételyre és félelemre, ahogy egy laza fuvallattal elfújja az előzetes várakozásokat is, és elfeledteti, mi van a hátsó borítóra írva. Mert egyszerűen jó, nagyon jó.

Valóban posztmodern gyöngyszem: a műfaj összes követelményét felvonultatja, szerkezete, narratívája, formai megoldásai, szereplői személyisége, a történetek kapcsolódása mind-mind iskolapélda lehetne – ezzel együtt okoz igazi meglepetést, hogy mennyire könnyed. Olvasmányos, szórakoztató, magával ragadó novellafolyam (néhány kritikusa tán épp ezt vetheti a szemére – hogy túl könnyed ahhoz, hogy igazán komoly lehessen). Ami persze vaskos hülyeség – Egan az élő példa arra, hogy lehet úgy is korszakalkotó jelentőségű szépirodalmat írni, hogy az olvasó ne pusztuljon bele az olvasásba, ad absurdum, még jól is szórakozzon közben.

A lazán kapcsolódó novellákból összeálló regény mintegy ötven éven keresztül kíséri figyelemmel főszereplői sorsát – pontosabban szólva mintegy ötven éven keresztül ragad ki többé-kevésbé meghatározó részleteket főszereplői életéből, az 1970-es évek punk-rock őrületétől a steril, technicizált 2020-as évekig. Szereplői egytől egyig a zene körül forognak, vagy olyan emberek körül, akik meg a zene körül – zenei hasonlatok, szimbólumok és eszmefuttatások tarkítják a novellákat, sőt, a tulajdonképpeni regény szerkezete is egy régivágású kazettáéra hajaz: A és B oldal, 13 számmal (novellával). A zene, mint formai- és szervezőelem iszonyú erős, és szívemnek különösen kedves lett, mert Egan egyik novelláján keresztül sikerült helyre tennem magamban, miért rajongok mostanában eszeveszett módon olyan zenékért, amik egyébként zeneileg nem az én világom (a válasz megtalálható „Az arany-kúra” című novellában – egyszer talán majd megírom ezt is [vagy nem]).

Olvasás közben többször felmerült bennem, hogy ezek a novellák olvashatók akár más sorrendben is, és kötetbeli elrendezésük igazából esetleges – ám épp a zenei hasonlat világít rá arra, hogy nagyon is van jelentősége a sorrendnek (hisz ha máshonnan nem is, a Pop, csajok, satöbbi-ből tudhatjuk, hogy egy kazettán a számok sorrendje életfontosságú). Tegyük hozzá: egyelőre nem tudom, mi ez a jelentőség, ahhoz újra kéne olvasnom a könyvet – amit egészen biztosan meg fogok tenni, sőt, össze-vissza (is) fogom olvasni őket, a kedvenc novelláimat meg külön is még jó néhányszor – ritka az, hogy engem ennyire elfogjon egy könyv, hogy amint becsukom, legszívesebben olvasnám elölről (általában az utolsó oldalakon már a következő olvasmányomon jár az eszem). Arról viszont már végleg lecsúsztam, hogy saját bőrömön tapasztalhassam, vajon az egyes novellák működnek-e kötetből kiragadva (úgy, hogy nem ismerjük a többit), így kénytelen vagyok ismét csak Entropicra hagyatkozni, aki volt olyan szerencsés, hogy először egy önálló novellát olvasott – és azt állítja, működik a „körítés” nélkül. Én meg hiszek neki.

Csacsogok itt össze-vissza, ami tán nem jellemző rám, ellenben jól jelzi, hogy mekkora hatással volt rám Egan: imádom a könyvét, és tudom, hogy nem fogom tudni méltón leírni, miért (higgyétek el, nekem fáj ez legjobban). Egyrészt ott van a forma, ami zseniális, és úgy is magával ragad, hogy alapvetően nem rajongok (annyira) a formai játszadozásokért – sőt, olykor azt gondolom, ezek csupán arra szolgálnak, hogy a szerző leplezze a mondanivaló hiányát (nini, egy ostoba sztereotípia). Itt azonban még ezeket a játszadozásokat is szerettem – az elbeszélő személyének változása adott egyfajta tablójelleget a regénynek – persze nem orosz klasszikusokat idéző nagyívű, részletes tablóra kell gondolni, inkább olyan ez, mint egy kissé elszálltan felskiccelt nagyvárosi tabló, itt-ott beköszönő nagyvárosi arcokkal. Az időbeli ugrálás pedig (oda-vissza-oda-vissza a mintegy ötven éves távlatban) túl azon, hogy jó néhány novellát többletjelentéssel ruház fel, nagyszerű terepet nyújt a szerzőnek némi ironizálásra (amit mi, valljuk be, baromira élvezünk): konkrétan ki-kiszól, és elpöttyinti, mi lesz a szereplői sorsa egy-két évtized múlva, mintegy fellebbentve a fátylat a homályban hagyott sorsokról.

Mely sorsok legtöbbször csúnya véget érnek. És itt érkezünk el Egan igazi zsenijéhez – hősei egytől egyig a saját „elszúrt idejüket” kergetik, hol saját novellájukban, hol átjárva egymáshoz. Elbaszott sorsok, eljátszott lehetőségek, ablakon kidobott évek-évtizedek követik egymást a lapokon. Nagyítóval kell keresni egyetlen pozitív végkicsengésű történetet is – és ugyan találhatunk (mert miért ne…) erősen nézőpont kérdése, hogy valóban pozitívnak értékeljük-e azt, ami tán „objektíve” pozitív. Többnyire egyébként nincsenek olyan haj’ de nagy tragédiák – hétköznapi elbaszások ezek, amiket elkövethetsz te is, meg elkövethetek én is – nyilván a környezet és a szex-drog-rock’n’roll feeling azért elemeli a mi kis magyar valóságunktól, de a lényeg (túlságosan) könnyen adaptálható ránk is.

Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék „félbehajtogatott vágyaikat”.

Azt írtam az elején, könnyen olvasható és szórakoztató könyv – és tényleg az, annak ellenére, hogy csak úgy árad belőle a reménytelenség: szürkeségbe fulladó házasságok, elfojtott kiáltások, diákkori öngyilkossági kísérletek, nyomorból filozofáló sikertelen zenészek, drogos producerek, diktátorokat felfuttató „bukott PR-zsenik” és lecsúszott színésznőcskék adják egymásnak a kilincset ebben az össznépi boldogtalanság-táncban. Egan közel sem olyan kíméletlen, mint mondjuk Jonathan Franzen, nem szembesít direkt a saját nyomorunkkal – valahol kifinomultabban öl. Így lehet, hogy ha beleolvasok bármelyik novellába, a szívem facsarodik össze a mondatokból áradó tehetetlenségtől, nihiltől, reményvesztettségtől – mégis, visszagondolva az év egyik legjobb olvasmányélményeként él bennem. Hát mi ez, ha nem zsenialitás?

Kiadó: Libri

Fordító: Simon Márton