Christopher Moore: Shakespeare mókusoknak

Tény, ezt is megkajáltam két este. Tény, ezen is röhögtem harsányan, nem egy, nem két helyen. Mégis, nekem kicsit most fáradt el Chris Moore. Továbbra is bírom: a nyers, minden polkorrektséget félre hajigáló humora szerintem továbbra is elolvastatja majd az újabb és újabb könyveit; továbbra is szeretni fogom, ahogy kicsavarja a mintaadók kezéből a tollat, hogy pacákat ejtve összefirkálja a szent művek még szentebb kéziratait mindenféle trágár és lehetőleg valamilyen –fília végű latin szóval leírható aberrációval. Ez esetben gerbillofil nyáladzásokkal. Rágcsálókhoz való szexuális vonzódás – valójában persze nem, azaz félig, vagy félig sem, vagy... izé. Pszichiátriai értelemben a szörnyekkel való dugás vágya mellé sikerült további szakadékokat nyitni bennem, az olvasóban; köszi, Chris. Remélem, a terapeutád még nem jár terapeutához.

Szóval Tarsoly tovább kalandozik abban a párhuzamos univerzumban, ahol a bárd, Shakespeare életműve úgymond történeti valóság. A Bolond talán még bolondabb, mint az első megjelenésekor, továbbra is nagy bottal jár, mint A velencei sárkányban, a nyelvezet arcátlan, a történeteket úgy erőszakolja benne az írói szándék, hogy közben meg is mutatja: a könnyedre hangolt játékok mögött ugyanúgy ott ficeregnek a tragédiák. Hiszen a történetek (és el-tolvajlásuk) Erzsébet-kori mestere csak úgy különböztette meg a vígjátékait a tragédiáitól, hogy azokban ugyanazok a körülmények nem juttatták el a hősöket az első vérig se. Bohócsipkás kortársunk csak ezt csavarja ki – amíg az első két könyvben bohózattá írta a tragédiát, most véres, de ugyanúgy nevetséges tragédiába csavarja a legszelídebb színművet, Tarsoly mester és az ő vidám kompániája segítségével.

Hiszen az alap, amit itt most boncasztalra ránt, a Szentivánéji álom. Athén, az uralkodó jegyespárral és az esküvőjükön színészkedni igyekvő kisemberekkel (meg némi erőszakkal); és az erdő mellette, az élő mitológiával: tündérkirálynővel, koboldkirállyal és alattvalóikkal, akik, hát izé... nem pont olyanok, ahogy az eredetiben megszoktuk. Vicces amúgy azt írni a bárd bármelyik darabja kapcsán, hogy eredeti – a Szentivánéji álomról legfőképpen: kis Chaucer, kis Plutarkhosz, kis Ovidius, kis Apuleius; szóval nyúlások boldog sorozata Shakespeare által mixelve. Akkoriban nem volt evvel semmi baj, a színház angol királya a legtöbbször közszájon forgó történeteket újramesélve fogalmazta meg a maga mondandóját; a kornak nem volt követelménye az eredetiség, és a másként mesélés sem volt főben járó bűn, sőt. Úgyhogy Christopher Moore ilyetén a maga agymenésében is egyfajta shakespeare-i hagyományt őriz – bár tényleg rendre elmenve a falig (meg egy picit azon is túl, az apró, megfelelően elhelyezett lukon át).

Továbbra is nagyon bírtam, mert a harmadik kötet is az aktuális mesemódjaink görbe tükre: farom-túró trónok harca, bárcás és még bárcásabb főribikkel és főbikákkal; továbbra is mindent a farba rúgós poénokra hegyezett zsöllyének mesélve (azaz rámutatva: gondoljak bármit magamról, bizonyos szempontból én is csak zsöllyeszökevény vagyok). Számomra mégis elfáradt, annak ellenére, hogy továbbra is nagyon szórakoztató, mert a Moore által rendre a könyveibe csöpögtetett többlet-réteg, a lúzerek apoteózisával, a bétahímek megistenülésével ebben a könyvben a legvékonyabb. Pedig Farhossz, Kondérosz, Gerendakosz, meg a többi botcsinálta színész adná a lehetőséget. Adná az író alá a lovat, akarom mondani: a szamarat. Ez a réteg most mégis vérszegény marad: a komikuma hibátlan, de pontosan markolt mélységek nélküli.

Higgyétek el, nem a sértettség beszél belőlem, amiért nem a Viharba oltott Szeget szeggel-t mesélte, ahogy számítottam rá. A kicsavart történet szereplőgárdáján át Moore most is kibeszél közönségnek és hatalomnak. De ennek a ki-beszédnek nincs úgy fókusza, ahogy az előző két könyvben. Ahogy a Bolond gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz” meseeffektjeivel: a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett cseréptöréseken, csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család bohócruhás, törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője mentén A Velencei sárkány a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel. Figyeljetek oda erre – sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb testnedves) jó poén mellett magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések) által jobbára (meg)vezetett önmagán - írtam az előző kötet elolvasása után. Most nincs okom ilyesmit írni. Ha rejtettél is bele ilyen réteget, kedves Chris, számomra elveszett belőle, vagy belekerült a szerkesztőd által előbb megírni követelt Noirba. Valahol látom a lelki szemeim előtt (az utószó alapján), milyen lett volna az időutazó Bolond...

Mindazonáltal köszönöm. Kellett ez a könyv a napjaimba. Kellett a benne tapintható remény, hogy Pukk, a Jópajtás Robin mágiája nélkül is megúszható a hatalmasok elmebaja. Csak kurázsi kell hozzá, egy csapat segítőkész lúzer, meg némi szerencse. Az mondjuk szerintem éppen nagyon ránk férne.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Mondjuk ez a kép inkább a Mocskos meló és folyománya alá illene...

Cristopher Moore: Ördögöd van!

Valami furcsa véletlen megakadályozott benne, hogy ezzel kezdjem, úgyhogy Chris Moore első, Pine Cove-ban játszódó őrült agymenetére csak most, a többi megveszekedett elmeroggyanat: A Melankólia-öböl buja bestiája zabálni valóan éhes, (egy levitézlett B-filmes akciósztár-csajjal a karmai közt is) blues-utáló kisvárosi szexszörnye után, meg A leghülyébb angyal cseppet sem szokványos (zombik!) karácsonyi története után került sor. Úgy mentem ebbe a kitalált, kaliforniai kisvárosba, mintha egy kedves nyaralóhelyem múltjába tettem volna egyáltalán nem szellemtelen, sőt, kellemesen beteg időutazást.  Megint a kultúránk démonjai  közé... Merthogy a természetfeletti ebben a nem túl távoli, ismerős múltban is meglátogatta már Christopher Moore visszatérő helyszínét, ezt a kitalált (de nyilván konkrét modellekkel bíró) tengerparti városkát - krónikásunk szerint ott járt a szörnyen buja bestia: Steve gyík, meg a jó szándékú, de rendkívül gyermeteg Raziel angyal előtt maga a feneketlen bendőjű, hüllőbőrű ördög is.

Mégpedig a megidézőjével, Travis-szel együtt, aki immár 90 éve járja kitartóan és türelmesen a vidéki Amerikát, kocsijában a saját, személyes (megidézett) ördögével. Nem beszélhetek a céljáról - mert hátha funkcionálhat ez az írás ajánlóként is -, de azt kijelenthetem, a cél és elérésének módja is a megfelelő mértékig beteg, és profin komponált történetben bontakozik ki. Kedvenc amerikai Rejtő-klónomnak ez volt az első, komoly sikert aratott regénye és  azért ez az "első könyv jelleg" több momentumban is tetten érhető rajta: a humor itt még nem megy el az azóta szinte minden könyvben megcsillantott tökéletesen abszurdba, és a "hősök" sem azok a teljesen kicsontozott bétahím lúzerek, mint a későbbiekben - itt a lúzereket néhány szerencsés kivételtől eltekintve rendre megeszik. De (mint már jeleztem) szerepel a történetben egy gazdacserében reménykedő, unatkozó ördög, Catch, aki "mindörökre" Travis szolgája (elvégre megidézte...) szerepel benne egy mindenkitől sót kunyeráló arabus kinézetű, alacsony figura (aki amúgy dzsinn, egyenesen a palackból).

És megjelenik néhány, később is örök bútordarabként visszatérő helybéli, Mavis, a kocsmatulajdonos és csapos, Robert és drága neje, Jenny, Howard Phillips, a H.P. kávézó sajátos elméleteket dédelgető teoretikusa - szóval pár ismerős a későbbi könyvekből... Mondjuk azért végtelen hálás vagyok, hogy immár Alphonse Rivera őrmester (későbbi nyomozó...), Moore egyik gyakran visszatérő szereplőjének szinte teljes, szörnyekkel gyakran hintett karriertörténetét lekövethettem... Ezek a visszatérő alakok a helyérzet hitelesítésén túl gyönyörűen összetartják ezt a Moore által annyi (mókusbaszó) szeretettel fércelt alternatív Államokat - ahol ugyan nem fenékig tejfel élni, de ahol tejfel, ott nagyon... Mondjuk azt nem tudom, tart-e Chris Moore terapeutát, ha igen, remélem ő is megírja egyszer az emlékiratait. Mert ha a humor nem is hajlik annyira abba a beteg variációba, mint a későbbi könyvekben, néhány egészen elmeroggyant késztetés már ezekben a mondatokban is megkapja a nyomdafestéket...

Miközben már itt is megjelenik az a sokkal komolyabb, nagyon pontosan elkapott réteg, amellyel az író rendre levesz a lábamról - amitől úgy érezhetem: nemcsak szórakoztam. Itt az abúzus különböző (pap- és vietnami veterán-vegzált) verziói alapozzák a későbbi tragikomédiát; s már itt példaszerű módon fűződnek a mesébe. Talán ez Christopher Moore legfontosabb képessége: nem veszi el a valódi fájdalmak ízét azzal, hogy viccet csinál belőlük (mondjuk itt még inkább: köréjük). Nagyon könnyen megőrzi a könyve egyensúlyát úgy is, hogy bizonyos lapjain jelentősen fajsúlyosabb témák csomósodnak, mint a korai internetes szex morbid vonzalmai, a droghasználat, vagy a turizmusra épülő városok apoteózisa a lehúzásban - nem is beszélve a természetfeletti lények morbid és halálos fekete humoráról...

Ezen is elgondolkodhatnék egyszer: Moore esetében miért nem zavar a mitológiákat citromfacsaróba gyömöszölő írói önkény - miközben Neil Gaimannél (aki számomra jelenleg a  könnyű műfajú szórakozásokba elgondolkodni-valót csomagolók mitologémát dédelgető etalonja) pont azt szeretem a legjobban, hogy milyen elegánsan képes a mítoszok történetekbe húzott pókhálószálain egyensúlyozni, elengedett kézzel, a lepottyanás kockázata nélkül. Míg Gaiman megtiszteli a történeteibe vont mítoszt, Moore hátulról megerőszakolja őket, úgy, hogy a vérük is kicsordul. Mégsem tudok haragudni rá az abúzusért - talán mert nem vagyok mítosz. S talán mert közben a mítoszi gondolkodás összes rákfenéjét tökéletesen illusztráló hősöket teremt, önkéntelenül is leleplezve ezen megközelítés hibbanatait. Megtanulhatod tőle, hogy vigyázz, mit kívánsz, miközben röhögsz. Rajtuk, és magadon, beakadó tűsarkakon és utastársaid meghökkent képén a távolsági járaton, ahol felelőtlenül Moore-t olvastál. Szóval ördögöm nincs, de van Christopher Moore-om. És nem félek használni.

Kiadó: Ulpius-ház
Fordította: György László

Christopher Moore: Noir

Azt bírom ebben a paliban, hogy tényleg felfogta: íróként kábé azt művel velem, az olvasójával, amit csak akar, amíg betegen szórakoztató, amit csinál. És hát az - beteg is, meg szórakoztató is. Meg azt is igen szeretem benne, hogy a remekül (időnként teljesen rejtői módon) fűzött mániákus meséiben olykor a történet gerincét megroppantani látszó komoly ügyekre is bátran vesztegeti a szót - ettől volt zabálni valóan aranyos és egyszerre meghökkentően bátor a Mocskos meló (és folyománya), a Shakespeare-átiratai: a Bolond, és A velencei sárkány; és valójában ettől több egy egyszerű zsánerparódiánál a Noir is (és mert tényleg "huncut noir", ahogy az írója jellemzi: inkább Damon Runyon és Tapsi Hapsi keresztezése, mint Raymond Chandleré és Jim Thompsoné...). Amit Rejtőnél szerettem meg - a mélyen valószínűtlen zsánermesébe csöpögtetett (főleg a szereplők megragadóan esetlen gesztusaiban, dumáiban lakó) kisrealizmus Christopher Moore egyik kedvenc fegyvere is, két röhögés közé úgy csempészi a gondolkodni valót, ahogy az ember a házikedvence gyógyszerét göngyöli jutalomfalatkába.

Van min röhögni... megint a múltba utazunk, ahogy a Te szent kék esetében, csak most megmaradunk a szerző kedvenc terepén: San Francisco-ban. 1947 nyarán járunk, a háborúnak éppen vége (és vele a háborús foglalkoztatási láznak), úgyhogy "Kétbütykös" Sammy Tiffin boldog lehet, hogy a bárjában csaposként alkalmazza a nem kicsit tahó Sal Gabelli. A sánta fickó dédelgeti is a környék alkoholistáit, míg egy sete este belibben a munkahelyére a Nő. Besuhan a femme fatale - némileg olcsó, de fatálon is igen kívánatos kiadásban, Stiltonnak hívják,  mint azt az angol sajtot (tudood... én se tudtam). Aztán megjelenik egy sokcsillagos katona a tulaj oldalán; és máris belekeveredünk egy ígéretes hajcihőbe, ahol "vidéki csajokat" kéne felhajtani a légierő tábornokának. Aki a kívánatos popóik segítségével akarna bekerülni a Bohém Klubba, az igazi, világ-sorsról (is) döntő (bizarr) elitbe. Persze aztán kiderül, van a tarsolyában más is, nemcsak a Sammy által összevadászandó csajok - egy Roswell mellett elterülő bázis parancsnoka ugyanis (tudood, ott zuhant le az UFO). Hajítsunk ebbe a mixbe egy fekete óriást, egy kínai havert (meg a rokonsága túlérett mandarinná fonnyadt, szexéhes öregjeit), meg egy fekete mambát egyenesen Afrikából... rázzuk össze, és kész is a Moore-koktél!

Mondjuk nem árt, ha valaki ekkora érzékkel bonyolít ebből mesét, ahogy ő. Az adagolt információ, a cselekmény bonyolítása tekintetében Chris mester nyugodtan iskolát nyithatna - azzal együtt, hogy megint igen gátlástalanul követi a műfaji mintát; ezt a meseszövést azért a korrupt és előítéletes zsaruk, kívánatos szőke (s egyéb hajszínű) bajkeverők (akik szipkából dohányoznak - naná!), a bajba keveredő kétkezi munkás kisemberek olcsó mámort hajszoló, éjszakába hangolt fekete-fehér világa, a filmnoir (vagy a könyvek) alig-ismeretében is simán kiszúrod. Persze közben számos dolog van, amit csak ő tud így: pofátlanul pol-inkorrekt (a regény érdekében... persze), több fejezetét a kígyó narrálja (beszél - naná, az ő népe ugyanis tud dolgokat), a világsors-döntő elit komplett szabadkőműves-paródia... S eközben az író megidézi a jövendő popkultúrájából a Sötét zsarukat (történetük elképzelt hajnalán!) és a Kill Billt (mert ugyan miért ne), beköszön a Támad a Mars - és ki tudja mi még...

Ja és közben jó érzékkel korba illesztett, kegyetlenül eltalált tükröt tart a faji kérdésnek - mintegy mellesleg. Ahogy Sammy (a "hópihe") bekerül egy full színes bőrű hegesztőbrigádba a hajógyári első munkanapján, és ahogy az első estét átéli ebben a közegben (egy tapló munkavezető kedves segedelmével), az fenomenális; pont attól pontos, hogy mélyen árnyalatlan, nyers, és kíméletlen. Az külön bravúr, hogy még ezen is lehet röhögni. Meg persze azon, hogy legalább ennyire nyersen és árnyalatlanul bánik a kínaiakkal, meg úgy bárkivel, aki a szeme elé kerül (és természetesen lehet rajta röhögni). Hogy ki mindenkivel bánik még így el, azt nem sorolom, nem akarom lelődözni a poénjait, de higgyétek el, mindegyiken lehet röhögni - sőt, a jókedved akkor is megmarad, ha egy ponton észreveszed: valójában magadon röhögsz megint, kedves lúzer olvasó. Egy vágybeteljesítő mesén, ami (ugye, hogy) veled is megeshetne - elvégre te is alkalmatlan vagy arra, hogy megvédd magad, valójában te is legalul vagy ebben a társadalmi táplálékláncban... A játékos elégtétel, amit Chris Moore kitalál a végére, azért baromi aranyos, mert a végletekig facsarja a műfaj összes kliséjét - de annyira kézenfekvő, hogy elcsodálkozol, eddig miért nem jutott senkinek az eszébe.

Egyszer már szóba hoztam vele kapcsolatban: bírnám, ha ez a dilis alternatív Amerika, amit a köteteiben összegyűrt (halálkereskedőstül, vámpírostul, kétméteres pasztellöltönyös feka jazz-mániásostul - s most már egy taxissal megfejelve, aki végsőkig őrzi a parkolóhelyét és egy férfifrakkot előszeretettel viselő vagány leszbi részvételével) tényleg egy bájos, kikerekedő egésszé állna össze. Mondjuk lehetne Sammy Tiffin Charlie Asher (a kedvenc béta-hímem Moore tollából) valamelyik nagyapja. Pont azért nem zavar, amiért Rejtő sajátos, köteteken át vonszolt hősei se idegesítenek - ez az egész pont annyira valószínűtlen, mint a mi nagy kacagtatónknál. És pont ugyanígy van egy kiszálazható társadalomkritikus éle is - amit ha kiszálazol is, nem keseríti meg a szád ízét. Már nemigen várom tőle, hogy újra akkorát gurítson, mint a Biff evangéliuma esetében - mondjuk nincs még egy Bibliánk se, hogy legyen mire úgy fintorogni. Sebaj. Most ugyanúgy, mint eddig általában, megköszönöm amit kaptam. Hiába van a Noirban jobbára éjszaka, amíg olvastam, a nap is kisütött.

Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Christopher Moore: Lestrapált lelkek

Na. Szóval van az a Chris Moore, akit nem tudok nem szeretni – még ha idegesít is, hogy vásári, hogy alpári, hogy olcsó, hogy finoman fűszerezett szarral etet… amit a végén még meg is köszönök. Mert olykor a nettó szórakoztatáson túl egyszer csak elkezd valami zsigerig fontosról szólni a könyve, olyan pofátlanul szórakoztató módon, amit jobbára alapból nem hordoz jellegében a téma. Mert a lúzer, a bétahím jellegzetes világba esés-kelését az ember alapjában humorosan leírva kéri – de ugyanezt a gyászról már nem mondhatnánk el ugye, sőt… Azon se csodálkoznék, ha megbotránkoztatna a gondolat, hogy egy szeretni való regényhős szeretett felesége, gyermeke anyja – mi több, ráadásul a saját édesanyja haláláról és az ezzel járó gyászmunkáról valaki térdcsapkodásig vicces regényt kanyarít. Úgy, hogy nem alpári, nem olcsó, és nem finoman fűszerezett szar – legalábbis nem ott, nem ezekben a tartalmakban az. Christopher Moore a Mocskos melóban végrehajtotta ezt az írói bukfencet, s ha elnézem neki a nettó agymenést egyéb könyveiben (sőt, meg is köszönöm…) ezért teszem (meg persze ott a Biff, de az másik liga…).

Hogy aztán a szívemhez kapjak, amikor híre jött, hogy folytatja. Mert tud ocsmányul pénztárcára kacsingató folytatást írni, meg olyat is, ahol jégcsákánnyal bontja ki magát a saját befalazódó cselekményéből – ezeket is elviszi a humor, de ilyenkor mérgesen szórakozom jól. Mert a szemem láttára csal egy a csalásnál sokkal többre való tollú író (nem véletlenül rejtőjenőzöm le olykor - a név itt jelző, tehát kisbetű - mert rokon eszközkészlettel csal ilyenkor, a klasszikus - időbe temetett - zsáner mentőöve nélkül is). Hogy a Lestrapált lelkek mennyire folytatás, pontosan mutatja, hogy tíz oldal után letettem, és inkább elé olvastam a Mocskos melót megint, hogy minden mikronnyi utalásában képben legyek… persze ez mutatja azt is, az első pár oldal meggyőzött róla, érdemes előkeresni a könyvet, érdemes elé fűzni az egykori örömöt. Mert ez a folytatás most nemcsak írói olvasózsebbe-nyúlás, ez most jó!

Alphonse Rivera, exzsaru és antikvárius érdekes látogatókat kap egy klisésen ködös Frisco-i este, a város hajléktalan és nem kicsit zakkant Császárát hű ebeivel, s ráadásnak egy sikoltószellemet. Aki kedvesen figyelmezteti: már megint szar került a ventillátorba, s ez nem kis részben Rivera érdeme. Úgyhogy megint összetrombitálódik a régi bagázs: Charlie Asher, aki a saját halálát túlélve épp harminc centis kis szörnyeteg (de - lúzerek álma - húsz centis farokkal!) és kedvese, Audrey rinpocse; Charlie tesója, Jane és élettársa Cassie, akik továbbra is lelkes gyámszülei a kis Sophie-nak, aki a Nagy Halál (lesz, talán…); Rivera természetesen, és továbbra is aktív partnere, Cavuto nyomozó. És Menta Friss, a két méteres, pasztellöltönyös feka jazzlemezboltos és exe, Lilly, akivel épp nincsenek együtt – és aki épp megmentené Mike Sullivan, a Golden Gate hídfestőjének életét, akit halk és kitartó módon fűz(-ne halálba) egy igen csinos szellem, Conchita. Ha felkeltettem az érdeklődésed, miféle bizarr kalandokba sodródik ez a kompánia (és még néhány jeles társuk), az jó! Hiszen ez volna a célom. De az isten szerelmére! Ha nem olvastad, akkor kezdd a Mocskos melóval…

Mert ez tényleg folytatás. Pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző könyv elejtette – és ügyesen csavar rajta, meglepően logikusan és ügyesen. Valaha leírtam: egyáltalán nem bánnám, ha Moore alternatív Amerikája a könyveiben tényleg világgá teljesedne – az egymás történeteibe lábaló szereplők által tényleg létrejönne ez az ízeiben hol Will Smith filmjeinek zamatára, hol Gaiman amerikai isteneinek, hol Alanis Morisette és Tori Amos szövegeinek illatára emlékeztető alternatív jelen. Amely nyilván többszörös görbe tükör – perfekt profizmussal reflektál a tapasztalhatóra, a róla való médiabeszédre, a szórakoztató irodalom bevett formáiról és a bennünk kialakult fogyasztói várakozásokról nem is beszélve. Szerethető görbe tükör ráadásul – az írója egy pillanatra sem vonja ki magát a saját ítélete alól. Többek között ezért szeretem Moore-t – mert pontosan tudja, hogy kicsoda. Szégyenkezés nélkül viseli a bohócsipkát.

A sztoriról egy pillanatot se vagyok hajlandó elárulni, szerintem a határon a könyv hátára nyomtatott, amúgy dicséretesen szűkszavú fülszöveg is túlment. Olvasd el! Szórakozz rajta jól, aztán gondold végig… Egyrészt mennyire tud fájni, ha egy sok könyvön át otthonossá szokott mellékszereplőtől egyszer csak végleg elköszönünk, másrészt mekkorákat röhögtél közben… Egyrészt mennyire morbid, hogy (borítékolom) ebből is trilógia lesz, másrészt mennyire nem baj… Végül mondjuk ki: Christopher Moore szarral gurigázik – de olyan ihletetten, hogy megint csak nem áll módomban más, mint megköszönni. Pedig ez még mindig nem a Biff szintje. Még mindig nem a vaskos vicc mögött a vastag mondanivaló… de legalább ebben is van (pici kínai szerencse-) sárkány.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Rövidre vágva #16 – Csökkentem a várólistám

Christopher Moore: Bolond & A velencei sárkány

Chris Moore az a szerző, akit néha nagyon bírok, néha meg nagyon nem, de amikor igen, akkor is hajlamos vagyok túladagolni magam egy könyvnyi hülyeségétől és aztán pár évig felé se nézni. Eddig megjelent két Shakespeare-kiforgatását egymás után olvastam, úgyhogy most úgy érzem teljes joggal mondom azt hogy kösz, Chris, egy darabig ne találkozzunk… Mindazonáltal baromira élveztem! A fülszöveg olyan kis óvatosan fogalmaz azzal a „fenekestül felforgatja a Shakespeare-kánont” dologgal; Zoli interpretációjában ez úgy néz ki, hogy „seggbegyalázza a Bárdot”; a tökéletesen értelmetlen irodalmi igazság meg valahol tán a kettő között van. Shakespeare élt, él és élni fog, művei meg mint egy nagyképű kórus, amely nem tudja befogni a száját, ordítanak a folyamatos feldolgozásokért. Kiforgatásokért, átírásokért, újramesélésekért, aktualizálásokért, ahogy tetszik… Aktuális téma ez nálam, végre úgy tűnik kihevertem a gimiben mesterségesen ránk erőszakolt Hamlet-értelmezések és a kötelező jelleggel évente megtekintetett Shakespeare-darabok sokkját úgyhogy most épp sokadik Shakespeare-korszakomat élem. És nem győzök csodálkozni egyrészt azon, mennyire szerteágazó a Bárd hatása a popkultúrára (is), másrészt azon, micsoda indulatokat tud kiváltani a vaskalapos rajongókból minden mű, ami nem eltartott kisujjal és cérnakesztyűben nyúl a „szent szövegekhez”. Moore e tekintetben a tökéletesen obszcén állatorvosi ló: csúcsra járatott tiszteletlenséggel, a történet, a szereplők, a kor, a motivációk lehető legszabadabb kezelésével, történelmi pontatlanságok (balfaszságok) tömkelegével, a mondanivaló szemérmetlenül vicces aktualizálásával valamint jó adag káromkodással és kufirccal meséli el a tragédiák alulnézetét. Rég röhögtem ennyit. Amúgy szerintem Shakespeare is betegre röhögné magát Tarsoly, a bolond kalandjain. Mondjuk szerintem azokon is, akik őt magát vitrin mögé zárnák…

 Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

Ajajjj, hogy ez mennyire nehéz menet volt… Ove két éve akkora sokként döntött le a lábamról, hogy sokáig nem akartam, egyáltalán nem akartam olvasni Backman többi regényét, hiába rajongott Zoli a nagymamáért és Britt-Marie kalandjaiért is. Éreztem én, hogy Ove nálam verhetetlen. Azért a kíváncsi kisördög persze itt motoszkált, úgyhogy egy gyenge pillanatomban jött Elsa és a mesék birodalma. Hát, én jó könyvvel rég szenvedtem ennyire. Hogy nehezen csiszolódtunk össze, az enyhe kifejezés – sokáig mérhetetlenül irritált Elsa (utálom a gyerekfőszereplőket, azt hiszem…), még inkább a nagymama (én az Ove-típusú mogorva öregembereket érzem magamhoz közel állónak, nem az ilyen hiperaktív szabályszegő jófejnagymamákat…) és halálra idegesítettek a „kastély” életképtelen lakói. Ha meg meghallanám egy hétéves szájából, hogy a reggel átment facebook-státuszba, hát én biztos lekevernék neki egyet :P Jól mutatja a történethez való viszonyomat, hogy sokáig az anya és Britt-Marie karakterét bírtam a legjobban. Aztán persze ez átfordult, és egyre többször hümmögtem magamban helyeslően, ahogy kikerekedett hogy melyik küldetés kihez visz és milyen mesét tár, itt-ott meg is hatódtam, a végére pedig tiszta szívből szurkoltam, hogy Elsának sikerüljön megmenteni a kastélyt. Szóval Backman megint megvett magának. De azért messze, nagyon messze van ez a könyv az Ove-varázslattól. Ám mivel a sok sérült szereplő közül épp a kiállhatatlan hárpia Britt-Marie karakterét találtam a legérdekesebbnek, az ismerkedést folytatom az ő történetével…

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről

Sokat viccelődtem egy időben azon, hogy vannak olyan sikerszerzők, akiknek még a bevásárlólistáját is kiadnák a kiadók (míg másoknak meg bezzeg a tök jó könyveiket sem – nyilván valami ilyen összefüggésben került ez szóba…); na, Gaiman pont ilyen szerző. Gyakorlatilag teljesen mindegy, mit ír, akkora és annyira elkötelezett rajongótábora van világszerte (itthon is) hogy úgyis elolvassák. Nem tagadom, én is közéjük tartozom – nem is csupán amiatt a néhány zseniális regény miatt, amit letett az asztalra, hanem amiatt a lelkes, olykor szinte gyermeki, máskor rémségesen tudatos és profi attitűd miatt, ami minden leírt szavát áthatja. Itt egy ember, aki szerelmes a szavakba, a leírt és elmesélt történetekbe, a mítoszba, ami éltet és hitet, reményt, célt ad. Nem mondom, néha én is gondoltam már azt, hogy megélhetési bűnözés amit csinál, hogy a „szerelmes a szavakba” védőernyője alatt mindent leír, ami eszébe jut, nem törődve a saját maga által állított mércével, hogy ismétli önmagát és sosem tudja már megugrani saját legnagyobbját… Mégis mindig visszatérek hozzá, mert egyszerűen jó olvasni. Iszonyú könnyen ismerek magamra a szavaiban és szerintem ezzel a világon több millió könyvmoly van így. A Kilátás az erkélyről kötete kicsit a fent említett bevásárlólista-kategória. Nagylelkűen esszéknek nevezett cikkek, beszédek, bevezetők, megemlékezések gyűjteménye. Rövid kis szösszenetek ezek többnyire, több témakör köré csoportosítva, ám mind ugyanarról szól: a szavakról, a történetekről, az irodalomról és művelőiről. No és persze magáról Gaimanról. Aki e kötet tanulsága szerint legalább annyira szeret saját magáról beszélni, mint irodalmi hőseiről és kedvenc könyvesboltjairól. Amivel nincs is semmi baj – mert amíg valaki ennyire tűpontosan és minden szépelgés, hamis önáltatás és olvasóbarát félrebeszélés nélkül látja saját műveit (is) és azt, hogy jó eséllyel biza túl van élete legjobbján, arra azt mondom, írjon nekem amit csak akar, én elolvasom. Gaiman olyan, mint egy jó haver, aki ha hülyeségekről beszél, akkor is élvezem, mert tök jó vele beszélgetni.

(A címekbe belinkeltem Zoli korábbi posztjait a könyvekről. Olvassátok...)

Christopher Moore: A velencei sárkány

Számomra nem kérdés, hogy ez a könyv csak a Bolond elolvasása után élvezhető, mivel én előbb olvastam azt és aztán élveztem ezt. Szerintem tény, hogy ennyi közvetlen bizonyíték után ez esetben nem árt sorozatként gondolni Tarsoly mester (többszörös ex, királyi szerető és bolond, bőséggel felszerszámozott nőcsábász, késdobáló, tolvaj és örökös törpe) kalandjaira, és szépen sorban olvasni őket. Megteheted, hogy nem így teszel – az én lelkiismeretem nyugodt, mivel szóltam. Nem érted. Akkor mondom egyszerűbben. Menj és olvasd el a Bolondot, ezt a saját véres levébe facsart Lear-király átiratot, aztán olvasd el A velencei sárkányt... A Viharba oltott Szeget szeggelt még ne olvasd el, mivel az még nem jelent meg (szívatlak olvasó – bár szerintem úgy különben tényleg az jön).

…elsőre csak annyi tűnik fel: ez egy lúzerapoteózis megint. Moore minden könyvében elégtételt mesél a lúzereknek. Miközben bétahím-elmélettől abnormális rajongást kifigurázáson át a kényszer-virággyerekség pompás és megalázó rajzáig számtalan módon üti a lúzer olvasót, aközben díj gyanánt a neki kedves lúzer hősök ölébe ülteti a felajzott buja bestiákat, és a (fele?) királyságot is elnyereti velük a végén. Szóval ez is egy elégtételmese szelíd bolondoknak… (ami annyiban dühített, hogy a Bárdtól lopott bárdolatlan varia megint nem a Biff ösvénye, a vicc vastagja mögött a vaskos mondanivalóval, csak a vaskos vicc…)…

Ezt így egy az egyben átmásoltam a Bolond ismertetőjéből – valahol öröm és bosszúság, hogy erre a könyvre is ugyanúgy érvényes. Öröm, mert a játék minőségi még mindig, a pofátlansági faktor ha lehet, még nagyobb – hiszen ezúttal két történet mixelődik egybe az isteni William szövegvilágaiból (kis Poe-vérhabbal a tetején…), A velencei kalmár és az Othello, a velencei mór. Öröm, hogy a történet-tolvaj írókedv ilyen precízen és hiánytalanul fércel mesét, kihagy, összefésül és pótol úgy, hogy a klasszikus alapok ismerőit is elismerő csettintésre készteti – miközben persze kiforgat. Ebben a többfenekű előadásban kiforgatja a meggyökeresedett mesélés-módjainkat, nevetségessé és pitiánerré teszi atavisztikus gonoszainkat, de tovább mélyíti a bárd által gúny tárgyává tett emberi gyarlóságok csatornabűzét is – öröm, hogy szerintem ez a fajta gátlástalan tiszteletlenség szerintem a Bárdnak is tetszene. És bosszúság, hogy mindehhez a folytatások leggennyesebb kézenfekvő húzásával oldja fel az előző rész „boldogan éltek míg” befejezését – bár ugye a történetbe mindig kell egy kibaszott szellem… Bosszúság, hogy egyre inkább megszokom Moore fűszereinek ízeit – ami nem jelenti azt, hogy nem röhögtet… de róla is elmondható: tud ennél sokkal extrémebb, nemcsak szájban, de (hatásában, visszatérő eszembe-jutásaival) agyban robbanó főzetet is – és e tekintetben ez a (tétjeit mesében felejtő) vihogtatás biza első pillantásra kevés. Szerencsére tovább nézegettem…

Mert bár a játékszín, Velence pont annyira (olasz és vizes) sztereotip kulissza, mint amennyire Shakespeare-nél – de jó volt felfigyelni rá, hogy pont annyira másképp az, mint a kor, amihez a megidéző író beszél. A Bárd egyik legnagyobb erénye volt a bárhová helyezett mesékbe csomagolt erős költői nyelven megejtett ki- és beszólás: a közönségnek, és a hatalomnak – Moore ezt legalább ilyen magas szinten műveli a mai közönségnek és hatalomnak. Azért az gyönyörű, ha minden technikai segédlet nélkül kapja meg a szelfi-megosztó net-nemzedék a maga pofonjait (nemtől függetlenül); ha a pénz igényei szerint csavargatott törvénykezés gúnyrajza a történelmi sorvezetés nélkül is tökéletesen érthető bohócbábot nyom a Wall Street farkasainak arcába. Ahogy a Bolond gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz” meseeffektjeivel: a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett cseréptöréseken, csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család bohócruhás, törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője mentén ez a történet a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel. Figyeljetek oda erre – sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb testnedves) jó poén mellett magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések) által jobbára (meg)vezetett önmagán.

Van néhány ötlet ebben a könyvben, amit irigylek. A kórus, akit nemcsak a közönség, de a szereplők is hallanak, s akit főhősünk, Tarsoly így jellemez: csak egy nagyképű dinka, aki nem tudja megállni, hogy ne törje át a történetmesélés negyedik falát, akár egy nagy, tompa agyú faltörő kos. Jól példázza e kis részlet, hogy rétegez Chris Moore: hisz e jellemzéssel épp Tarsoly ragadja meg és használja a mesélés „negyedik falának” áttörésére faltörő kos gyanánt a kórust, mintegy mellékesen elismerve: színész a kedvünkért és szórakoztatásunkra, nekünk és miattunk szív, avagy élvez. Adott esetben akár egy sárkánnyal (valaki azért nézesse meg előbb vagy utóbb egy terapeutával a szerzőt, ez a nemi gigahüllő-fétis A Melankólia-öböl buja bestiája óta kelt bennem gyanút és nincs megmagyarázva kedves Christopher, egy utolsó utáni, sunyi lábjegyzettel – bár Timi szerint egyszerűen csak ráizgultál sráckorodban Arielre…).

A végére egészen megszerettem ezt a könyvet. Sőt. A második fele olvasását csak biztonságos magányban javaslom – főleg azoknak, akik (ahogy én) gyereknövés-akasztó, közbotrány-okozó módon, teli pofával, nyerítve röhögnek.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Christopher Moore: Bolond

Ebben a bejegyzésben trágár leszek és obszcén, de előre szólok - és számos helyen magát a szerzőt idézem, aki legalább féltucat helyen Shakespeare-t magát idézi, és nem is kizárólag csak fennkölt alkalmakkor (bár például a faszparaszt azt hiszem, nem az angol dráma Istenétől származik…). Úgyhogy lehetséges: az inkriminálható kifejezések egytől egyig idézetek. Erre varrjál gombot! (Az ötletet egyébként Chris „pofátlan ötlettolvaj” Moore-tól loptam.) A két utolsó bekezdésben ráadásul elspoilerezem a végét, tehát csak saját felelősségre…

Ott kezdem, hogy először kicsit mérges voltam, és nagyon kíváncsi. Nem pont azért, mert Christopher Moore seggbegyalázza a Bárdot – legyünk őszinték: miért ne tenné? Az isteni William a darabjai túlnyomó részét jól ismert történetek (mégpedig a maga céljainak megfelelően facsart) újramesélésére alapozta, annak a kornak nem volt kifejezett követelménye az eredetiség. Viszont ennek a kornak igen, és Moore egyetlen elvetemült, ellentmondásos, felszínes, átgondolatlan és ostoba (mindazonáltal piszokul szórakoztató, és letehetetlen) könyvében sem használt sorvezetőt, nem parafra… fraze… basszus! parafadugózta bele a maga mondandóját akárki mesélő segge lukába ennyire nyilvánvalóan (kevésbé nyilvánvalóan igen, de az utalás ugye, azt szeretjük…).

Ott folytatom, hogy a hármas tagolású nézőtérből Moore csak a zsöllyének mesél. A színi hagyományból azt tartja meg, ami máig él: a farbarúgást. Kutyasmaci és Farontúrom semmi-kori Britanniája valójában a jelen szórakoztató történet-nyelv görbe és igen jól sikerült tükre. Bolond-tükör, a király-tükröket már szilánkosra törték a közhelyesítő korok. A fennkölt sárba hengergőzött, az emelkedettnek maximum áll a zászlaja a gatyapőc alatt; mit tagadni. Miközben a mai szórakoztatás mondanivalót deklamál, aközben jó esetben az alig bújtatott szexuális tartalomra, konyultabb variációban a fizetségre gondol – és retteg, hogy ne tépje ki a gigáját senki, aki mindezt ügyesebben, aljasabban, elegánsabban, alfahímebben teszi. Ennyiben Vasembertől James Bondig minden hősünk ugyanilyen bolond: a zsöllyének beszél, akárcsak Moore hősei.

De az író eközben megteszi amit megkövetel a haza: miközben pofátlanul összecsavar, igazi amerikai módra (forgató)könyvesít, Hollywood szellemét (mert mindig van egy kibaszott szellem) minden lólábkilógás nélkül pakolja az ismert történet ismeretlen variációjához, közben szép tisztességgel felépít egy mélyebb réteget is. Persze elsőre csak annyi tűnik fel: ez egy lúzerapoteózis megint. Moore minden könyvében elégtételt mesél a lúzereknek. Miközben bétahím-elmélettől abnormális rajongást kifigurázáson át a kényszer-virággyerekség pompás és megalázó rajzáig számtalan módon üti a lúzer olvasót, aközben díj gyanánt a neki kedves lúzer hősök ölébe ülteti a felajzott buja bestiákat, és a (fele?) királyságot is elnyereti velük a végén. Szóval ez is egy elégtételmese szelíd bolondoknak… (ami annyiban dühített, hogy a Bárdtól lopott bárdolatlan varia megint nem a Biff ösvénye, a vicc vastagja mögött a vaskos mondanivalóval, csak a vaskos vicc…).

Csakhogy ha kicsit jobban utánagondolsz, a bolond (faszparaszt!) szókimondása alatt (mögött, fölött) is egész világok laknak, szándékok és óhajok, vágyak és bosszúvágyak… a történeteink legkisebb királyfija lakik bennük (mert persze naná…), az összes gusztustalan mesei következménnyel. A hősünk halmozottan hátrányos helyzetű, csak helyreütné a nagyok ostobaságait, csak ott és akkor alkalmaz ordas eszközöket, ahol-amikor emberordasokkal viaskodik, a boszik tanácsát csak azért kéri, mert egy (kibaszott) szellem megkérte rá, egyébként ő a jófiú, a legkisebb, naná. (Csak nekem úszkált az agyamban Dinklage - Tyrion arca és gesztusai Tarsoly uram Bolondmeséjének nem egy pillanatában?) Holott játszik ő is, a maga pozíciójából (s a pozíció nem mentség, hölgyeim és uraim!): végtelenül aljas eszközökkel, kockát dob és nyer.

A meséink legkisebb királyfija. Jól nézd meg, szurkoltál neki. Ő lesz a következő zsarnok. (Ó, az a gyönyörűen ironikus félmondat Beauvois sajtvisszaélés okán kiirtott egész falváról…) Jól nézd meg: a küzdelem, a viadal, a mocskos intrikák, árulások, mérgezés, lopódzás, hátba szúrás és tőrdobálás bajnokát (az új Leart, mondanám), akinek szurkoltál. Moore ínycsiklandóan becsomagolja a kommersz mesélés Shakespeare óta ívelődő gyönyörű hagyományát, a jófiút és rosszfiút, oda futtatja ki, ahova a meséink ki szoktak futni, csak ezúttal jól látszik a bolondbáb babakóc szíve is: valójában a győztes (jöjjön bárhonnan) mire győz, szörnyeteggé lesz. De sebaj. Ahogy egy helyütt (egy mindent idézőjelbe helyező függönybeszélgetésben) igen helyénvalóan kifejti a Bolond: az élet megy tovább, nem? Rosszkedvünk tele óhatatlanul egy új kaland tavaszába fordul…


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

Christopher Moore: A Melankólia-öböl buja bestiája

Egyszer majd rászánom magam, hogy a Moore-világ összecsúszó darabjait időrendben is elolvassam… mert azt hiszem, „fog kapni” tőle majd az egész egy hús- és vérfoltos „vajszínű árnyalatot”. Többször leírtam már, hogy ezt a palit nem kell komolyan venni – avagy pont úgy mint Rejtőt: a részletek empatikus, de pontos rajzaiban és az összkép tökéletesen kattant, parodisztikus egészében. A két dolog közötti játékot rutinnal, olvasói kondíciókkal, cselekménnyel, sablonokkal, középfordulatokkal és csattanókkal együtt pedig úgy kell élvezni, mint a thai masszázst; kérni se kell a Happy End-et a végére, úgyis megkapod (legfeljebb letagadod otthon…). Estelle is a félsz kaotikus légkörében élt. Ezt a külső szemlélő művészi bájnak látja, holott egyszerűen egy civilizált módszer megbirkózni a viszonylagos szegénységgel és bizonytalansággal, ami abból ered, hogy az ember a saját képzeletét kannibalizálja pénzért.

Valójában örüljek neki, hogy megkapom a beszívható Moore-adagom évről évre. Még ha ez megint nem a minden porcikából kiérző „valami fontos íratta velem” jellegű anyag, hanem a „szórakozz fergetegesen, és bele se gondolj” jellegű. Valahol mindegy – az érzik, hogy az író bármelyik véglete megírása közben jól szórakozik, és ez csaknem elég. Csaknem garantálja, hogy te is jól szórakozz – mert továbbra sem rajtad szórakozik, zsáner-evő avagy mindenevő, várakozásokkal és gyöpösödő kijárt befogadói utakkal telirajzolt olvasó. Nem a minden szart jóízűen bekajálásodon csámcsog. Nem műfajokon kattog, mások kattogtató térfoglalásain – horribile dictu más írók velünk rágatott szarain. Ha jól követed, veled együtt vihog az úgy egyébként meglehetősen betegen kifordult szórakoztatásunk egészén. Ha nevettél már egy jó, zaftos belezős poénon, vagy a kifinomult angol fekete humor kisujj-eltartó, elegáns gonoszságain – ha érted és értékeled a fekete humort, akkor érteni fogod, mire gondolok.

Merthogy: örüljek neki, hogy végre valaki kinyírta az összes irritáló gennyládát, tekintet nélkül arra, hogy kiskölök, vagy pocakos ötvenes az illető – azaz még ezt a viccet is megengedi magának: örüljek neki, hogy nem nyírja ki mégse mindet. Kegyesen megment néhányat, pedig nem viselnek az öltözékükhöz illő kiegészítőt. Moore olyan szabadságfokán járkál az írói önkénynek, hogy egyszer csak elkezd tetszeni - és egyre inkább ez. Mintha kifejezetten meg szeretné baszni az összes kreatív írás tankönyvet és tanmenetet, minden szereplőjével és fordulatával, minden valószínűtlenül obszcén és (nem ettől!) hallatlanul vicces párbeszédével! Egyszer csak előttem áll ez a történet, amely úgy szolgálja ki az olvasói várakozást, hogy közben teljesen gátlástalanul és nyíltan ki is röhögi azt. Elnézést a tőlem szokatlan szóhasználatért, olvass Chris Moore-t és ennél sokkal cifrábbakat kapsz. Timi szerint „minden idők legmorbidabb szeretkezés-leírása” Peleviné – de ő még nem olvasta e könyv 19. fejezetét… nem onnan idézek, de majdnem: Mollynak sosem fért a fejébe, hogy az amerikai nők miért vannak oda a rosszfiúkért. A logikát megcsúfoló vonzalom élt bennük olyan fickók iránt, akiknek van motorjuk, tetkójuk, pisztolyuk a kesztyűtartóban vagy egy csík kokójuk a dohányzóasztalon. Színésznő korában neki is akadt dolga ilyenekkel, de ez volt az első, aki, hát szóval embert evett. A nők mindig úgy érzik, meg tudják változtatni a férfit. Hogy máshogy lehetne megmagyarázni az elfogott sorozatgyilkosoknak küldött számos házassági ajánlatot?...

Köp mindenre, abszolút etikátlan, a legszeretetreméltóbb hősei olykor alig bírnak kisebb bűnlajstrommal, mint a gonoszai – csak ők a lúzerek, s teljesen kiszámítható módon, mi, olvasó lúzerek nekik fogunk szurkolni. Egy könyve kapcsán már idéztem Moore bétahím-elméletét; most idefonnám az egyéb következményeket is: nézz körül, béta, akad-e a köreidben öregedő alfacsaj (vagy aki annak látszik). Ess be a lakókocsija ajtaján – jó eséllyel beéri veled, ha nem, akkor hamar eltesz láb alól, vagy ő, vagy az ölbéli természetfelettije. Hidd el, mind a kettőt élvezni fogod… de most tényleg – nem megéri? A punnyadt, önkielégítő álmodozások sivár évtizedei után? (Theophilus Crowe) Valahogy nem tudott elképzelni hatásos kihallgatást, amikor a gyanúsított babzsák fotelben ül egy lávalámpa alatt. „Beszélj, te mocsok! Ne akard, hogy rákapcsoljam az UV-lámpát a Jimmi Hendrix-poszterre és tömjént gyújtsak! Ne akard!...” Ezekkel a hősökkel az író elénekli nekünk a szerencsétlenkedés himnuszát – és feloldoz, legalább a mesében. Hát hogyne lennénk érte oda…

A történetről ez esetben egy szót sem ejtek itt, még ha valójában AK-47-essel se lennék képes lelőni a poént, akkor se. A végére kikerekedik – ami szintén hallatlanul vicces. Úgy tűnik, ez a speciális eset, mikor a kreatív írás tankönyvek és tanmenetek a végén még meg is köszönik az együtt töltött forró és gyalázatos perceket – mert a végére csak megszületik az, amit ők is folyvást létre szeretnének hozni: felsír (ezúttal a röhögéstől) a „történet”, ami „elvarázsol”. És nem, a varázslat sem kap kiábrándítóan fantázia-szűkítő magyarázatot - de konkrétan: minek is kapna - azon úgyis csak bosszankodni szoktál, nem igaz? Erre a könyvre úgy egészében nincs magyarázat. Talán pont ezzel kapcsol ki – hogy rutinos olvasó létemre is minden alkalommal a falhoz állít az író pofátlanul, Hello Kitty-sen aranyos, s mégis csak a legnagyobbakhoz, Douglas Adams-hez, Terry Prachett-hez fogható méretű fantáziájának szabadságfoka.


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

Christopher Moore: Te szent kék!

„- Merde! – mondta Lucien.

A műalkotás létrehozása során elérkezik egy pont – attól függetlenül, mennyi gyakorlat és tapasztalat nyilvánul meg a folyamatban –, amikor a művészt egyszerre fogja el a lelkesedés és a rémület, a Bassza meg, mi a picsába keveredtem? pánikpillanat, amely hasonlatos a magasból zuhanás érzéséhez. Lucien merde-pillanata akkor érkezett el, amikor Juliette leengedte a lepedőt, amivel elfedte magát, és megkérdezte: - Hogy akarod?” 

No igen… Az az igazság, hogy ha az ember Christopher Moore regényt olvas, akkor is jó eséllyel bekövetkezik a fent leírt pillanat, amikor megkérdezzük magunktól: Mégis mi a fenébe keveredtünk? Így volt ez a Biff evangéliuma esetében, így a Mocskos melónál, és így a vámpírparódiái közben is – bár utóbbiak már adtak némi keserű szájízt az élményhez. Olyannyira, hogy én például a legutóbbi két regényt el sem olvastam, mert tartottam az újabb csalódástól. Ám a Te szent kék!-et annyian hasonlították (inkább színvonalában, mint jellegében) a Biffhez, hogy nem hagyhattam ki. S bár az eleje picit döcögősen indult, és meglepően sokáig tartott, mire elkezdtem otthon érezni magam a Montmartre-on és önfeledten kacarászni az impresszionista festők gyermeteg nyomozásán, a végére érve csak azt tudom mondani: tényleg kár lett volna kihagyni.

Olvasva Moore agymenését, adja magát a kérdés: miért nem írt eddig senki jóféle krimit Vincent van Gogh (feltételezett) öngyilkossága köré? Mert hát valljuk be, tényleg furcsa… Egy festő mellbe lövi magát egy búzamező közepén, majd egy mérföldet gyalogol az orvosa házáig, hogy segítséget kérjen. „Semmi értelme” – ahogy Moore írja. „A halála érthetetlen és tragikus, bár a bizonyítékok szerint hatalmas szenvedély fűtötte, hogy elérje azt a szintet, amit csak ő tudott magának definiálni, és ez a küzdelem szolgálhatott kínlódásának forrásául. Mi a mérce, amikor olyasmit csinálunk, amit még soha senki? Milyen múzsához fordulunk ihletért? Na ugye.”

Óh, igen, a múzsa… De ne szaladjunk ennyire előre.

Van Gogh halálának híre villámcsapásként éri a festő barátait – köztük Henri Toulouse-Lautrec-et és a Montmartre-i péket (s reménybeli festőt), Lucien Lessard-t. Nem is hiszik el a mesét az öngyilkosságról, pláne, mert halála előtti leveleiben van Gogh óva intette őket a rejtélyes Színembertől, aki üldözőbe vette, s követeli rajta jogos jussát. A két botcsinálta bohém nyomozó elindul hát a Színember nyomában, hogy kiderítsék, ki vagy mi kergette halálba a kor legnagyobb festőgéniuszát. Nyomozásuk közben végigjárják a Montmartre megannyi bordélyát, kávézóját, mulatóját, temetőjét és sikátorát, összefutnak a kor majd’ összes jelentős festőjével – Degas kivételével, aki „kellemetlen fráter volt” –, korszakalkotó tudományos felfedezéseknél asszisztálnak, és még a hipnózissal is kacérkodnak. S persze festenek. Főleg nőket. Főleg egyazon nőt – a múzsát. S közben mindannyian a „szent kék” befolyása alá kerülnek – ki így, ki úgy.

Csóró Lucien, néha komolyan sajnáltam – nem elég, hogy megannyi tehetségesnél tehetségesebb festő között ő a „Montmartre-i pék”, aki bár ügyesen fest, legfőbb szerepe mégis csak az, hogy etesse a művészeket, ráadásképp kamaszregények hőseihez illően belepistul a legveszélyesebb nőbe, akit elé sodorhatott a véletlen szeszélye. Annyira, hogy egy idő után már nem csak a festőbarát halála utáni nyomozás áll a fókuszban, hanem hogy megmentse a szeretett nőt a visszataszító, majomszerű, gonosz, ostoba, minden tekintetben alávaló Színembertől. Ó, szent együgyűség – mintha ennek a rüfkének szüksége lenne megmentésre!

Szerelem, szenvedély, szex, ital és káromkodás, mértéktelenül adagolt irónia és annyi impresszionista festő és festmény, amennyi csak belefér, mindez alaposan összerázva és egy kis színelmélettel megbolondítva – nagyjából így lehetne leírni Moore legfrissebb agymenését. Kevésbé volt „harsányan röhögős”, mint a Biff, viszont még annál is gonoszabb és gunyorosabb humor jellemzi. Csak úgy lubickoltam a Montmartre hangulatában – franciás, szellős, művészies, ihlető… (Vagyis pont olyan, amilyennek a századfordulós Montmartre-t elképzeljük – önmagában rém ironikus, ahogy Moore az összes közhelyes kelléket szépen elénk sorakoztatja.) És bár a könyv azért épp nem ér fel egy festészeti gyorstalpalóval (de majdnem), minimális festészeti ismeretek birtokában nagyon jól el lehet kacarászni a művészek kis szurkálódásain és a folyamatosan jelen lévő helyzetkomikumon („Anyád hogy van, Whistler?”).

A végére érve nagyjából senkit nem érdekel, mi történt van Gogh-gal, annál jóval érdekesebb, mi történt a művel, melynek a képe nem került be a könyvbe – szerencsére erre is megkapjuk a magunk válaszát. Hogy aztán az utolsó oldal után rohanjunk a könyvespolchoz (vagy gugli barátunkhoz) és megkeressük a képet – majd elmerengjünk azon, vajon milyen múzsa ihlethette e csodát? Azt hiszem, a nyomozás és a fékevesztett humor mellett mégiscsak ez a lényeg: a csoda, amit ezek a festők létrehoztak.

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán

Christopher Moore: A neccharisnyás papnő pajzán szigete

Billegett a léc, nem egyszer kellett emlékeztetnem magam, hogy kedvenc ügyeletes rejtőjenőm (mint már írtam, a név ez esetben minőségjelző, tehát kisbetű…) egy régebbi agya menését olvasom. Az út elejéről a mérföldkőnek igazán nem nevezhető darabot – és bár eszembe kellett juttatni minden kizökkenéskor, hogy honnan zökkentem ki (voltaképp a „jól szórakozás” önfeledt – szerző és könyve által eleve ígért – állapotából), letenni mégse akartam ezt sem. Úgyhogy kedves Mr. Moore, rezgett a léc, de ezzel együtt már megint megugrotta az elvárt minimum-szintet. Ami a Biff evangéliuma várakozás-építése fényében csalódás, az a vámpíros könyvek vagy a legutóbbi, Prérifarkasos sztori fényében csak apróbb zökkenő. Szódával elmegy – a legjobb eddigihez vezető útnak akár még ízlik is.

Nem segített persze, hogy teljes szívvel nem tudtam izgulni hősünk, Tucker Case sorsáért – aki valamennyire követte a szerző eddigi rekeszizom-gyógyászati munkásságát, A leghülyébb angyal mellékszereplőjeként már találkozhatott vele. Sokat levesz a hatásból, ha tudjuk, nem eshet baja – kezdve a kezdeteken, a kannibál ebédjeként megejtett fán lógáson, s folytatva az eszelős Papnő markában való (kéjes) vergődésekig. Olvasás közben gondoltam végig, hogy Moore-nál ezt valójában soha nem lehet tudni – lehet, hogy ebben a könyvben meghal, s a másikig feltámad? Láttunk már ilyet, épp hogy Moore egyik vonzereje ez a rendkívül játékos „hétköznapi transzcendencia”, kifacsart „ezoterizmus” (hogy kimondjak egy nem létező szóalkotást). Úgyhogy valójában mindegy is, izgulok-e, vagy sem. A hatásból csak akkor vesz le ez is, ha úgy állok ehhez a könyvhöz, mint bármelyik fajsúlytársához; mintha akarna tőlem valamit (túl azon, hogy vegyem meg) a felhőtlen szórakoztatáson (annak egyébként felszabadító gyógyhatásain) kívül is.

Olvasás közben jutott az eszembe, hogy pontosan miért is nem kell izgulnom: a zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben lakozom épp – itt nincs izgulnivaló, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan Fülig Jimmy kalandjain annak idején, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs. Ezért rokon szerintem Rejtő hozzáállásához Moore írókája, hiszen először is valóban megalkotja a kalandos-csavaros, remekül cselekményvezetett zsánert, de valóban ki is forgatja eközben: egyszerűen a szereplőivel, akik a szokásos zsánerfigurák dinamikus cselekvéseire totálisan alkalmatlanok. Másodszor: megteremti azokat a valószínűtlen kliséket – itt épp a rakománykultusz, a kannibalizmus, a műfilmes trópusi klisésziget jobbára minden eleme, de valójában a doki és b. neje által is – amelyek teljesen valószínűtlenítik a mesét egyből, hatalmas írói szabadságot teremtve. Harmadszor a szabadság a figurák irodalmi ágyazottsága által teljes, hiszen ismert regényi típusok sorjáznak a lapokon (néhány defekt, képesség-elvétel által egyedítve), miáltal nem kell hosszasan bemutogatni őket, s mégis könnyedén válnak egyedivé és emlékezetessé a beszélő nevek, parodisztikus jellemzők által. Negyedszer: a nem kevés eszközzel megteremtett írószabadságot a szerző minden esetben arra használja, hogy nevettessen. Ahogy írja a könyv utószavában: „…a könyveimet referenciának használni olyan, mint a fánkot építőanyagnak. Tudják, hogy ezek a lapok a bolondozást szolgálják, nem az adatszolgáltatást…” A felsorolt eszközök író általi következetes alkalmazásának máig egyetlen általam ismert alakja Rejtő Jenő. Ezért jelzőzöm vele Moore-t. És ez akárhogy is nézzük, nagy dicséret.

Akad bennünk továbbgördülő gondolatsziporka, persze – még ha nincs is annyira mélyen egyik sem, mint például a Mocskos meló alig becsomagolt gyásztanfolyama. Például: hogy a szigetek evolúciós kukták, új fajok bukkannak fel, és tűnnek el. Új fajok, és új vallások. A monológ, hogy a veszélyeztetett állatok kilencven százaléka szigeteken él, távol a vetélytársaktól. Mert az igazi versenyben kihalásra ítéltek. Lehet játszani a gondolatokkal, mert vannak. A vallásokhoz való boldogítóan tiszteletlen hozzáállás is ajándékoz gondolnivalóval: hiszen a rakománykultuszokban valóban megvan a nagy vallások minden eleme. Elnyomás, a messiás felbukkanása, az új rend létrejötte, a béke és a jólét, de legalábbis a visszatérés ígérete. Szórakoztató összevetésekre ad alkalmat bárkinek a könyv, akit valaha is érdekelt bármelyik tételes vallás – főleg, ha valamelyik próféta is.

Persze Moore végül (játszásiból) olyasmit sugall, hogy tök mindegy, kit választ a természetfeletti prófétának – akármelyik idióta megteszi, ha jókor van jó helyen. Ha valahol a próféta mégiscsak minősíti magát a kiválasztót is. De ezzel nem akarom magamra haragítani Vincentet, a képzeletbeli aprócska mikronéz sziget, Alualu egész népével együtt Costa Rica valóságos, békés és kiadatásmentes partvidékére költöző istenét, sem a nála jóval nagyobb tömegeket mozgósító kollégáit. Nehogy valamelyiknek eszébe jusson valamilyen személyemhez passzoló prófétai feladat – mert azért az ebből a könyvből is kiderül, hogy kiválasztódni jobbára oltári nagy szívás, amiről legfeljebb olvasni szórakoztató…

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán

 

Christopher Moore: Prérifarkas blues

Kedves Christopher Moore, megint sikerül! Megint fotelsport-mellékhatásig, rekeszizom-lázig sikerült kikapcsolnod az életemből, bekapcsolnod a magad humorral átitatott, ha könnyed, ha durva, de jó tollal vésett, erőlködésmentes kisvilágaiba. Ahol – megint – egyáltalán nem „vicces” nyomorok kapnak életismerettel átitatott megfelelő távlatot; ha együtt élni nem is mindig lehet velük – mondjuk a motoros klub tagjaival éljen az akinek pitbull volt az anyja –, de megélni, meg túlélni, meg belehalni segítesz akár bárkinek, aki hajlandó kézbe venni a könyvet. Apropó – nem baj, ha tegezlek?

Beleszerettem a varjú indiánok meglehetős hűséggel elkapott pillanatfelvételeken feltáruló életébe. De a montanai rezervátumnak távlatot adó Santa Barbara, meg Las Vegas is más tükörből látszik, a szereplők szemén tükröződve másnak, mint ahogy – más művekből, naná, járni egyik helyen se jártam – eddig felépültek bennem: szeretek az általad formált tekintetek tükrén keresztül nézni, mert szeretem az iróniát – mert mindig szeretet van az ironikus nézőponti koktél gúnylöttyének alján. Azt érezni, sokadszor, még a kevéssé sikerült dolgaidban is azt, hogy szereted ezeket a helyeket, ezeket az embereket, a tévedéseikkel, a csáléikkal, a kurvaságaikkal együtt szereted a hőseid.

Mondjuk Samson Egyedül Vadászón van is mit. Igazi kaméleon ő; akár lehetne antipatikus is, pont emiatt, de mivel minden szerepébe úgy löki a sorsa, hát könnyen szerethető – a benne lakó kaméleonság által leginkább az „önmaga elől való menekülés” áldozata lesz. A sikeres biztosítási ügynök mindössze megfelel a környezetének – alig is formál rajta. A sikerének titka, hogy a többinél ügyesebben tartja be a játékszabályokat, főleg azokat a kimondatlan szabályokat, amelyek zsír-hideg kencéjén a biznisz „tengelye” forog. Hogy aztán – naná – a leggyengébb pillanatában, mikor egyszer csak szerelmes lesz, hát utána nyúljon a múltja, maga Prérifarkas, a varjak meséinek „istene”, fő-hőse tolakodjon be az életébe.

A legtöbb felröhögés Prérifarkas számlájára írható, azzal együtt, hogy a regény nem egy részletében, ahol szerepel, szóval nem egyszer azt hittem: Neil Gaimant olvasok. Ki is alakult egyfajta kép az egymásról-egymásból „beszélgető” könyvekről bennem. Aztán persze rájöhettem, mennyire kockázatos a megjelenések időrendjétől teljesen elrugaszkodva olvasni-rajongani egy író – két író – dolgaiért. Persze, hogy a Coyote Blue jelent meg jóval előbb, még 1994-ben, így halovány gőzöm sincs, pédául Calliope Kincaid neve valóban tisztelgés-e a Sandman egyik alapvető családja előtt, vagy puszta véletlen – és az se kideríthető innen, mennyiben volt az alapja a Gaiman-i „istenvándorlásnak” az a nem kicsit beteg ötlet, amellyel megérkezik ebbe a történetbe az ókori Egyiptom. Persze ami itt egy beteg ötlet, az ott teljes mitológia – és voltaképp teljesen mindegy, valóban előképe volt-e ebben-abban Gaiman mítoszbirodalmainak ez a könyv. (Az viszont pikáns, hogy míg Gaiman most is több szerzői jogi per felperese, itt ezek szerint ő lenne az al…) Persze, lehet hogy országos cimborák vagytok, és fel se merül a mikor-ki-mit-kitől.

Szóval ez az „életmű” második darabja csak; na ez az, ami alig látszik rajta. Van némi hangkeresés-szaga – mondjuk a Biff vagy a Mocskos meló összefogottságához képest – de egyáltalán nem zavaró módon. Azt külön köszönöm, hogy sokat megtudhattam a Mocskos meló egyik kedvenc arca: Menta Friss fiatalkoráról. És örömmel fedeztem fel egy rövidke epizódban Rivera nyomozót. Valahol azt remélem, összekapcsolod az összes könyvet, így az egymás történeteibe átlógó szereplők vicces cameói, az egymásba játszó regényvilágok segítségével. Egyáltalán nem bánnám, ha a végén az összkép kiadna egy sajátosan emberi, alternatív Egyesült Államokat. Ha valami igazán gonoszat akarnék mondani így, a végére, azt mondanám: hátha visszahat az óvodáskorú „elmével” világbajokba nyúlkáló valóságra az íróvízió.

Ennél soha gyengébbet!

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán