10x10 gardróbkihívás a fenntartható divat jegyében

Előrebocsátom: nagyjából semmi közöm a divathoz. Sosem érdekeltek a trendek, nagyjából a kirakatokból vagy cikkekből tájékozódtam, de soha nem volt szempont a ruhavásárlásnál, hogy a kiválasztott darab az aktuális divatnak megfelelő legyen. Talán ironikus is, hogy épp amiatt a törekvésem miatt kezdek el a témával foglalkozni, hogy még kevesebbet vásároljak, illetve amit mégis megveszek, az minél környezettudatosabb beszerzés legyen. 

Biztosan sokat hallottatok már a divat, főleg a fast fashion áruházak sötét oldaláról: a ruhaipar az egyik leginkább környezetszennyező iparág, a mezőgazdaság után a világon a második legnagyobb vízfogyasztó. Az ENSZ felmérése szerint egyetlen pamutpóló elkészítéséhez 3000 liter víz fogy. Ráadásul a boltokba kerülő ruhamennyiség nagy részét feleslegesen gyártják le, hiszen 85%-ukat nem tudják eladni - gondoljatok bele, mennyi felesleges víz ez! És még amit eladnak, annak is jó része csak áll a szekrényekben, sokan nem hordják a meglévő ruhadarabjaik felét sem. Ha ez még nem lenne elég, újabb megdöbbentő tény, hogy világszerte hány gyereket foglalkoztat a ruhaipar: a Nemzetközi Munkaszervezet ezt a számot 2018-ban 260 millióra becsülte! 

Ezeket az adatokat, korábbi kutatásokat olvasva nagyjából három éve vizsgáltam felül a ruhavásárlási szokásaimat. Mivel soha nem voltam igazán impulzusvásárló ezen a téren, csak néhány évente, például munkahelyváltáskor frissítettem a ruhatáramat, vagy szokásom volt karácsonyra minden évben egy csinosabb ruhát beszerezni, "mert megérdemlem". Ezzel még nem is lenne nagy baj, de ezek jellemzően fast fashion termékek voltak. Szerintem a következő alapelvek szerint lenne jó vásárolni, hogy az említett környezetterhelést csökkentsük - és ez rímel a minimalizmusra és a hulladékmentességre is. 

• Csak azt vedd meg, amire tényleg szükséged van. Amikor megtetszik egy darab, gondold végig, illik-e a meglévő ruháidhoz, hordanád-e valóban rendszeresen? Nincs már egy tucat hasonlód a szekrényedben? Livia Firth dokumentumfilmes, divatforradalmár szerint a tudatos ruhavásárlás alapkérdése: viselni fogom legalább harmincszor? Ezzel a módszerrel két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt sok ruha nem állja ki a boltban a kérdés próbáját, másrészt elgondolodva rajta, elkezdjük a szekrényeinkben porosodó darabokat is többet hordani és kreatívabban használni.
• Nézd át a ruhatáradat: mi az, amit igazából soha nem vennél fel, hiba volt megvenni? Vagy amit kihíztál, de hátha jövő nyárra megint jó lesz?  Rendezz garázsvásárt, ruhacsereberét a barátnőiddel, vagy add oda a Remixnek! 
• Ha ez megvan, nézd át újra, kritikus szemmel. Van olyan darabod, amit azért nem hordasz, mert nincs mivel felvenned? Pakold ki a cuccaidat, párosítsd őket, próbálj ki merész szetteket, izgalmas kombinációkat vagy a szokványostól eltérő felhasználási módokat. Egy alkalmi ruha egy vagány dzsekivel menő hétköznapi öltözék lehet. Hordd a meglévő darabjaidat, vásárolj a szekrényedből! Amit így sem veszel fel, az mehet az előző pontban említett helyekre.
• A másik fontos kérdés, mielőtt új ruhát vásárolsz: ki készítette? Nagyon sokszor nem tudunk válaszolni a kérdésre, és ilyenkor valószínű, hogy bangladesi gyerekek gyártották le az adott ruhadarabot. Ha nem támogatod ezt, vásárolj magyar tervezőktől, keresd fel a közeli varrónőt, aki akár fotó alapján is elkészíti neked a divatlapban látott csodát, vagy nézz körül a különböző vásárokon. Igen, így valószínűleg drágább lesz a ruhád, mintha a fast fashion boltban megveszed. Cserébe tartósabb, jobb minőségű, megbecsült darabod lesz, valóban megfizeted egy helyi vállalkozó munkáját - és ha tudatosan vásárolsz, a meg nem vett fast fashion cuccok árából így sokkal jobb ruhákat kapsz, bár kevesebbet. Itttalálsz egy jó kis listát a fenntartható divat magyar tervezőiről, készítőiről. 
• Találd meg a saját stílusodat! Lehet, hogy azért nem hordod sok ruhádat - pedig amikor megvetted, még tetszett - mert egyszerűen nem illik hozzád. Ez jó kis önismereti játék is: tapasztald ki, milyen színek, fazonok állnak jól, és mi az, amiben valóban jól is érzed magad, mert az egyéniségedhez is megy. Ha tanácstalan vagy, menj el egy színtanácsadásra, ebből már léteznek kifejezetten kedvező árúak is. Én is megyek májusban, mindenképpen írok majd róla.
• Vásárolj turkálóban! Nem ciki, sőt menő, kifejezett kincsekre lehet bukkanni, olcsó, és nem utolsósorban így legalább duplájára növeled egy-egy ruhadarab életciklusát. Felmérések szerint az európai nők 3-4 hordás után megunják és cserélik a ruháikat. Te hordd legalább harmincszor!
• Hardcore tudatosan öltözködők kiépíthetnek egy kapszula ruhatárat is. Ezt általában évszakonként szokás kialakítani, és annyit jelent, hogy kevés, de egymással jól kombinálható alapdarabot választanak ki, és az ezekből összeállított szetteket hordják. 

Aki még itt nem tart, annak ajánlom a címben is szereplő 10x10 gardróbkihívást, a kapszulagardrób előszobáját vagy kicsiben elvégzett kísérletét, amiben épp most én is részt veszek. A kihívás lényege: válassz ki tíz ruhadarabot, állíts össze ezekből tíz szettet, és hordd őket tíz napig. A tíz darabba nem számít bele az otthoni kényelmes, az alvós, a sportruházat, a munkaruha, ha van ilyened, a fehérnemű és kiegészítő és a kabát. A cipők kérdése izgalmas - nehezítheted magadnak a kihívást azzal, hogy mondjuk a tíz ruhadarab mellé két pár cipőt hordasz ezekben a napokban, de eredetileg nincs ilyen megkötés. A kihívás erdeetileg a Style Bee blogon jelent meg és indult világhódító útjára. Én most Holy Duck Eszter felhívására veszek részt benne, aki annyival tette izgalmasabbá a játékot, hogy kifejezetten a színekre koncentrál. Ha te is belevágsz, érdemes előtte megnézned a következő tíz nap várható időjárását és a programjaidat - most például beleesett a húsvét is a tíz napba.

Az én tíz kiválasztott ruhám:

• egy klasszikus kék farmer, F&F márkájú, a nővéremtől örököltem
• egy zöld Tchibo jeggings
• lila, paisley mintás szoknya, amit a párom anyukája varrt és alakított át később rám
• világoszöld Tchibo kordszoknya
• bordó bonprix alkalmi ruha
• sötétkék F&F felső
• rózsamintás turikincs felső
• pillangós rövidujjú felső, azt hiszem, ez is F&F
• szürke atléta, talán Aldi vagy Lidl beszerzés
• világos rózsaszín kardigán, ez is bonprix

 Ahogy az elején írtam, nem vagyok egy nagy divatguru. A felsorolt ruhák mindegyike legalább hároméves, és igen, ezek a lila szoknya és az örökölt farmer kivételével még kevésbé tudatosan vásárolt darabok. Viszont a legutóbb tavaly nyáron vettem magamnak egy nyári ruhát, így ha részt vennék egy olyan kihívásban, hogy tíz hónapig ne vásároljak ruhát, akkor ezt különösebb erőfeszítés nélkül már teljesítettem volna. (Azért a színtanácsadás után majd tervezek némi használtruha-beszerzést!) Így aztán az, hogy meglévő ruhákból öltözködjek, nem okoz nehézséget, de a nyolcadik napra a változatosság hiánya már kezd zavarni. Lehet, hogy eggyel kevesebb szoknya és eggyel több nadrág kellett volna, vagy még egy pulcsi - és persze a változékony időjárás is nehezíti a helyzetet. De azt hiszem, így a vége előtt nem sokkal egész jól sikerült megoldanom a feladatot, a napi szetteket az instagramon láthatjátok. Nektek hogy menne egy ilyen kihívás?

Tavasz a Balaton-felvidéken

Kirándulás-ajánló: Szentbékkálla és környéke

Visszavonhatatlanul tavasz van, bár most volt néhány esős és hűvösebb napunk is, számomra ez csak jó hír: erőre kapott a természet, üdék az erdők, talán kiheverték a márciusi szárazságot. Kirándulni meg esőben is lehet, én például vasárnap teljesítménytúrázni voltam, és bár 48 kilométer nem ajánlható bárkinek, a környék látnivalóiból bátran lehet válogatni kényelmes rövidebb barangolnivalót is.

Ha a Veszprém megyei Szentbékkállára látogatunk a családunkkal, a következőket érdemes megnézni:

Körtúra a Fekete-hegyi Eötvös-kilátóhoz

Szentbékkállán a Szent Benedek turistaszállótól indulunk a sárga háromszög jelzésen, először a falu aszfaltos útján haladunk, majd földútba, végül erdei ösvénybe vált lábunk alatt az út, és emelkedni kezd. Végig a sárga háromszög jelzést követjük. Lesz részünk meredek emelkedőben is, amikor felkapaszkodunk a Keleményes-kő bazaltpalacsintáira - valóban így hívják ezeket a képződményeket, amelyek lentről emlékeztetnek a bazaltorgonákra, de sokkal szélesebben elterülnek, rajtuk állva pedig keresve se találnánk jobb nevet nekik. Megcsodáljuk a kilátást és a növényvilágot, elolvassuk a Tűz útja tanösvény tájékoztató tábláját, amíg kipihenjük a mászás fáradalmait. 

• 

Innen továbbhaladva szép, hullámzó tájon haladunk át, így áprilisban sárga virágokkal terített a mező. Újabb kapaszkodóval már a Fekete-hegyre érünk fel, az Eötvös kilátó lábához. Mindenképp másszunk fel a kilátóba, élvezzük a panorámát.

Lefelé a kék jelzésen indulunk, csak arra figyeljünk, hogy ne Balatonhenye, hanem vissza, Szentbékkálla irányába induljunk újra. Térképet, GPS-t érdemes nézni, ha biztosra akarunk menni a tájékozódással. rövid meredek után kellemesebb ereszkedésbe váltunk, lassanként leérünk az erdő szélére, ahol Jeszenszky Sky István Napfényszentélyét, kis birodalmát találjuk: imazászlók lobognak a szélben, kedves felirat a kapun, a közelben ölelőfa. Állítólag ha otthon találjuk a zenélő remetét, bármikor betérhetünk egy teára, én ezt még nem próbáltam, de az ölelőfát nem hagytam ki, amikor arra jártam. Tovább haladva tiszta vizű forráshoz érünk: szépen foglalt, fedett medencében gyűlik a víz és túlcsordulva folyik lefelé, érdemes a nálunk lévő bögrével meríteni belőle, ez az Öreghegyi-kút. Innen már néhány szép virágzó fa és présház mellett néhány perc múlva a falu szélére érünk, majd vissza a turistaházhoz. Ha megéheztünk, a falu első háza az Öreghegy fogadó, betérhetünk ebédelni és megpihenni.

Ez a túra bő hat kilométer szép emelkedőkkel, edzettebb 5-6 éves gyerekekkel már megtehető, de babakocsival nem ajánlom a szűk, köves emelkedők miatt. 

Körtúra a szentbékkállai kőtengerhez

Ennek a túrának a kiindulópontja ugyanúgy a szentbékkállai turistaház, de most a kék jelzésen indulunk, és végig ezen is haladunk. A faluból kiérve először a velétei palotaromhoz érkezünk meg - milyen jó hangzású név! Aztán egy kanyarral visszavisz a jelzés a falu szélére, de hamarosan újra kifordul onnan, és könnyű vonalvezetésű, sík terepen visz el a nagy kiterjedésű, izgalmas kőtengerig. Eddig a túra mindössze szűk két kilométer, de a köveknél akár órákat is el lehet tölteni, amíg a gyerekek bebarangolják az egészet, felmásznak minden kőre, kipróbálják az ingókövet, megnézik a madáritatókat, mi meg elolvassuk nekik az információs táblákat, és akár meg is tízóraizhatunk a lapos, meleg köveken üldögélve.

• 

Visszafelé sétálhatunk ugyanezen az úton, vagy a kőtenger parkolójától a rövidebb, jelzetlen, de egyértelmű utat is választhatjuk, összességében lesz nagyjából négy kilométerünk, plusz a szaladgálás fel-alá a kövek között. Kisebb gyerekekkel is bátran ajánlom, babakocsival egy rövidke szakasz okoz nehézséget a palotarom után, de két felnőtt azt is megoldja.

Mindszentkálla, Kopasz-hegy

A környék bővelkedik jobbnál jobb panorámájú kilátópontokban, ez talán kevésbé ismert, annál látványosabb - és fárasztóbb a megközelítése. Ha a legrövidebb úton akarjuk elérni, autóval Mindszentkálla központjában érdemes megállni. A faluban több ponton is egyértelműen jelzik, hogy merre induljunk, de a piros és a két T jelzés is a csúcsra visz. A hegy nem magas, viszont meredek ösvénnyel indít, aztán 277 lépcsővel folytatja. Utána még jön néhány falépcső, aztán már csak egy keskeny ösvény, és ott is vagyunk a csúcs közelében álló keresztnél, ahol learathatjuk megérdemelt babérjainkat a lélegzetelállító kilátás formájában. Kipihegjük magunkat, és a lankásabb déli oldalon ereszkedünk le, visszaérünk arra a pontra, ahol meredeken felfelé indultunk, és ha most egyenesen teszünk egy kis kitérőt, akkor megnézhetjük a kisfaludi templomromot is. Innen már toronyiránt sétáljunk vissza a faluba, ahol a Káli-Kapocs teraszán felhörpinthetjük a nekünk járó frissítőt.

• 

Csak kalandvágyó gyerekeknek és türelmes szülőknek ajánlom a túrát - a lépcsők próbára tesznek, úgy készüljetek, hogy időnként le-leültök majd pihenni a csúcshódítás közben. A táv oda-vissza is csak bő két kilométer, itt a szintemelkedés adja a nehézséget.

A három túrából bármelyik kettő, vagy akár mindhárom is összekapcsolható egy hosszabb kirándulássá. Mindszentkálla és Szentbékkálla között a kék négyzet jelzésen, majd azt elhagyva a szentimrepusztai buszmegállónál balra kanyarodva, jelzetlen úton (régen erre haladt a kék túra) zárhatjuk be a kört, ez a szakasz a legrövidebb úton (ha a kőtengert visszafelé kihagyjuk) három kilométert ad hozzá a túránkhoz. 

Négy nap a Mátrában - Gyalogtúra vasárnap, autós túra hétfőn

A vasárnapi napot végig túrázással töltöttük. Bővebben írtam róla itt, úgyhogy most csak pár mozzanatot, képet emelek ki, amik alátámasztják, hogy nekünk külön angyalaink élnek a Mátrában, és mennyire velünk voltak. Na jó, van egy-két negatív tapasztalat is, de eltörpülnek. Az egyik, hogy lassan kezdjük elveszíteni a bizalmunkat a kisvasutakban. Még amikor Regő csak egy kósza terv volt, kisoroszi bázissal túráztunk a Börzsönyben, és csak a szerencsén múlott, hogy hazaértünk éjszaka. Megbíztunk ugyanis a kemencei kisvasútban, hogy menetrend szerint fog indulni, bevisz minket Kemencére, onnan pedig tovább közlekedünk busszal, vonattal és révvel Kisorosziba. A kisvasút nem akkor indult, mi pedig plusz négy kilométert túráztunk rohamtempóban, Kemencén épp elértük az utolsó buszt, Szobon egy vonatot, és külön mázli, hogy megvolt a kisoroszi maszek révész telefonszáma, és már sötétben átjött értünk Kismarosra. Na, a mátrai kisvasútra már nem bíztuk rá ennyire magunkat, eleve úgy készültünk, hogy ha nem működik, akkor majd gyalogolunk. Szerettünk volna vasutazni, de sajnos ez is a kiadott óránkénti induláshoz képest napi háromszor járt, mire kivártuk volna, már gyalog is a végállomásra jutunk, így viszont csupa szépeket láttunk a túrán.

A másik rossz tapasztalat a Vörösmarty turistaház, ami csak a nevében az, ami, igazából nekünk magánszállásnak vagy nyaralónak tűnt. Zárt ajtók, fenyegető távoltartó tábla, közben láthatóan van élet odabent, emberek mozognak, a teraszon asztalok. Igen értetlenül álltam előtte, és próbáltam értelmezni magamban a turistaház fogalmát, valamint nagyon hiányzott egy kóla.

Na de a nap többi része! Szebbnél szebb erdők, fenségesnél fenségesebb kilátók és kilátások, rengeteg forrás. Napsütés, aztán folyamatosan dörgő, morajló ég, előttünk öt perccel húzódó esőfront és egy hatalmas villám, ami tőlünk talán kétszáz méterre csapott le, de nem ránk, és ez már jelzi, hogy valaki vigyázott ránk. A nap fénypontja a foltos szalamandra volt, amit Péter látott nekem, mondtam is neki, hogy innentől kérhet bármit. Hát hiába, vannak nők, akiket nercbundával és gyémántgyűrűvel lehet lenyűgözni, engem foltos szalamandrával.

Nagyon tetszett Sástó, a kemping és környéke. Olvastam róla a kirándulásunk előtt, nagy felújításon esett át, most gyönyörű, gondozott a tó és környéke, van egy szép hosszú tanösvényük, játszótér, hidak és szökőkutak, a kempingben mindenféle szolgáltatás és tízféle szálláshely a sátortól a négycsillagos szállodai szobáig. Nézegettük is, hogy ide bizony érdemes visszajönni gyerekekkel is, és sok a kirándulási, szórakozási lehetőség is a közelben.

Pár kép vasárnapról:

Nagy-patak

Néhány turistajelzés :D

Ködözik a Mátra

Sástó

"harmatgyöngyös harangvirág"

Utolsó mai visszapillantás a Kékesre

A hétfőt pedig a jó hosszú és nem egyenes hazatérésnek szenteltük, de úgy, hogy most is átkiránduljuk az egész napot, csak ezúttal autóval. Úgy indultunk neki, hogy mivel Gyöngyös felől érkeztünk a 24-esen, most menjünk le a másik oldalon Parád felé, nézzünk ott is körül. A szerpentin északi oldala sokkal erdősebb, mint a déli, fel is merült bennünk egy Mátrafüred-Kékestető-Parádsasvár nagyjábóli félmaraton ötlete, majd bedobom a BSI ötletládájába :D Az első hely, ahol megálltunk, Bodony volt, ezt a szállodában néztem ki egy aprócska ajánlóból. Mindenkinek ajánlom a Kincsesházat, fantasztikus hely, a szépség, a munka, a vidék dicsérete egy pár élete és keze munkája által. Teljesen úgy éreztem magam, mint a Másfélmillió lépés Magyarországon forgatócsoportja, akiket minden faluban behívnak a portákra, és megmutatják, milyen náluk, hogy élnek. A Kincsesház egy kedves és kreatív házaspár lakóháza, műhelye, portája. Krisztina népi motívumokat gyűjt, és festi őket csempére, tányérra, pohárra, tojásra, de még kifestőkönyvbe is, közben tárgyakat is gyűjtenek, most épp viseletek múzeuma készül, állatokat tartanak és a kecsketejes termékeiket is meg lehet vásárolni. Lenyűgöző hely, lenyűgöző emberek.

Nemcsak a volt nyárikonyhában kialakult gyűjtemény látogatható, de a felújított régi palóc parasztház is, amiben Krisztina és Gábor laknak, ízléssel ötvözve a régit és a modernet úgy, hogy a ház megőrizze paraszti értékeit, szépségét, de mai szemmel is kényelmesen használható legyen. Kicsit zavarba ejtő a valódi lakótérben, szobákban nézelődni, intim és közben sokat tanít ízlésről, munkabírásról, akaratról. Odabent nem fotóztam, hiszen mégiscsak a magánlakásuk. Az egyik szobában lesz a viseleti kiállítás, még féligkész, de megmutatják így is. Aztán bejártuk a kertet, elbeszélgettünk az állattartásról, próbáltunk ellesni ötleteket csinos kerti pihenő kialakításához. Nagyon feltöltő élmény egy ilyen helyen járni, ilyen emberekkel beszélni, akik annak szentelték az életüket, hogy őrzik a szépet, remélem, sokan fogják folytatni a munkájukat!
A falu fölé felkanyarodva, rövidke autózás és pár száz méter után szép kilátóhelyre érünk, ahonnan meg lehet nézni a Mátra északi oldalát, rácsodálkozni, mennyivel meredekebben, hirtelenebbül emelkedik ki a környező tájból a Kékes tömbje. Itt is az látszik, nem kell sok energiabefektetés, egy pad, egy asztal, némi fűnyírás, néhány tábla az idevezető úton, és máris van turistacsalogató látványosság. Ha a falun kívül is tudnak róla, akkor talán többen kanyarodnak errefelé.

Innen még egy picit keletnek autóztunk tovább. Mostanra jól elfáradtam, meleg volt, vagy nem tudom, mi bajom lett, de nagyon megfájdult a fejem is, nem éreztem jól magam és nem sok kedvem volt semmihez. Sok vizet ittam, hátha az segít, meg reméltem, hogy elmúlik. Így érkeztünk meg a siroki vár alá. Hétfő lévén maga a vár zárva volt, de a hozzá vezető szerpentin nem, úgyhogy a kilátásért felmásztunk - én morogva, a déli meleget nagyon nem bírtam, mászást egyáltalán nem akartam. De odafent hálás voltam Péternek, hogy felráncigált, itt vannak ugyanis a Barát és Apáca sziklák, felettük pedig a Törökasztal, mindegyik és róluk a kilátás is lenyűgöző. Sirok ráadásul a Mátra és a Bükk határán fekszik, innen látszik a Kékestető, a Galyatető, a másik irányban pedig a Bükk csúcsai.

Vár, sziklák, távolban a Kékes

A Barát és az Apáca

Falomb között a Bükk hegyei

Megdermedt szerelmesek

Visszatekintés a Törökasztalra és a Bükkre

Innen már aztán tényleg hazafelé vezetett az utunk, na nem röviden és egyenesen. Sirokon fordultunk északnak, kerülve a hegyeket, újra elhaladva a Mátra északi oldala mellett, majd a Cserhát dombjain át egészen az országhatárig, onnan pedig a Börzsönyt kerülve el is hagytuk Magyarországot néhány kilométer erejéig, hogy Párkánynál rögtön visszatérjünk, és Esztergomtól Dobogókő felé, aztán a legrövidebb úton az autópályát megkeresve Sóskúttól átváltsunk immár kiránduló üzemmódból gyerekértmenősbe.
Még egy megjegyzés, Kemencére ne menjetek. Sajnálom, hogy rossz hírét keltem ennek a községnek, biztosan van, aki ott jót tapasztalt, mi a bejegyzés elején emlegetett kiránduláson is póruljártunk a kisvasútjával, most gondoltuk, adunk neki még egy esélyt, hátha találunk egy jó éttermet vagy falatozót, bármit. Találtunk is panziót étteremmel, úgy tűnt, nyitva van, székek kipakolva előtte - ajtók zárva. Hát, ez megint nem jött be. Legalább a kisbolt nyitva volt, a főút melletti padokon ebédeltünk és kóláztunk, amitől magamhoz tértem egy kicsit a korábbi fejfájás utáni tompaságból.
Amivel viszont ismét szerencsénk volt, az a zivatarok elkerülése. Az autópályán végig kerülgetett minket, az egyiknek a széléből kaptunk is, azt hittük, majd Ságváron vagy hazafelé lecsap ránk, de nem tette, ehelyett odafelé és visszafelé is kísért minket egy-egy szivárvány, volt, hogy dupla. Még pontosan ez kellett koronának a nyaralásunk tetejére :) A gyerekek édesek voltak, Regő felnézett a játékból, amikor megérkeztünk, először talán nem is hitte, amit lát, lassan húzódott mosolyra a szája és repült a karomba, Csongor meg az apjáéba, aztán cseréltünk. Marci persze már visszafogottabban örül, ráadásul épp kung-fus filmet nézett, de azért utána ő is megölelgetett :) Itthon pedig igyekszünk lassan visszatérni a normál kerékvágásba - illetve a Regőnek már megkezdődött nyári szünet rendszerébe.

Négy nap a Mátrában - Péntek

Hát ez is eljött. Immár a legkisebb is akkora, hogy hosszas apránkénti szoktatás után ott merjük hagyni a tesóival a nagymamánál négy napra, hogy évek óta először kettesben menjünk nyaralni. Mivel a legutóbbi ilyen alkalom (2011) óta nemnormális lettem, természetesen ez a pihenés egy futóverseny köré szerveződött, hova máshova. A Mátrából vannak nem szép emlékeim korábbról, amiről persze nem a hegység tehet, de mégis volt bennem egy kis aggodalom, hogy jaj, most jó lesz-e, de hát a verseny ott van, akkor ott szállunk meg. Hát jelentem, a Mátra nagyon akarta, hogy a korábbiak ellenére megszeressem, igazán mindent megtett, és sokszorosan pozitív egyenleggel zárta ezt a kirándulást.

Péntek reggel indultunk, ügyesen már előző nap szinte teljesen összepakolva, majdnem olyan korán kelve, mintha oviba-iskolába mentünk volna, és külön ügyesen gyönyörű tiszta lakást hagyva magunk után. Ságváron kis pakolászás, rendezkedés után elbúcsúztunk a gyerekektől, és ezek után Gyöngyösig meg se álltunk (kivéve egy benzinkútnál, reggelizni, mert az kimaradt otthon).

Gyöngyösön a Mátra Múzeumot szerettem volna nagyon látni, az a fajta vagyok, aki előre olvas a környékről, meg amúgy is figyelem a kirándulós, turistáskodós híreket. A Mátra Múzeumban valamikor egész pici koromban voltam, majd nemrég olvastam róla, hogy felújították és kibővítették, nagyon szerettem volna felnőtt fejjel és a mostani állapotában is megnézni, és tetszett.

Az Orczy-kastélyt, amelyben a múzeum található, szépen felújították. Az árkádos folyosók által körbeölelt térben az első szembeötlő látnivaló a híres mamutcsontváz, a fő attrakció.

Aztán az alsó szinten van vadászati kiállítás (azt mi nem annyira szeretjük, de a festmények, falikárpitok, festett tányérok szépek) feljebb helytörténeti kiállítás, egész érdekes, majd ásványtani kiállítás, na az nagyon jó. A park szinte már botanikus kert, mindenesetre madárbarát és lepkebarát kert, kis tóval, híddal, szép gyeppel, minden fához kiírták a nevét. A túloldalán található az új természettudományos rész, ami egy nagy (nem valódi) fa köré épül, a pinceszintről kell indulni, ami a fa gyökérszintje, és onnan felfelé haladva diorámákban és kitömött állatokkal mutatják be a fa adott szintjéhez tartozó élőhelyeket, és az egész mellett még van egy kisebb pálmaház is. A gyerekek rohangálhatnak a parkban, játszótér is van, nálunk az egyiket az ásványok fogják érdekelni, a másikat az állatok, szóval ide jó lesz visszamenni gyerekekkel is.

Gyöngyöstől pár perc Mátrafüred, papíron hozzá is tartozik, itt volt a szállásunk. Megkerestük, elfoglaltuk, kicsit pihentünk, aztán kimentünk felderíteni a környéket. Persze szoknyában, papucsban, nem számítottunk rá, hogy rögtön egy kis túra lesz belőle. Először egy falatozót találtunk, ahol macokot ettünk, és egyúttal megtudtuk, hogy a Mátrában így hívják a krumplibabát (tócsnit/lapcsánkát/ki hogy ismeri).Megnéztük a Hegyi sportok bázisa nevű üzletet, amiben igen nagy potenciál rejlik, rengeteg mindent árulhatnának még, most inkább szervezéssel, kölcsönzéssel foglalkoznak. Aztán az utcákon sétálgatva rábukkantunk egy sárga hárömszög jelzésre, meg a Kozmáry kilátóhoz vezető ösvény kapujára, hát felmásztunk rajta - itt jót röhögtem magamon, én, a rendszeres terepfutó/túrázó hosszú szoknyában és papucsban :) A kilátó nagyon szép, nem beszélve a kilátásról, meglepően mélyen van az ember alatt Mátrafüred, látni Gyöngyöst, Gyöngyössolymost, a Pipis-hegyi vitorlázórepülőteret fölötte most épp rengeteg színes siklóernyővel, a Sár-hegyet és a másik irányban a Kékestetőt is. Most nem fotóztam, csak nézelődtem, viszont itt egy link a kilátóról :)

Hogy ne csak ennyi legyen, a kilátótól továbbmentünk felfelé a sárga háromszögön a Dobogó-hegy csúcsára, ami ezen a környéken jelentéktelen (bár növénytani szempontból jelentős) 398 méter magas csúcs. Onnan lefelé tartva találkoztunk a zöld jelzéssel, ami visszavitt bennünket Mátrafüredre.

Hogy láttuk a Kékestetőt, és mert másnap futóverseny, gondoltuk, megnézzük autóval az utat, mégis merre kell majd másnap felfutni, meg gyönyörű idő is volt, szép lehetett a kilátás a TV-toronyból. Sajnos pár perccel hat óra után értünk fel, a torony már bezárt, de a sípályákról elénk táruló kilátással is elégedettek voltunk. Találkoztunk a BSI szervezőcsapatának egy részével, készítettünk róluk fotót a csúcskőnél, elviccelődtünk, hogy ezért cserébe holnap milyen segítséget kapok :) Körülnéztünk a csúcson, számomra nagyon megrázó volt a motoros emlékhely és Kiss Péter síremléke.

Innen Péter leautózott Mátraházára, én meg lefutottam a sípályán, hogy legalább lefelé megtapasztaljam a meredekséget. Valamiért úgy emlékeztem, a csúcsfutás utolsó szakasza a sípályán halad felfelé, nem csak száz méteren. Ilyen volt lefelé:

És ilyen felfelé visszanézve:

Mátraházáról tovább autóztunk Galyatetőre, az a szerpentin talán még szebb, mint a Kékesre vezető. Megnéztük a Grand Hotelt és a kilátó környékét - épp magasítják, nem volt látogatható, de megint csak a sípályákról, nyiladékokról fantasztikus kilátásunk volt, ezúttal vissza a Kékesre:

Galyatetőhöz közel van a három mátrai "szent" falu és a mértani középpontjukban a Három falu temploma, amire szintén régóta kíváncsi voltam. Megnéztük a templomot is, és végtelenül romantikusan a templom mellől a naplementét a Mátra fölött:j

Aztán még kacskaringóztunk egy kicsit Mátraszentimrén, és már sötétben hajtottunk vissza a szerpentinen Mátrafüredre, az úton láttunk őzet, rókát és nyulat is. A délutáni macokevés miatt vacsorára nem is vágytunk, inkább csak tervezgetésre és pihenésre a másnapi nagy erőpróba előtt.

Hétvége, versenyen kívül

Na és hogy azért ne menjünk át teljesen futóblogba, beszámolok a kiscsaládos hétvégénk többi részéről is, mert volt ám program bőven :) Úgy kezdődött, hogy Regő pénteken nem ment oviba, én összepakoltam a hihetetlen mennyiségű cuccunkat, ebéd után lefektettem Regőt és Csongort, mondtam nekik, hogy most csak rövid alvás lesz, ébreszteni fogom őket, ha indulunk. Marci fél kettőkor megjött, evett, szerencsére Csongor magától felébredt a mozgolódásra, Regő meg Csongorra, úgyhogy még az ébredés okozta nyűgösséget is elkerültük. Irány Ságvár, Marci, Regő és a csomagok egy része ott töltötte a hétvégét mamánál-papánál. Meglepett, hogy Regő milyen simán ottmaradt, tavaly az őszi szünetben ez még nem ment ilyen könnyedén. Itthon is mondtam már neki, hogy mi apával nem maradunk ám ott, csak ő Marcival. Olyan simán rávágta, hogy jó, hogy azt hittem, igazán fel se fogja, és amikor tényleg elmegyünk, akkor lesz majd sírás. De nem lett, és az egész hétvégén nagyon ügyes és aranyos volt. jól elvoltak Marcival.

Mi meg Csongorral indultunk a hosszú útra, nagyjából négy órára számítottunk, és arra, hogy Csongor nem nagyon fog aludni, mert ha rövidebbet is, de aludt délután. Ahhoz képest egész jól viselte az utat, az M3-as elején megálltunk egy korai vacsorára és hogy egy kicsit mozoghasson, ezután Miskolc közelében elaludt. Arrafelé záporok és napsütés váltakoztak, gyönyörű felhőjáték és szivárvány tette különlegessé az amúgy is szép és általunk ritkán látott tájat (Miskolcon voltam már, de ezen az útvonalon még soha).

Az autópályáról letérve egyre ismeretlenebb és szebb vidéken autóztunk, látszott, hogy itt korábban köszöntött be az ősz, mint nálunk, gyönyörű sárga, barna, bordó színekben pompázó domboldalak között haladtunk. A szállásunk Bódvarákón volt, azért itt találtunk, mert a két évvel ezelőtti gannai, Regővel töltött hasonló hétvége tapasztalataiból kiindulva az volt a cél, hogy két légterű szállást találjunk, ahol külön szobában le tudjuk fektetni Csongort, de mi még tudunk ébren lenni, beszélgetni, olvasni, és nem zavarjuk. Ilyet pedig nem egyszerű találni.

Árpád vendégház

Már sötétben érkeztünk a faluba, ahol nem volt térerő, úgyhogy kénytelen voltam bekopogni a háziakhoz :) elfoglaltuk a szobákat, felállítottuk az utazóágyat, hagytuk Csongort ismerkedni, volt egy kosárnyi gyerekjáték is. Péter befűtött a kályhába, aztán próbáltuk a szokásos menetrendet tartani: kis pótvacsora, fürdés, alvás. Az idegen helyen és idegen ágyban nehezebben aludt el Csongor, mint szokott, de aztán az éjszaka már úgy telt, mint itthon.

Reggel én már rögtön futócuccba öltöztem, irány Aggtelek és a verseny. Amíg futottam, Csongor Péterrel játszóterezett, amikor esni kezdett, kicsit autóztak is a környéken, felfedezték, milyen közel van az országhatár.

Naaagy fatörzs a játszótéren

Ettek is, aztán Csongor az autóban elaludt, Péter közel parkolt vele a rajt-célhoz, ezért tudott ott lenni a célban, és ez annyira jó volt nekem! Azt hiszem, ilyen, hogy közvetlenül hozzá érkezzek, még nem is volt.

Miután lezajlottak a verseny utáni dolgok, zuhany, eredményhirdetés, kis evés-ivás, beültünk az autóba, és megbeszéltük, merre induljunk. Én ugyan még nem ebédeltem, de nem is éreztem sürgetőnek, gondoltam, autózzunk, amíg Csongor alszik, majd eszünk valamerre útközben. 

Péter megmutatta, milyen közel a határ, és hirtelen ötlettől vezérelve át is mentünk rajta, így már Csongor is járt külföldön. Kinéztem egy főutat, ami még a magyar autóstérképen látszik, illetve a Gömör-tornai karszt turistatérképén egy része, ez a szlovák 50-es út Rozsnyón keresztül. Hát csuda dolgokat láttunk, az Aggteleki-karszt hátulról is szép, a szlovák oldalon továbbtekintve meg egyre magasabb hegyeket látni, a térkép szerint már ezer méter felettieket is, folyóvölgyeket, szerpentineket, mészkőhasadékokat, sziklaalakzatokat. Nem fotóztam, csak csodálkoztam, ide vissza kéne menni túrázni. Nagyon tetszik egyébként, hogy a magyar oldalon, ahol gyalog is jártunk, többfelé hirdetik a szlovákiai látnivalókat, barlangokat, vidratelepet, patakvölgyet, összefogás, együttműködés van a természetföldrajzilag egyb tartozó két nemzeti park között.

Rozsnyó után tornyosul Krasznahorka leégett, de újjáépülő vára, aztán hamarosan Torna következik, ott is egy várrom, egészen olyan, mint Csobánc itthon. Ez már újra a határ, ennyi volt Szlovákiában, a kis Bódva-menti falvak között visszatértünk a 27-es főútra.

Egyre-másra jutottak eszembe a Másfélmillió lépés Magyarországon sorozat képkockái, szinte hallottam Sinkó László hangját egy-egy falunál, újra kell néznem, mi változott a sorozat óta, ami velem egyidős. Az úticélunk Szendrő, ekkor már egyre éhesebb voltam. Ez okozott némi összezördülést is köztünk Péterrel, ami rányomta a bélyegét a délután többi részére, kár volt érte - de a környék ezzel együtt gyönyörű.

Szendrő vára tulajdonképpen nem is látszik, teljesen elpusztult, a lőportornya helyén most egy új kilátó van, egy fatorony, alatta kiállítás, sajnos zárva. Teljesen új kövekből épített alacsony bástyafal is van az egyik régi helyén, de a lényeg a kilátás.

Csongor épp a vár alatti parkolóban ébredt fel

Hegymászók :)

Mondja és mutatja, hogy "kő"

Keresztül-kasul bejártuk, amit lehetett, megcsodáltuk a látványt, aztán elautóztunk még a rakacai víztározóhoz (Sinkó László hangja dübörgött a fülemben...) 

Itt csak fotózni sétáltam le a partra, békés és megkapó látvány volt, bár felriasztottam egy darut, akinek valószínűleg emiatt nem volt olyan békés a délutánja, én viszont örültem neki, szerintem sose láttam még szabadon darut. Aztán ráböktem egy kis kanyargós útra, hogy most erre menjünk. Merész választás volt :) az út csak egyre kisebb és kisebb lett, szerpentines és gyönyörű tájon, sosehallott falvakon át vezetett, olyannyira, hogy volt bennünk egy kis izgalom, hogy vajon nem fogy-e el egyszer csak. De nem, szépen kiért Aggtelekre, ahol végülis a Barlang étteremben megvacsoráztunk. Onnan már csak visszamentünk Bódvarákóra, elbeszélgettünk a szállásadónkkal, Péter szegény egy csomót vesződött a befűtéssel, ami végülis csak hajnalban járt sikerrel, Csongor viszont rutinosan, sokkal könnyebben aludt el, mint előző este.

Reggel búcsúztunk a falutól, abban megegyeztünk, hogy még egyszer visszamegyünk Aggtelekre, ott biztosan nyitva vannak már a büfék, valahol lehet reggelizni. Ilyen ködökkel búcsúzott tőlünk Bódvarákó:

Szinpetriben még odakanyarodtunk a világ legnagyobb könyvéhez, de persze vasárnap reggel nyolckor zárva van, nem a könyv, hanem a múzeum, úgyhogy elmondhatjuk, hogy láttuk a világ legnagyobb könyvét őrző házat. Meg a hatalmas tájképi szalamandrát, úgy nyújtózik a domboldalon az Aggteleki Nemzeti Park jelképe, mint a westburyi Fehér Ló. Aztán finom, forró, jóleső teát kaptunk Aggteleken, meg tócsnit tejföllel és sajttal, és most Péter bökött rá a térképre: Szilvásváradra szeretett volna menni. Okés, irány a Bükk, közben a nap is kisütött, ha lehetséges, még szebb lett az őszi táj. Csongor a Bódvarákó-Aggtelek közötti rövid szakaszon szundított egy korait, így Szilvásváradig nem aludt, nem is volt baj, abban bíztunk, hogy ott jól kifárasztjuk, és majd utána alszik.

Ahogy kiléptünk a parkolóból és elindultunk a kisvasút felé, Csongor lecövekelt. Én mentem tovább és mondtam neki is, hogy jöjjön, de ahogy visszafordultam, azt láttam, hogy mereven bámul egy kürtőskalácsost, a lába pedig a földbe gyökerezett. Mit volt mit tenni - kürtőskalácsot vettünk tízóraira :) Felszálltunk a hamarosan induló első kisvasútra, és kizötyögtünk a Szalajka-völgybe.

Kis megszeppent vonatozó :)

Csongor nem volt ám ilyen kis ijedt, mint a képen látszik, inkább csak komoly, és figyelt nagyon. Ha felállt a padon, és nézett kifelé a vonatból, jobban értette, hogy hol is van, és felszabadultabb lett, mondta sokat, hogy si-hu-húú :) 

A Szalajka-völgyben nagyon sok minden kiépült vagy megújult, mióta - kilenc-tíz éve - utoljára jártam arra. A vasút melletti sétaút, a szabadtéri múzeum, hidak, táblák, van egy új játszótér is. Csongor alaposan megnézte a vízesést, kavicsokat dobált bele, és szerette volna meg is fogni, ami végül később egy simább partszakaszon sikerült is neki.

Alaposan megnézte a szabadtéri múzeum állomásait, legjobban a vízterelő tetszett neki, forgatta a kis malomkerekeket :)

Visszafelé gyalogosan indultunk, babakocsi nem volt nálunk, úgyhogy vagy Csongor tempójában mentünk - ami néha nem is olyan lassú, nagyon tudja szedni a kis lábait! - vagy vittük pár percig, amíg le nem kívánkozott. Elhaladtunk a Szikla-forrás mellett, megnéztük a pisztrángos tavakat, kisebb vízeséseket, egy helyen csak úgy az út mellett buzgott fel egy forrás vize, ami tíz éve még biztosan nem volt ott.

Csongor pisztrángokat néz

Azért az út vége felé már el-elfogyott az erő Csongorból, fáradt is, álmosodott is, gyakran váltotta a saját lábán járást a miénkkel. Itthon megnéztem, három kilométer az út, szóval nem semmi teljesítmény tőle! És persze ahogy visszaértünk a vasútállomásra és beültünk az első kis étterembe, rögtön nyoma se látszott a fáradtságnak, volt ott egy kis favonat és egy láncos mászóka, rögtön ezeket próbálta ki. Aranyos volt, itt is, de még Aggtelken is ha Regő vagy Marci-korú gyereket látott, rögtön ment volna hozzájuk, Regő, Marcika csatakiáltásokkal. Reggel is azzal kelt fel, hogy sorolta, aki hiányzik neki: Regő, Marcika, mama :) Itt is volt egy nagyjából Regőméretű kisfiú pont olyan futóbiciklivel, amilyen itthon is van, de szerencsére volt egy bő Csongorméretű kistesója is, akivel aztán együtt játszottak a favonaton. Aztán hozták az ebédet, hatalmas volt a gyerekadag, ő meg olyan ügyesen evett nagy padon, nagy tányérból, nagy villával :)

Visszasétáltunk az autóhoz, Péter szívesen ment volna még a 24-esen Kékestető felé, de ekkor már én kértem, menjünk inkább a gyorsabb úton, a gyerekekért is el kell még menni anyukámhoz, aggódtam kicsit, hogy hogy bírják egymást. (Később kiderült, alaptalanul, mindenki nagyon élvezte a hétvégét a mamánál :) ) Úgyhogy innentől egyenesre vettük az irányt, Csongor félórán belül elaludt és ezt hazáig folytatta, Péter minket kitett itthon, hogy Csongor kiszállhasson már, ne autózzon még plusz egy órát, illetve én elmehessek bevásárolni, ő meg addig hazahozza Regőt meg Marcit. És este hét tájban végül családegyesítés volt, mindenki nagyon örült mindenkinek :)

Összességében gyönyörű és feltöltődős hétvége volt, de azért igazi pihenésünk majd kettesben lesz, ha már Csongor is el tud tölteni egy-két napot a mamánál. És akkor nem ébredünk éjjel, nem kelünk ötkor, és egészen szabadon arra megyünk, amerre akarunk, gyerekekhez való alkalmazkodás nélkül - majd annak is eljön az ideje, most viszont azt élveztük, hogy hármasban tölthettünk két napot ezzel a mi kis legkisebbünkkel.

Pécs-Bogád oda-vissza

Marci a múlt héten Ancsáéknál nyaralt. Az azt megelőző hétvégén elvittük hozzájuk, utána meg mi mentünk érte, és mindkét alkalommal egy csomó szépet láttunk. Az első hétvégén szombat déltájban érkeztünk, aznap csak "otthon" voltunk Ancsáéknál, ebédeltünk, a kicsik aludtak, aztán a kertben, a focipályán meg a játszótéren töltöttük a délután hátralevő részét. 

Bunyó - ha a nagyok találkoznak

Kisgyerek a nagy zöld mezőben

:)

Kicsi a bors, de... :)

Este Ancsával söröztünk és közösen kifestettük a körmeinket, rég volt már ilyan csajos programban részem :) És közben megbeszéltük, hogy mit csináljunk másnap. Első körben a gyerekek miatt valamelyik környékbeli várra szavaztam volna: ott van Siklós, Szigetvár vagy a Máré-vár, aztán beszélgetés közben kiderült, hogy igazából én a klasszikus pécsi látnivalók közül még nem sokat láttam, vagy nagyon régen, annak ellenére, hogy a tesóm ott él és rendszeresen járunk feléjük. Csak azt gondoltam, hogy a gyerekek nem nagyon élveznék a városnézést, de megbeszéltük, hogy szaladgálhatnak a sétálóutcákon, megtalálják, ami nekik tetszik, úgyhogy vasárnap az én kedvemért városnézés lett. Ja, még előtte szombat délután sikerült lezúznom a térdemet, ne nevessetek: Marcival versenyt futottam a focipályán, ami amúgy füves és puha, de jól ráestem azért mind a hatvansok kilómmal a térdemre, és szerintem csúsztam is rajta valamennyit. Lett rajta egy horzsolás, de azért felálltam, újra a rajthoz álltunk, és csakazértis megcsináltam a versenyfutást (Marci nyert), majd másnap már sántikálva jártam végig Pécs belvárosát.

Csipet-csapat a Barbakán hídján

A dóm (nem láttam még, mióta ilyen szép fehér az alja)

Futóverseny a nagy fehér falak mellett

Lakatfal

Dzsámi, benn is voltunk!

Szökőkútban

Megyeháza leanderrel

A rengeteg szökőkút egyike a színháznál

Mindenki motorozik (elefántozik, satöbbi)

Megint egy szökőkút partján a sokfiúk

Kilátás egy kis pavilonból

Galambot kerget :)

Hazaértünk, jó fáradtan egy késői ebédre, Regő magától ment aludni :) Mindenki aludt, csak mire ez bekövetkezett, addigra Csongor felébredt, úgyhogy én mégse aludtam, de olyan jó fej volt, hogy kimentünk a kertbe, és aranyosan eljátszott, míg én olvastam. Úgyhogy volt megérdemelt pihenés is, mielőtt hazaindultunk. Marci ott maradt, Regő nagyon haragudott rá, aranyos volt, ahogy már előre hiányolta a tesóját. 

Egy héttel később, vasárnap mentünk Marciért, ekkor csak egynapos kirándulást tettünk. A múlt heti városnézésből Marci hiányolta a "katakombákat", azaz az ókeresztény sírkamrákat, illetve a Vasarely Múzeumot, mondtam neki, hogy majd most bepótoljuk. Fényképezőgépet most nem vittem, de szerencsére a Cella Septichora látogatóközpontot itt is meg tudom mutatni, a Vasarely Múzeumot meg itt. Marci és Bence jöttek velem, a Vasarely Múzeumba Csongor is, aki nem jött, arra Ancsáék vigyáztak, sétáltak velük. A fiúkat is nagyon érdekelték a látnivalók, engem pedig kifejezetten lenyűgözött, hogy 1600 éves romok között sétálok, és ezek a kövek azóta itt vannak... Egyes sírkamrák olyan gyönyörűen ki vannak festve, hogy az egyiptomi királysírok fotóira emlékeztetnek.

Ebéd után most nem volt alvás, Csongor aludt egy kicsit délelőtt, így nem is próbálkoztam vele, meg mivel elég későn volt az ebéd, azt gondoltam, nem is baj, ha elindulunk haza, hátha még útközben is látunk valamit, a gyerekek meg elaludtak. Így is lett, a Keleti-Mecseken és a Tolnai-dombságon keresztül autóztunk jó hosszan, a kicsik tényleg elaludtak, sőt még Marci is bóbiskolt kicsit. Szép volt, és ami a fő, Marci is nagyon jól érezte magát az egyhetes nyaraláson.