A költészet napjára

Az ünnep azé, aki várja

2019. április 11. 06:00 - timeakecskes • Szerkesztés...

A költészet napjára

Az ünnep azé, aki várja - egy vers címe, Szabó T. Anna verse, bár karácsonyi, de kölcsönvettem címadónak, mert most ezt az ünnepet vártam, a költészet napját. Vártam és készültem rá, hogy a versekről, a versolvasásról mesélhessek nektek.

Ma későn jöttem haza, hosszúra nyúlt iskolai programon vettem részt a szülőtársaimmal. Mire hazaértem, két pizsamás gyerek várt, azzal fogadtak, hogy meséljek nekik. A kicsi a János vitézt kérte. Rögtön kitört a testvérháború, mert mint megtudtam, neki addigra már olvasott az apja, kérése szerint a János vitézből, a tesójának meg még nem, ő is követelte tőlem a mesét. Kérdezem a kicsit: akkor miért kéred, hogy én is olvassak még? A válasz: mert annyira szép.

A béketárgyalások lezajlottak, a tűzszünetet sikerült megkötnünk, a gordiuszi csomót átvágtuk: én a nagynak olvastam, közben hallottam, ahogy a János vitéz is folytatódik a nappaliban. Ez volt az esténk, a reggelünk pedig úgy fog kezdődni, hogy elkészítem a reggelit, asztalra teszem, meggyújtok egy gyertyát, felébresztgetem a még alvókat, leülök közéjük egy teával, és amíg elmajszolják a reggelit, a Szeret engem a világ című gyerekversgyűjteményből fogok felolvasni nekik.

Advent kezdete óta így van ez. Akkor kapták meg Szabó T. Anna verseskötetét, az Adventi kalendáriumot, amit úgy olvastam fel nekik, hogy december elsején az első verset, másodikán az elsőt és a másodikat  is, és így tovább. Karácsonyra az erre fogékonyabb kicsi már a kötet elejét kívülről tudta, és aznap reggel 24 verset olvastam fel - még szerencse, hogy ez már a téli szünet idején történt. Az advent, a karácsony elmúlt, de a versek maradtak: elővettük gyerekkorunk klasszikusait, Gazdag Erzsi Meseboltját, Weöres Sándor Bóbitáját, és a következő könyvtárlátogatáskor gyerekeknek való verseskötetet is hoztunk haza: a Friss tintát, Szabó Lőrincet, Tandori Dezsőt. Az elsős kisfiam első olyan könyve, amit önállóan kiolvasott, szintén Szabó T. Anna műve volt, a Tükörcicák. Nagyon szeretem ezt a reggeli hangulatot, úgy sakkozok az idővel, hogy mindenképp beleférjen, jóval előttük kelek, hogy ez a kis rítus, ha röviden is, de meglegyen.

Nekem magamnak tavaly ilyentájt, épp a költészet napja kapcsán jutott eszembe, hogy mennyire hiányzik a versolvasás, és mennyi szépet ad. Ha máskor nem is, de ilyenkor mindig előkerül egy-egy kötet, van itthon Radnóti, Pilinszky, Fodor Ákos, Tóth Árpád, és évek óta részt veszek a Posztolj verset! eseményben. Egy évvel ezelőtt iskolai rendezvény is volt ez alkalomból, a tanítás elején összegyűltünk az egyik tanteremben, sok gyerek, néhány tanár és szülő, és aki akart, felolvashatott vagy akár fejből is elmondhatott egy verset a többieknek. Itthon aztán úgy döntöttem, rendszeresítem a versolvasást az életemben, rájöttem, hogy nem foszthatom meg magamat ettől az élménytől: megnyugtat, elmélyít, elgondolkodtat, valahogy közelebb hoz a valósághoz. Az éjjeliszekrényemre tettem a Radnóti összest, és minden este elolvastam egy-két verset belőle. Azóta magamnak is minden hónapban hozok a könyvtárból egy addig ismeretlen versgyűjteményt, most épp a Libri irodalmi díj döntősei közül Takács Zsuzsa: A Vak Remény című vaskos könyve van soron.

A tavalyi Aegon Művészeti Díj kapcsán készült videóbeszélgetés keltette fel az érdeklődésemet Kántor Péter és a Valahol itt című kötet iránt, ami az aktuális kedvencem lett, és még a kamasz fiam is elolvasta és nagyon tetszett neki! Szerintem ez nagy szó - a felnőttek közül is kevesen olvasnak verseket, a kamaszok még annyira se. Kántor Péter zseniális, jól érthető, átérezhető, aktuális és friss. Bátran javaslom a klasszikusok mellett a kortárs költőkkel való ismerkedést is, ízlelgessétek a verseket, forgassátok a gondolataitokban, jót tesz néhány olyan perc a zsúfolt napban, amikor költészettel ajándékozzuk meg magunkat.

Április a Nincs időm olvasni kihívásban is a költészet hónapja, a havi téma egy szabadon választott verseskötet. Én nagy fába vágtam a fejszémet Takács Zsuzsa életművével, de azt hiszem, nem baj, ha nem fejezek be ennyi verset egy hónap alatt, a lényeg a rendszeres versolvasás. A feladat még a kihívásban rendszeresen részt vevő, könyvolvasó csoporttagok számára is valódi kihívást jelent, a versek jóval kevesebb embert fognak meg, mint a regények - ebben valószínűleg az oktatásnak is hatása van. Remek ajánlásokkal találkozhattok viszont  a kihívás facebook csoportjában, sokan olvasnak például Varró Danit és más, könnyebben élvezhető költőket.

A magyar költészet ünnepére ide idézem a számomra egyik legkedvesebbet, fogadjátok szeretettel, és a facebook oldalamon osszátok meg kommentben a tieiteket! Örülnék neki.

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

42 - az élet, a világmindenség meg minden

Péntek délelőtt.

Telefonálnak a bölcsiből, hogy Csongor beteg. Ülök a munkahelyemen, és a második gondolatom az, hogy hogy megyek holnap maratont futni. Apa érte megy, lázat csillapít, mindent megold.

Péntek délután.

Érkezik a húgom, Ági, ő jön velem és Marcival, ez már korábban is így volt megbeszélve, beteg Csongortól függetlenül. Pizzapartit tervezünk estére, talán egy korty bort.

Péntek este.

Csongor 39.4 és arra panaszkodik, hogy fáj a pisilés. Ügyelet - csak nem valami komolyabb fertőzés? Nem, vírus. De délután óta csak a kezemben marad meg. Hazafelé már ösztönből mondom, hogy nem megyek másnap. Érvek, ellenérvek mindkét oldalon. Telefon anyukámnak. Anya, Te elmentél valaha...? Kikérdezem a közösségeket az interneten. Nem tudok dönteni. Pakolok, mintha mennék reggel, majd meglátom. A kabala körömlakkozás "jobb" program miatt elmaradt.

Szombat hajnal.

Csongor nem lázas és nem akar rám tapadni, szívesen marad apával. Regő a szokottnál korábban kel, és velünk akar jönni. Gyors egyeztetés Ágival, benne van, tehát négyen megyünk. Autó legyen vagy vonat? Osztunk-szorzunk, autó lesz és városszéli parkolás, bkv. Péternek a lelkére kötöm, ha gond van, szóljon, bárhonnan visszafordulok.

Szombat reggel.

Indulunk. Ági szétkürtöli a neten, én meghatva hallom, hogy mindenki értem izgult. Autópálya, város, parkoló, gyaloglás, metró, a gyerekek élvezik, Regő se fél.

Hősök tere. Semmi különös, csak épp egyre több futó a járókelők között. Turistabuszok, lézengő csoportok. Na de jobbra! Rengeteg ember, lufik, kordonok, kapuk, sátrak. Nem is tudom, mit érzek. Először is felvesszük a rajtszámot, aztán vécét keresünk, meg öltözőt, ruhatárat, majd az SOS sátrat, ahol a DK is gyülekezik. Keresem az ismerős arcokat, egyszer csak elém penderül Dóra, és a nyakamba ugrik. Itt bőgöm el magam először, távozik egy adag a tegnap feszültségéből. Aztán egyre többen üdvözölnek, megtalál Zsófi, akivel tavaly a Balaton félmaratont futottam, és azóta lett egy két hónapos Zsombor babája, most a férje fut. Andris fotóz, bemelegítek. Valahogy Bogesz keveredik mellém, vagy én mellé, a nap mázlija, ő váltót fut és abszolút nem izgul, laza, önti belém az erőt. 

Szombat délelőtt.

Tízkor telefonált Péter, hogy Csongor nem lázas, jókedvű, fussak nyugodtan. Most már majdnem tizenegy, és a rajtban várakozunk. Rengeteg az ember, hatalmas a hangulat, én is nagyon izgulok, de nem rossz izgulás ez. Bogesz oldja a feszültséget. Hosszu Katinka ellövi a rajtot, mi a mezőny hátuljában még vagy tíz percet toporgunk, sétálunk, majd lassú kocogással átfutunk a rajtkapun, előtte pacsi Ágival, Marcival, Marcsival (aki szegény tegnap törte el a lábujját és nem fut ma).

Rajt. 

Átfut az agyamon, hogy uramisten, ez több, mint negyven kilométer lesz. De nem erre koncentrálok, hanem hogy ott a Hősök tere, milyen szép, itt futok! Nagyon sokan drukkolnak, rögtön a téren DJ Dominik, Várkonyi Attila kér fej fölött tapsot a futóktól, hát legyen :) és mellette Lubics Szilvi szurkol, és bekiabálja nekem, _nekem_!, hogy hajrádéká! Második elbőgés.

Öt kilométer. 

Az első öt úgy ment el, hogy észre se vettem. Amit észrevettem, az az Andrássy út, a Bátor táborosok hihetetlen szurkolása, az Operaház rézfúvósai. Kiülnek az Opera elé, és nekem játszanak. Csak nekem, hogy jobban menjen a futás.

Kis utcák, árnyék, épületek. Mennyire más ez a város így futva, nem járműből szemlélve! Üzletek, éttermek, egy-egy ember mindenhol tapsol. Arany János utca, metrómegálló, Deák tér. Gyakrabban kéne üresnek lennie. Bazilika, itt is zenélnek. Egyáltalán, mindenhonnan zene szól. 

Megint kis utcák, kilátni a pesti oldalra, sejtem, hogy közel a rakpart. Margit híd, hetedik kilométer, már csak öt ilyen, nem tűnik teljesíthetetlennek. Utolérem Jocit, aki most profilján kívül hátul fut és egy első maratonistát segít, aztán Bogeszt, akinek nemsokára, a Margitsziget után eljön a pihenés, ő a váltó első embere.

Árpád híd, Népfürdő utca, majd a rakpart. Másfél éve a Vivicittán itt volt a legnehezebb, jönnek az emlékek. Most észre sem veszem, az első tíz kilométer elrepült. A rakparton hirtelen szemembe ötlik Szilvi, aki szurkol, az ő férje is fut. De jó látni! Hosszú a rakpart, szembesüt a nap, hol a fejem tetejére tolom a napszemüveget, hol a szememre húzom. Valahol elhagytam a fonott copfomból a hajgumit, bomlik kifelé, kócolódik, de már vizes is, gyakran használom a frissítőkön kihelyezett lavórokat.

Lánchíd. Szerintem tényleg nincs az oroszlánnak nyelve, innen sem látszik, nemcsak autóból. Már Zitára gondolok, aki azt mondta, hogy az Erzsébet híd után fog majd várni. Most még egy kis csalinka északnak, aztán rakpart. Na ez nem jó, szemből napsütés, árnyék nincs, se fák, csak aszfalt és meleg. Ezek a kilométerek már nem észrevétlenül múlnak, de még nem is nehéz. Újra frissítőpont, víz, izo, vécé! Nagy szükség volt már rá. Sietek, ne veszítsek sok percet, mennyivel könnyebb utána futni!

Lesek felfelé a napsütésbe, hol lesz Zita? 17, közeledik a híd, átfutok alatta, a rakpart melletti támfal egész alacsonyra ereszkedik, és ott integetnek! De jó, könnyebb szívvel futok tovább.

Tizennyolc kilométer. 

Uramisten, elfutottam a Hősök terétől az Árpád hídig és vissza, most meg mindjárt a Lágymányosi híd jön! Jó, tudom, Rákóczi, de az nem áll a számra. Előttem egy görnyedő futó, látom hátulról, hogy nincs jól, kérdezem, tudnék-e segíteni? Mellé érve látom, véres, zúzódásos az arca, elesett korábban. Szegény... de azt mondja, jól van, törölgeti magát zsebkendővel. Biztosan nem futja végig...

Megint zenét hallok, de már hányadszor! Voltak dobosok, fúvósok, dj-k, spontán megafonosok, mindenhol szól a zene. Most a túlpartról jön, de aztán elnyomja a közelebbi: felettünk a felső rakparton a második váltópont zenél, a Lágymányosi híd alatt meg a tárnoki ütősegyüttes, egész kicsi gyerekektől a szakállas bácsikig nyomják a ritmust, mondhatnám, szó szerint a talpalávalót. 

Fordító, mindig Szilvit keresem, de sose látom, biztos sokkal előrébb van, VIP zónából indult és edzettebb, gyorsabb is, mint én. Csendesebb utak, félmaratoni kapu! Csipog a chip, fogalmam sincs az időmről. Tegnap elromlott a telefonom, nem mérek semmit, a kilométereket úgyis látom. Meglepően felszabadító így futni, csak arra figyelni, hogy úgy menjek, ahogy jólesik, nem törődve a telefon által bediktált tempóval. 

Rakpart újra, második váltópont, kiabáló dj, a beérkező váltótagok mellett nekünk, egyénieknek is szurkoló közönség. Ízlelgetem a szót, egyéniek. Egyéniben futok. Hűha! Újbuda pedig népzenével üdvözli a 29. Spar Budapest Maraton futóit.

Huszonnégy kilométer.

Szabadság híd. Túl a felén már merek néha visszafelé számolni. Már csak tizennyolc. És nem tűnik soknak az a tizennyolc, mert nem annak tükrében nézem, hogy huszonnégy után még ennyi, hanem önmagában. Tizennyolcat tudok futni, abban rutinos vagyok. Jó ez a huszonnégy, szeretem. 

Közgáz, előtte hangos zene és táncos lányok, amikor odaérek, épp a Greased lightnin' szól a Grease-ből. Hát majdnem táncra perdülök, ennél nincs is jobb buzdító zene futáshoz. Hamar észhez térek, most kezd nehéz lenni. Villamossín, macskakő, majdnem Petőfi híd, fordító. Szilvit keresem: biztosan sapka, napszemüveg, piros vagy kék póló... és elbambulok, ő meg rám kiált, hát persze, fehér póló, azt nem kerestem. Nincs is sokkal előttem, de utolérhetetlennek tűnik.

Huszonhat kilométer.

Jöjjön már egy frissítőpont. Nagyon hiányzik a víz. Meg a só, miért nincs sós frissítés ebben a melegben? Iszom két víz között egy izot minden ponton, eszem banánt és folyamatosan olvad a számban a szőlőcukor, de már összeragad a szám az édestől. Törölgetem a Kékesről hozott kabalaszivacsommal. Nehéz. Még nem sétálok, majd biztosan lesz olyan, hogy muszáj lesz. Meleg van ezen a rakparton, forró a fekete nadrágom, tűz hátulról a Nap. Vizet.

Huszonkilenc. 

Belesétálok. Nem érzem bajnak, szerintem szabad ezt, most így esik jól. Mindjárt jön a harmadik váltópont, lesz frissítő.

Harminc. 

Víz! Sapka a lavórba, szivacsra friss víz, slagból is locsolnak. Locsolom magamra, még a nadrágomat is bevizezem. Iszom. Váltópont, már a harmadik váltó is beért! Én meg még mindig itt futok. Zenekar, valami katonazenekar-szerű, nagyon jó. Megtapsolom őket, nekem nagyon jól jönnek most. Biztatjuk egymást két másik futóval, hogy már csak tizenkét kilométer. Erre utolérnek a sárga lufival az ötórás maraton iramfutói. Utánuk! De most túl gyorsak nekem.

Harmincegy.

Minden kilométertáblánál gyalogolok egy kicsit. De amikor megint futok, akkor gyorsabb vagyok, mint aki nem gyalogolt bele.

Harminckettő.

Árpád híd felhajtója. Előtte reggeltől dobol három srác. Fantasztikusak.

A hídra gyalogolok felfelé, majd fenn futok. Mindjárt Margitsziget, bízom benne.

Harminchárom.

És igen! Sziget, fák, árnyék! Egy fiú egy mikrofonnal: már csak kilenc kilométer...! Életetek legszebb kilenc kilométere lesz...! Mondanám neki, hogy az első kilenc szebbnek tűnt, de most se szólni, se viccelődni nincs erőm.

Ferde napfény, sárga levelek hullanak a futókra. Kisgyerekek az út mellett pacsira tartott kézzel: energiát osztok! -kiabálják. Hát ebből veszek, szükség van rá!

Frissítő. Van kóla is, de nem kérek, egyáltalán nem kívánom. Víz, izo, víz, ha a számban tartott cukor elolvad, csere.

Harmincnégy.

Nem gyalogoltam bele! Kicsit felélénkültem. A szigeti kihajtón felfutok a hídra, aztán le. Itt megint sok az ember. Hajrá lányok, nagyok vagytok, biztatnak. Már ismerős arcokat is látok, van, aki pontról pontra megy és mindenhol szurkol. Fantasztikusak az emberek.

Harminchat.

Lehet, hogy már csak hat kilométer? Össze van zavarodva a fejemben Budapest térképe, nem értem, hogy fogunk hat kilométeren visszaérni a Hősök terére. Kifelé haladunk. Nyugati felüljáró, és nem gyalogolok bele! Várom, hogy meglássam Szilvit, a másikat, de nincs már ott. Helyette viszont előttem gyalogol Szilvi, az egyik, a fehér pólójában. Milyen közel van! Utol kell érjem!

Harmincnyolc.

Utolértem, és még csacsogunk is egy kicsit! Közös befutót tervezünk. Az út mellett mentő és stabil oldalfekvésben egy fiú, nem jó látni, remélem, azóta jól van. Szilvi sem érti, hogy kerülünk immár négy kilométeren belül a Hősök terére. Mintha egyre távolodnánk.

Negyven. 

A kórház mellett futok, ahol született Marci. Mosolygok. Már tudom, hol vezet az út a térre. Egy nő egy faággal ritmusosan ver egy közlekedési táblát. Kinek milyen hangszer jutott. Én hálás vagyok érte. Szilvi kicsit elhúzott, de nem bánom, most ez az én tempóm.

Negyven és fél. 

Kanyar a térre, szurkoló embertömeg, Petty Cicuk jobbról, balról a családom! Kiabálnak és Marci beszalad. Lefutom veled a végét! Sírok. Zokognék, kijönne minden feszültség, de most ezt nem szabad. A szemem könnyes, nyelem vissza és próbálom szabályozni a légzésemet. Boldog vagyok. Marci fut. Fordító. Szilvi szembejön. Szólni nem tudok, csak mutatom, itt van Marci!

Városliget. Árnyék, kevés ember a közelben, sok ember zúg kicsivel arrébbról. Szpíker és zene. Negyvenegyes tábla. Drukkolók. Már nagyon kevés van! Jók vagytok! Most már elhiszem nekik. Ne siess, Marci. 

Negyvenkettő.

Nem hiszem el. Negyvenkettő.

Utolsó száz méter. 

Kapu, felirat. Mindannyian hősök vagytok. Sírnék, ha nem két kilométerrel ezelőtt nyeltem volna vissza a könnyeimet. Marci, mindent bele. Repülök. Magasra emelem a lábaimat, én nem értem, honnan jön ilyenkor az erő. Valaki bekiabál, Timiiii! A szpíker bemond. A húgom direkt szólt neki. Marcival egyszerre a célban. Ölelem, és már nem tudok sírni.

42.195

Érem. Kezek a magasban. Marci is kap érmet. Vigyorok. Szilvi előttem, a telefonját bűvöli, majd megöleljük egymást, azt mondja, megcsináltuk! Nézegetem az érmet. Célcsomag, gratuláció, a kordonokon kívül Ági és Regő. Ölelések, én meg nem is tudom, miért ölelgetnek. Nyújtogatok. Sms, Péter. Honnan tudja...? Látták Csongorral a befutót az online közvetítésben. Hihetetlen :) SOS sátor, DK-sok, Enikőre bambán bámulok, meg se ismerem hirtelen, Gergő kérdezi, hogy volt. De jó, hogy ideértek! Zuhany, átöltözés, kifelé enyhén fájó lábak. Kis kidörzsölt foltok a bőrömön. Apró fájdalmak a testemben. Az ínyem, ahol a szőlőcukrot tartogattam a számban. A jobb nagylábujjam körme. Az érem súlya a nyakamban.

A földalattin ismeretlenek kérdezgetnek a maratonról. Engem...? Anyukámmal beszélek telefonon, nem érzi az eufóriát a hangomban. Péter ölel itthon, Marika néni nézegeti az érmet, Marci apja is gratulál. Facebookon mindenki ír, jönnek a képek. Én is posztolok mindenfélét. Hogy elhiggyem.

Aztán vasárnap reggel felkelek, és egy maratonista néz rám a tükörből. Vékony, elszánt, edzett, határozott. Aki megcsinálta. Nenikékamen. Győztünk.

Nyári beszámoló

Vége van a nyárnak... Hogy ősszel több vagy kevesebb jut blogírásra kedvből és időből, azt meg nem tudnám mondani, szerintem ahogy eddig: ha sikerül, fogok írni. Immár munka mellett.

Milyen is volt ez a nyár? Szerintem jól sikerült, volt sok program, talán megvalósult, amit az elején akartam: kihasználni ezt az utolsó szabad nyarat. Visszalapozok a naptárban és megnézem, miket is csináltunk.

Június elején még volt iskola, ovi, aztán Marci sikeres klarinétvizsgát tett, meg az ötödik osztályt is lezárta, kapott bizonyítványt, olyat, hogy hát, jobbat is kaphatott volna, de így sikerült. Olyan kiskamaszos-ötödikes. Még közben volt Regő névnapja, én meg interjúztam Várpalotán. 

Névnap

Marci gyakorlatilag rögtön nyaralással kezdett, volt egy nagyfiús hét Ságváron: Bence, Marci és a papa együtt. Anyukám dolgozott, a papa volt a fiúkkal, már nem is emlékszem mindenre, de élvezték, az biztos. Közben itthon, mármint Fehérváron megnyitott az új Pagony könyvesbolt, oda elmentünk a kicsikkel, jó kis délutáni program volt könyvekkel, lufikkal, egészséges finomságokkal és papírkivágásokkal. 

Pagony megnyitó

Aztán ebben a furcsa nyárban is érett sok minden, ment a befőzés ezerrel, meggy, barack, uborka, borsó, zöldbab - cserébe a paradicsom nagyon gyatra az idén, de az meg már mostani, maradjunk a júniusnál egyelőre. Jött egy lehűlés, itthoni pocsolyázás volt. Marcit hazahoztam, újra együtt volt mindenki, és már be is köszöntött a július.

A júliust a pápai Várkertfürdőben kezdtük, Ancsáék ott nyaraltak a közelében, erre a napra strandolást terveztek, nekünk meg mi az a száz kilométer, csatlakoztunk. A gyerekek nagyon élvezték, Marci önállóan is elközlekedett, az összes nagyobbnál nagyobb csúszdát kipróbálta, volt, amit én is vele. Regő egyszer megijesztett, az egyik felnőtt medencében, ahol a melléig ért a víz és tudott benne járni, pár lépést ment el mellőlem, amikor mélyebbre lépett a kezdeténél, és nem tudott lábra állni. Úgy ugrált, csapkodott, mint a fuldoklók... Csongorral a karomban odaugrottam és kiszedtem, nem is maradtunk aztán ott, miután megnyugodott, maradtunk a gyerekmedencéknél. 

Július közepén túráztunk Ágival. Az volt a terv, hogy visszük Marcit és Bencét. Előtte sok eső esett, még előző nap is, Marci az apjánál volt, onnan hívott fel, hogy ő így nem menne. Bencét meg a szülők-nagyszülők tartották vissza, féltették, hogy csúszkálni fog a sárban, lesznek emelkedők, lejtők, lecsúszik, megsérül. Ágival mi úgy gondoltuk, mindenképp megyünk, legfeljebb sárosak leszünk, mi történhet. És így is lett, ott már sajnáltuk, hogy Bencét se vittük el, biztosan élvezte volna, több hasonló korú gyerek is volt. A túráról itt írtam.

A túráról hazafelé aztán vittük magunkkal Bencét és Márkot is. Bence egy hétig nyaralt nálunk, Márk csak az első két napon. Itt aztán volt sok élmény! Hétfőn még csak a kertet, a játékokat, a medencét meg a játszóteret, a fagyizót fedeztük fel, aztán keddre rájöttem, hogy mivel autóval nem tudok ennyi gyereket furikázni, busszal fogunk bemenni a városba. Így is lett, voltunk Játékmúzeumban, ebédeltünk McDonaldsban, fagyiztunk, megnéztük a várost a városnéző kisvonattal, végül aztán rohangáltak (és fürödtek) a szökőkútban, amihez előrelátóan vittem magammal csereruhát. 

Kedd este Márkért eljött az apukája, mi többiek meg a továbbiakban már autóval távolabbi programokba vetettük bele magunkat. Voltunk Gánton a bányamúzeumban és a hozzá kapcsolódó bauxitföldtani tanösvényen, Vértesszőlősön az előembertelepen, Csákváron a világ legjobb cukrászdájában. Másnap itthoni társasjátékozós napot rendeztünk, pénteken pedig a Csodák Palotájában voltunk Budafokon, mert erről már a tavalyi ittnyaralása alkalmával beszéltünk Bencével.

Szombaton hazavittem Bencét, de útközben még beugrottunk Paksra és megnéztük az Atomenergetikai Múzeumot. Ekkora gyerekekkel az erőmű látogatóközpontjába még nem szabad bemenni, de az erőmű kívülről és a múzeum is épp elég látványos volt, nekem is. Ancsáéknál pedig Márk szülinapját ünnepeltük, volt grillezés és torta. Tiszta pihenő volt utána már csak három gyerekkel hazaérni, kanyarogtunk egy nagyot Baja és a Duna túlsó partja felé, autóból megnéztük Kalocsát is.

A következő héten aztán Marci indult a kézilabdatáborba. Első tábora volt életében, izgult is nagyon, ő jobban, mint én. Elkísértük a gyerekekkel a buszhoz, integettünk, míg elment, a hét közepén pedig meglátogattuk Balatonbogláron. Lesétáltunk vele a partra, ettünk fagyit, aztán mire kezdődtek a délutáni edzések, visszakísértük, mi meg a kicsikkel felmentünk még a Gömbkilátóhoz. Nekem ez gyerekkori vágyam volt, sokszor mentünk el alatta, de jó ideje nem volt látogatható. Pár éve felújították, úgyhogy most kihasználtam az alkalmat. 

Július legvégén Regővel kettesben Klaudia szülinapján voltunk, és ez olyan nagy boldogság volt! Klaudia a kis szerelme az oviban, és hát az én kisfiam szinte egész évben arról panaszkodott, hogy neki nincs barátja, merthogy a Döme már nem barátkozott vele. És amikor Klaudia meghívta, olyan hálás volt, mondta is, hogy akkor mégis van barátja :) Vettünk neki ajándékot, azt is kettesben, szedtünk virágot a kertben, csinosan felöltöztünk, Regő ingben volt, és nagyon jó szülinap kerekedett, bohóccal, lufihajtogatással, tortával, tánccal, énekkel. Regő a bohóctól félt, táncolni nem akart, de ezekkel együtt is jól érezte magát, és már hazafelé mondta, hogy hiányzik Klaudia :)

A következő hétvégén - és ez már augusztus - kaptunk három nap szabit a nagyszülőktől, az összes gyerek Ságváron nyaralt egy kicsit, csak sajnos eközben itthon Péter beteg volt. Én lenyomtam a Velencei-tavi túratriatlont, aztán a pihenőnapok további részében ágyból filmnézés és pizzaevés volt a program. Na, azért vasárnapra jobban volt annyira, hogy sétáltunk a városban egy nagyot, sokat beszélgettünk és limonádéztunk is egyet. Aztán hétfőn én mentem a gyerekek után, és újabb tartalmas hetet töltöttünk ötükkel, most Ságváron. Volt benne strandolás, sok biciklizés, nekem futás - nagy meglepetésemre, mire odaértem, Regő megtanult két keréken biciklizni! Azóta is megy neki, az itthoni biciklijével is :) És még hajózni is voltunk egy esős napon Füredre - mivel az autómba csak négy gyerek fér be, és a hajóig is el kellett jutni valahogyan, Bence most otthon maradt, úgyis voltak már a héten hajózni, és így papa-mama minden figyelme neki jutott aznap. Füreden ebédeltünk és megnéztük az új akváriumot, sétáltunk a parton, fagyiztunk is, aztán visszahajóztunk Siófokra. 

Hétvégén már itthon voltunk a kicsikkel IBM családi napon vettünk részt apa volt munkahelye rendezésében, volt ugrálóvár, trambulin, lufik, lángos meg minden. Meleg volt, jól elfáradtak, kora délután eljöttünk, aztán kis pihenés után kimentünk az úrhidai falunapra. Ott is volt körhinta, légvár meg minden földi jó, Marci kint is maradt egy koncertre a barátaival, fél kilenckor mentem érte. Altatás után pedig mi is ki tudtunk menni estére Péterrel, körhintáztam :) ittunk egy pohár bort, megnéztük a Vincze Lilla koncertet és a tűzijátékot. Mindezt mennydörgéssel és villámokkal kísérve, de az eső szerencsére kivárta a falunap végét.

Innentől már az volt a tervem, hogy próbáljunk heti egy programot beiktatni a nyár hátralévő részére, amúgy meg lassan készüljünk az ovira, iskolára, Csongornak a ki tudja, mire. Így lett az első itthoni hét programja a Katica tanya, ahová Ági is jött velünk, és tényleg szuper hely, vissza kell még menni, sőt, jövő nyáron Marcit táborba is szívesen küldeném oda. Tényleg a Csongor korosztálytól felnőttekig mindenki jól érzi magát. 

Aztán közeledett Regő szülinapja. Vele olyan programot terveztünk, amire csak ő jön és mi, szülők. Ezt a mama és főleg Marci segítségével sikerült megvalósítani, Marci szuper volt, ez nagyon megy neki! Etette, altatta, lefektette Csongort, a mama saját bevallása szerint ő épp csak a háttérből terelgette őket. Mi addig Regővel az állatkertben voltunk, mégpedig vonattal, villamossal és kisföldalattival. Aztán én belevetettem magam a takarításba és a tortakészítésbe. A szülinap hétfőn volt, az állatkert pénteken, vasárnap jöttek anyukámék és Ancsáék, erre az alkalomra somlóis országtortáját rendeltem, volt ünneplés, sok szép ajándék :) Hétfőre pedig óceános tortát készítettem, és akkor köszöntöttük meg mi, itthon. Kapott legót, dinoszauruszt, vonatpálya-alkatrészt, volt nagy öröm és nagy játszás. Regőke ötéves lett :)

A nyár utolsó gyerekprogramja a dínókiállítás volt, illetve előtte még egy családi (majdnem, mert csak én meg a gyerekek) fotózás volt, amiért, ha jól viselik, beígértem nekik a dínókiállítást. Hát, viselhették volna jobban is a vége felé, de azért nagyjából elégedett lehetek, remélem, készültek jó képek is, és néha látszanak ugyanazon a fotón is majd :) A dínókiállítástól is többet vártam ilyen hírverés és árak mellett, de a gyerekeknek tetszett, kétszer is megnéztük egymás után. 

Tegnap pedig még Zebegénybe kirándultunk a Panorámafutásra, amiről a beszámoló mindjárt következik :)

Címszavak

Anya: akinek sok mindenhez van kedve, csak blogot írni nem, de legalább mindennap gondol rá cserébe, kár, hogy a gondolatok nem íródnak bejegyzéssé ezen a felületen. Vannak energikusabb és rosszabb heteim, van, amikor ragyog például a lakás, és van, amikor tüzet se oltok. Van, amire mindenképpen akarok időt szakítani, és a blogírás mostanában a rövidebbet húzza. Most megpróbálok címszavakban némi összefoglalót adni.

Csongor: beteg. Na jó, alapvetően tündér, most már mindent mond, de leggyakrabban csak én értem a szavát, van, hogy én se, de olyan aranyosan megfogalmaz és megmagyaráz mindent. Nemsokára viszem az oviba beiratkozni: a Katica csoportba fog járni és lufi lesz a jele. Azért az óvodát majd csak januárban kezdi :) A szobatisztasággal ott tart, hogy szól, ha kakis, és nem szeret már olyan lenni, azonnali cserét kér. Néha ráül a bilire vagy a vécére, de még egyiket se használta rendeltetésszerűen. Gondolom, ő is nyáron lesz majd szobatiszta, ahogy a tesói. Ma éppen lázas és taknyos, és le se tehetem egész nap, most is az ölemben ül. Ezekben a hetekben zajlik a szoktatása Ságvárra: volt már ott egy délelőttöt, aztán egy teljes nyolcórás napot, az elmúlt hétvégén ott is aludt nélkülem. 

Futás:  az megvan :) Készülök a maratonra, csinálom a maratoni edzéstervet, ebben már van mindenféle finomság, például intervallumos edzések gyors szakaszokkal a megadott kilométerszámban, vagy harmadoló edzések, amiknek az első és utolsó harmada a normál jóleső tempó, a középső pedig a tervezett versenytempó. Szinte minden hétvégén futok terepen, ezekről szorgalmasan beszámolok a terepnyúl blogban, a múlt hétvégén voltam a Vértes Terep Félmaratonon, illetve tegnap körbefutottam a Velencei-tavat, amiről itt fogok beszámolni. 

Kötés: Ez a másik, ami nyögvenyelősen megy mostanában, itt-ott szorítok időt pár sorra, ami rendben lenne, csak akkor nem kéne tesztkötéseket vállalnom. Kötöttem egy szuper meleg átmeneti kardigánt (amiről azóta sincs egy normális képem) tavaszi kabát helyett hordható. Most egy vékony pulcsit kötök, ez is teszt, nagyon bele kéne húznom, hogy határidőre kész legyen, még sose jártam úgy, hogy nem lett. A kettő között elővettem a félretett kardigánomat, amit valamikor egy éve kezdtem el, folytattam, majdnem a karkivágásig elértem, amikor rájöttem, hogy elrontottam, az egyik oldalán eggyel több a minta, mint a másikon, és le kellett bontanom. Vááá.

Marci: mostanában egész jóban vagyunk, csak itthoni munkáról vagy rendrakásról ne essék szó. A zeneiskola, kézilabda, angol és matek mellett most önszorgalomból gördeszkázni kezdett, arra akar gyűjteni, ezért szívesen vállalna extra munkákat itthon pénzért, de közben a saját dolgát persze nem csinálná meg. Az iskolába viszont nagyon belejött így az év vége felé, hozza az ötösöket, mindenből javít. Remélem, hogy a matekra jövőre már nem is lesz szükség. A kiskamaszos allűrjei megvannak, sőt, kezdődik az az időszak, amikor nem akar velünk jönni valahova, mert inkább a barátaival lenne - azért ezt későbbre vártam.

Olvasás:  Anélkül élni sem tudnék :) Rákaptam Jodi Picoultra, kölcsönkaptam összesen öt könyvét. Az első, az Egyszerű igazság nagyon tetszett, a következő kettőt is élvezet volt olvasni, de a legvégük rossz hangulattal töltött el, nagyon megterhelő volt lelkileg, és bár teljesen értem, hogy nem kell minden regénynek rózsaszín happy enddel befejeződnie, nem is ezt vártam, ezeknek az utolsó fordulatát írói szempontból sem értettem. Mindenesetre adok neki még egy esélyt, és most a Tizenkilenc percet olvasom, de azért két Jodi Picoult között, hogy ne viseljen meg annyira, kiolvastam a Tövispusztát is Kepes Andrásról. Ez úgy lehetséges, hogy éjszaka, elalvás előtt, evés közben meg kötés közben olvasok, külön idő nincs erre.

Nagyszülők: egyre inkább elfogadott Csongor-felvigyázók. És persze a többiekre is vigyáznak egyúttal, csak az már nem újdonság :) A lényeg, hogy hamarosan megyünk a Mátrába Péterrel kettesben, négy napra. Hogy ez zökkenőmentesen sikerüljöm, már márciusban elkezdtem Csongort a mamához szoktatni. Először csak egy délelőttre: elbúcsúztam tőle és bementem Siófokra, kávéztam, sétáltam, délre visszamentem Ságvárra, hogy együtt ebédeljünk és elaltassam. Csakhogy addigra a mama már el is altatta! Úgyhogy a következő alkalmat úgy beszéltük meg, hogy ébredésre érek vissza. Akkor futottam Siófokon 13 kilométert, ebédeltem, megint csak kávéztam, fagyiztam, ültem a téren egy padon és olvastam. Fantasztikusak voltak ezek a szabad órák. De ekkor meg akkorát aludt Csongor, hogy nem ébredt fel, mire hazaértem, csak jó egy órára rá :) sebaj, lényeg, hogy az ottlét és az altatás is működött. Úgyhogy a következő lépcsőfok az elmúlt hétvége volt, amikor is szombat estétől vasárnap estéig voltak a gyerekek a nagyszülőknél, minden remekül ment, csak az alvás volt nehéz, de Marci segített :) Könnyedén ott maradt Csongor, szépen elköszöntem tőle, aztán még egyszer, hogy biztos hallja, de alig nézett fel a játékból. Amikor érte mentem, akkor azért örült, aztán itthon egy óra alatt bepótolták mindazt a zajt és rikoltozást, ami egy napig kimaradt az életünkből :)

Regő: ügyes óvodás, akit azonban nagyon fáraszt az óvoda. Szinte minden pénteken itthon tartom, de olyan is van, hogy pénteken és hétfőn is. Szeret ott lenni, csak odamenni nem: felkelni, összekészülődni. De vannak barátai, sőt szerelme is, legalábbis van egy "legszebb kislány az oviban", akire nagyon ábrándos tekintettel tud nézni, és aki "mindig férjeset akar játszani vele", meg egy másik kislány, aki viszont a legjobb barátja, és akivel ő is szeret játszani, nem férjeset. Természetre ő kevésbé simulékony, mint a tesói: sokszor méregzsák, nem ölelős, nem bújós, morgós, visszakiabálós, tehát sokszor nem könnyű vele. Viszont nagyon önállósodik, szépen elvan egyedül a kertben, segít mindenféle munkákban, egyedül öltözik. Számomra nagyon szépen és szívesen rajzol.

Balaton FélMaraton

Lehetne a cím, hogy A szelektív kukáktól a félmaratonig :) Ez az út, bejárva, teljesítve, 2012 augusztus 12-től 2013 november 17-ig, immár bő ezer kilométerrel a cipőmben.

Előzmények

Csak röviden: a Vivicitta és a Keszthelyi kilométerek után mertem nevezni félmaratonra, jó messzire, fél évre ezek után a tavaszi versenyek után, novemberre, mert a szülővárosomban, Siófokon akartam lefutni életem első hivatalos félmaratonját. Előtte azért az egyéves futóévfordulómon lefutottam itthon, 2:37 alatt, és azt hiszem, akkor neveztem ténylegesen, amikor már láttam, hogy meg tudom csinálni. Azóta futottam már 25, sőt 28 kilométereket is, de terepen, vagy legalábbis emelkedős pályán, amikor nem ciki belesétálni, de versenyen, meg hivatalosan, és végigfutva ez a verseny az első.

A közvetlen előzmények meg úgy néztek ki, hogy már amikor minden részlet kialakult, jött a húgom is, anyukám is ráért aznap, és úgy volt, hogy ott lesz az egész családom, meg a DK csapat, meg a facebookos baráti csapatból is négyen lányok, és átrakattam egy anyajegyműtétet, mert két hetet ki kellett volna hagynom miatta a verseny előtt, szóval akkor péntek reggel a legkisebbik kisfiam negyvenfokos lázzal ébredt, szombaton meg a bátyja harmincnyolccal. Hát, temettem magamban a versenyt, még sírtam is, de aztán, legalábbis láz tekintetében olyan rohamosan javultak, hogy mégis felcsillant a remény. Azért hosszas dráma volt a péntek és a szombat, rájöttem, hogy jóval fontosabb nekem ott belül ez a verseny, mint gondoltam, de ha a gyerekeknek én kellek vasárnap tizenegy órakor, akkor velük leszek. Az utolsó pillanatban, szombat este döntöttük el Péterrel, hogy mégis megyünk, azzal, hogy a vasárnap reggeli állapotok alapján még mindig visszamondhatjuk - de erre nem volt szükség. Arról kellett lemondanom, hogy Péter ott legyen a rajtban és a célban, mert így ő a gyerekekkel maradt Ságváron.
És megvoltak a kötelező felkészülési elemek, úgymint DK póló kölcsönkérése Szilvitől, körmök megfelelő színűre festése, azok telefonszámainak elmentése, akikkel találkozni szeretnék...

A verseny napja

Vasárnap délelőtt fél tíz felé érkeztünk Siófokra. A meghatódás és emlékek idézése ott kezdődött, hogy a versenyközpont a Hungária szállodában volt, ahol évekig dolgoztam nyáron. Átvettem a rajtcsomagot, aztán Marcival sorbaálltunk a vécéhez, itt történt az első találkozás: jó tizenegy év virtuális ismeretség után Évával, a Kismama volt főszerkesztőjével, egykori fórumtárssal, mai facebook-ismerőssel. Aztán megjött a húgom, összefutottunk az unokatesónkkal meg a férjével, láttam DK Gergőt is, aztán kimentünk a partra, és ott találkoztunk Zsófival, aki Dániából jött haza - na nem kizárólag ezért a versenyért, de azért nem véletlen az időzítés :)

Aztán nemsokára csatlakozott hozzánk Szilvi (egy másik Szilvi, nem az, aki a pólót adta :) ), neki a férje futott, ő szurkolni jött a kislányával. A negyedik, Viki sajnos nem jött el, neki pont tegnapra lett beteg a babája.
Közben szembejött Judit a DK-ból, váltottunk pár szót, mondta, hogy 10:45-kor csapatfotózás, ami aztán vagy előbb lett, vagy lekéstem, pedig úúúgy szerettem volna :) mindenesetre bementünk még melegedni a szállodába, ott szembejött Andris, akinek nagyon megörültem, tudom, hogy legalább olyan fontos volt neki ez a félmaraton, mint nekem, és azt is, hogy mennyire drukkolt, hogy ott lehessek... Zsófival még bohóckodtunk meg táncoltunk kicsit a rajtvonalnál, ez volt a belemegítés, amikor a Let's twist again és hasonló számok mentek, aztán hátramentünk és megkerestük a helyünket a rajtban. Ott is volt pár DK-s, Andris is odajött köszönni.

A verseny

És akkor elindult az eleje. Mi hátul szép lassan rajtoltunk, nyolc perc is eltelt, mire átjutottunk a kapun, nem baj, így legalább nem lehet elfutni az elejét. Köd volt, olyan 7 fok, teljes szélcsend, nyugalmas, szép novemberi idő. Úgy éreztem, nagyon kellemes tempóban futok, jó lesz ez így. Nem annyira érdekelt az idő, inkább az, hogy végigfussam, élvezzem, jólessen, és ha mindez megvan, akkor legyen még egy olyan idő is, amivel elégedett lehetek. Sokan kérdezték előtte, mi a célom, általában azt mondtam, hogy első félmaraton, tehát maga a teljesítés a cél, de azért, ha meg kéne jelölni egy célidőt, 2:20 körül már boldog lennék, 2:15 körül meg nagyon boldog.
Az elejét le se tudom írni... Integettem Áginak meg Marcinak, hallottam mindenhonnan a tapsot, kereplőket, hajrázást és drukkokat. És közben ismerős utcákon futottam, persze időközben ezt-azt átépítettek, lezártak, sétálóutcává alakítottak, de akkor is: itt bicikliztem dolgozni reggelente, itt vettem kiflit reggelire, ide jártunk koncertre, itt a park, a hajóállomás, utána, ha nem lett volna köd, ráláttam volna a Sión át a nagypapám házára. Mindez a nagymamám halálának évfordulóján. És akkor minden sarokról bekiabálnak egy-egy Hajrá DK!-t... Négy kilométernél ott áll Monspart Sarolta, aki egyébként tegnap ünnepelte a születésnapját, drukkol és biztat - engem. Egy Monspart Sarolta. Hihetetlen. Tegnap volt 69 éves. Utolér egy DK pólós, Csabesz felirattal, hajrá DK-val köszön, picit beszélgetünk, ő is kérdi, mi a cél, mondom, hogy 2:20-szal boldog leszek... azt mondja, hű, annál sokkal gyorsabban futsz! És bemondja az aktuális tempómat, már nem emlékszem a számokra, de arra igen, hogy jól meglepődtem rajta. Kicsit meg is ijedtem, még csak négy kilométer, visszavan 17, fogom-e bírni? De úgy döntök, ha most így jó, így megy, beszélgetni is tudok közben, akkor most így fogok futni, majd ha úgy érzem, hogy kell, akkor visszaveszek. Meg épp majdnem sírtam az érzelmi vihartól,a  helytől, a drukkolástól, Saroltától, és hogy egyáltalán itt lehetek, amikor néhány órája még egyáltalán nem gondoltam, hogy itt leszek... és azt is mondtam Csabesznak, hogy nem fogom én ezt bírni idegileg :)
A Galerius fürdő után, az Aranypart kempingen át fordulunk, és nem sokkal később, olyan nyolc kilométernél kiabálnak hátulról, hogy húzódjunk le baloldalra: nagyjából egy gepárd tempójával megelőz al első helyezett, aki már a második kör célegyenesére fordul, 19 kilométernél tart, amikor mi nyolcnál, lenyűgöző a látvány. Az első öt-hat helyezett leköröz, mire mi is elérjük újra a rajtkaput, itt a bő 10 km, a negyedmaraton, az első kör vége, féltáv. Meglátom Ágiékat, integetnek ezerrel, én is, és itt megint nagyon feldob a drukkolás.

7-8 km körül, vigyorogva, takarásban :)

Nem sokkal később az egyik kanyarban Pásztory Dóri áll a szép kis kismamapocakjával, és drukkol, hajrá Suhanj, hajrá DK! A Suhanj! és a DK közösség nagyon közel áll egymáshoz, amerre mentem, mindkettő tagjai mindkettőnek drukkoltak, a futók meg visszakiabáltak a szurkolóknak, szinte köszönéssé vált a hajrá Suhanj, és rá válaszul a hajrá DK, vagy fordítva. Újabb érzelmi zűrzavar...
Erre 13 kilométer táján utolér egy bácsi 60+ feliratú pólóban, rámköszön, hogy helló Sziszi, mivel a kölcsönpóló hátán ez a név szerepel, és azt mondja, hogy kb. a tizedik kilométer óta üldöz (a képen mögöttem piros pólóban, sapkában) és ezt szokta csinálni, hogy kinéz maga előtt egy lányt, és kitűzi célnak, hogy meddig éri utol, így gyorsul :) nagyon jó! Én meg mondtam neki, hogy nekem meg ez a célom, hogy 60+ után is itt legyek... Aztán kinéztünk egy Krisztina feliratú lányt, hogy 15-ig utolérjük, de végülis a bácsi gyorsabb volt, mint én, és kicsit elhúzott. Ez lett az egyik leggyorsabb kilométerem, amíg ő húzott magával... :)
A tizenhetedik kilométer előtt van egy pici forduló, be kell kanyarodni egy utcába, és ugyanott vissza, itt megláttam szembejönni Zsófit, és rájöttem, hogy akkor már csak nagyon kicsivel van előttem. Alapvetően ő jóval gyorsabb futó, mint én, de pár hete elesett futás közben és megsérült a térde, az se volt biztos, hogy indulni tud, úgyhogy nem jogos tök szupernek éreznem magam, amiért utolértem, de azért mégis örültem :) Picit beszélgettünk, mondta, hogy a hatodik kilométer óta fáj, látszott is rajta, kitartást kívántam, meg hogy vigyázzon magára...
Ez már a Balaton-parton volt, és itt volt egy-két kilométernyi mélypontom, utólag látszik is, hogy a leglassabb kilométereim voltak - még mindig gyorsabbak, mint itthon, edzésen általában! - két jó kis kizökkentés volt benne, sőt három. Egyszer csak ott volt Ági meg Marci a pálya két oldalán, Marcival pacsizni is tudtam :) a másik megint Monspart Sarolta, ő úgy tűnt fel a pálya különböző pontjain, mintha ugrált volna ide-oda, itt vele is sikerült pacsiznom, és egy hálás mosolyt küldenem felé - erre igyekeztem figyelni, annyit vigyorogtam jobbra-balra, ha fotóst láttam, ha drukkert láttam, ha DK-st láttam, még ha kicsit erőltetett is volt már, de lássák, hogy hálás vagyok. Erre Saci néni azt mondja, hajrá, hajrá, aki mosolyog, az nem fáradt! Ezt belevéstem a fejembe, meg Péter szavai is ott visszhangzottak, miszerint az a lényeg, hogy fussam ki magam, érezzem úgy a végén, hogy mindent beleadtam. Hát igen, bele kéne húzni, de mégiscsak van még három-négy kilométer, és vajon bírni fogom-e? Nincs most erőm belehúzni, itt egy szakaszon olyan egyedül éreztem magam, jajj, ha itt lenne valaki, és drukkolna...
És erre a kanyarban egy láthatósági mellényes pályabiztosító tapsol, hajrázik mindenkinek, biztat, már csak három kilométer, már a cél felé kanyarodtok! Jaj, nagyon kellett ez most, úgy megdob, akkora erőt ad!

Az utolsó frissítőpontnál

Úgy érzem, kicsit összeszedtem magam, gyorsulok, vagy talán körülöttem lassulnak, mindenesetre embereket előzök meg. De nagyon messze van az a tizenkilences tábla, aztán meg a húszas! Várom nagyon, hogy célegyenes legyen, hogy egyre több ember legyen az út két oldalán, hogy a drukkolásukkal vigyenek a hátukon. És ahogy megkapom... hát komolyan szárnyakat is kapok vele. Az utolsó kilométeremet hat perc és egy másodperc alatt tettem meg. Úgy éreztem, repülök, olyan sprintet nyomtam, még a szememet is becsuktam, még a húgom meg a fiam se vett észre, és a szpíker se mondott be, észlelési küszöb alatt repültem be a célba :) pedig úgy szerettem volna tudni, hogy kívülről milyennek láttak? Tényleg repültem? :)

Mindent beleadtam

Aztán valahogy leálltam... Tényleg levegőt is alig kaptam, és a befutócsomagért elsétálni is nehezemre esett. Mindent kiadtam magamból, örültem. A telefont gyorsan megállítottam, azt mondja, 2:14, hűha! Ha 2:15-tel lettem volna nagyon boldog, akkor ez most mi...? Chipleadás, éremfelvétel, de hogy mit érzek, azt igazából akkor tudom meg, amikor Péter hangját hallom a hátam mögött... a nyakába borulok és bőgök. Nem tudtam, hogy itt tud lenni, ez így együtt, ez az igazi boldogság. Katarzis.

Épp szerelem le a chipet

Sétálunk a szálloda felé, egyszer csak utánam kiabálnak, hogy Timi! Andris az, ott van a családjával, most látom csak, hogy a pálya mellett többször látott Hajrá Apa! lepedő neki szólt :) Gratulálunk egymásnak. Hívom Ágit, azt kérdezi, te beértél...? Abszolút lemaradtak rólam :D Odajönnek ők is, aztán én elmegyek zuhanyozni, másra sem vágyom jobban, mint egy forró zuhanyra, de csak hideg víz és cicamosdás jut, az is valami, száraz ruha, egy fésülködés, egy forró tea... és battyogunk a parkoló felé. Félmaratont futottam!
Délután megnézem: a hivatalos eredményem 2:13:15. Este pedig a DK csoportban élményt élményre halmozunk. Hát, akármennyire is a terep az én terepem, azért bizony ennek is megvan a hangulata és a helye az életemben!

Győri állatkert

Hát ezt majdnem nem írtam meg, körülbelül szeptember első hétvégéjén jártunk Győrben, jó egy hónapja, pedig be akarok számolni róla, mert a győri állatkert jó! Ez még Regő születésnapi kirándulása lett volna, csakhogy a születésnapján nem volt jó idő, úgyhogy egy kicsit eltoltuk, és az első kellemes, napsütéses szeptemberi hétvégén vágtunk bele.

Győr nincs nagyon messze, annyira mégis, hogy három örökmozgó fiúval jó, ha az ember meg tud állni útközben is - mi a kisigmándi szélerőműpark egyik szervízútjára kanyarodtunk le, és kicsit kicsodálkoztuk magunkat, volt min:

Innen már nagyjából kibírtuk Győrig, és egész könnyen megtaláltuk az állatkertet is. A kapun belépve közös fotót készítettek rólunk, amit kifelé jövet meg is vettünk, de sajnos csak papírképen lehet hozzájutni, pedig olyan ritka, hogy mind az öten rajta legyünk egy fotón, megmutatnám itt is :)

Magáról az állatkertről az volt a nagyon szimpatikus benyomásunk Péterrel, hogy okosan csinálják. Nem akarnak hatalmasak lenni, óriási attrakciókkal vonzani a közönséget, helyette inkább barátságos, de nem kicsi állatkertet alakítottak ki sok különleges állattal, amilyet máshol nem láttunk. Van például marabu, fekete jaguár - először nem is hittem a szememnek, nem is tudtam, hogy ilyen létezik, azt hittem, párduc. Van fehér tigris, kígyászdaru, sokféle madár és majom, és persze megtalálhatók a már megszokottnak mondható állatkerti állatok, az oroszlán, a zsiráf, a zebra. Van állatsimogató és egy hatalmas vadasparki rész őzekkel, dámvadakkal. 

Itt van például a barátságos víziló:

Azt hiszem, ezen látszanak valamennyire mind a négyen, majmokat néznek:

Ja nem, Regő nem látszik.

Egy nagy kifutóban együtt vannak a teknősők és a gyűrűsfarkú makik, előbbieket lehet simogatni, utóbbiakat csak etetni:

Marci zsiráfot etet:

Három fiam rejtőszínekben, háttal:

Vadaspark és állatsimogató, Csongor nagyon bátor volt, a Regővel látható vemhes szamár pedig hatalmas, csak a feje volt körülbelül akkora, mint a gyerek!

A fehér tigris fenségesen szunyókál:

Ez már az állatkerti séta vége felé volt, itt elég sokat időztünk, a tigrissel szemben van a jaguárok kifutója, egy foltos és egy fekete példány él együtt, a két kifutó között pedig törpevidrák pancsolnak. A majmok sincsenek messze a nagymacskáktól, és talán a vacsoraidő közeledhetett, mert a jaguárok is, a tigris is felélénkült, egy majom pedig felmászott a nyárfa csúcsára, és ott valami nagyon messze hangzó, átható visító hangot adott ki, amivel még jobban hergelte őket. A jaguárok fel-le loholtak a kerítésük mentén, a tigris meg visszamorgott a majomnak, benne volt a fenyegetés, hogy "elhallgass, mert ha nem, hát megmutatom, hogy nem tart vissza a kerítés..." kaptunk egy kis ízelítőt dzsungelhangulatból.

Szóval a győri állatkert jó, mindenki menjen el, akkor is érdemes, ha már láttuk mondjuk a budapestit meg a veszprémit - mi ezekben voltunk korábban.

Utóirat 1. A jegyvásárlással, fényképezéssel stb. pont kifutottunk a nálunk lévő készpénzből, Regő viszont még szeretett volna lufit is meg fagyit is. Az egyikre még futotta, ő a fagyit választotta. És itthon azóta lufira gyűjt, ha talál valahol egy szem aprót, beteszi egy dobozkába azzal, hogy lufira... :) Édesem, megérdemel már egy lufit tényleg.

Utóirat 2. Még odafelé, amikor nem bírtak magukkal az autóban, azt a feladatot adtam Regőnek, hogy figyelje a forgalmat, és keressen nekem piros autókat, hányat lát Győrig? Pechemre pont úgy jártunk, hogy egy árva piros autó sem jött épp szembe az állatkertig. Viszont Regő azóta is gyűjti nekem a piros autókat, ahányszor csak megyünk valamerre, de még helyben is, oviba menéskor, mindig lát nekem néhányat :)

Dobogókő

Úgy készültem erre a futásra, mint egy versenyre. Napokkal előtte olyan izgalom volt a gyomromban, ha rágondoltam, hogy uramisten, ott fogok futni...

Az ötlet Pétertől származik. Miután felfutottam a Bence-hegyre, kerestem még valamilyen lehetőséget, ahol több szintemelkedést tudok összeszedni, mert a versenyen majd 500 métert kell legyűrnöm... Erre javasolta Péter Dobogókőt, ami neki a szíve csücske, nekem meg alatta Dömös. Dobogókő tengerszint feletti magassága 699 méter, Dömösé 110, így ha sikerül, 589 métert fogok emelkedni nagyjából nyolc kilométer futással. Kinéztük a megfelelő turistaútvonalat, ami nem vezet át sem a Rám-szakadékon, sem a Vadállóköveken, futható a terep, a faluból indul és a csúcsra ér. Péter vett nekem térképet is, én meg őszi futónadrágot, energiaszeleteket és energiaitalt, futófejlámpát - azt már a baradlai versenyre - és rájöttem, hogy a kulacstartó övem csípőn is viselhető, és úgy kényelmes, nem csúszkál és nagyon praktikus. Makulátlanra szőrtelenítettem a lábamat, és felkentem a harci - piros és csillámos - körömlakkomat, amit a tesómtól kaptam a szülinapomra.

Edzés tekintetében a Bence-hegy óta hosszabbat nem futottam, de szigorúan csináltam a heti három futás, két keresztedzés, két pihenő menetrendet. Volt egy bő nyolc kilométeres futásom és több rövidebb, több biciklizésem és tornám. Pénteken, a nagy kihívás előtt egy pihenőnapot tartottam, majd szombaton hajnalban keltünk, ettünk valamit, a gyerekeket szinte az ágyból tettük az autóba (azért felöltöztetve) és indulás.

Dömösön megálltunk a hajóállomásnál a parton, addigra megittam az egyik energiaitalt, magamhoz vettem némi ennivalót, zsebkendőt, a kulacsaimat, telefont, térképet, egy szál virágot, bemelegítettem, megmártottam a kezemet a folyóban, és indulás. A gyerekek (csak a két kicsi volt velünk) Péterrel maradtak, kavicsokat dobáltak a Dunába, nézték a hajókat és a túlparton a vonatokat.

Reggeliztek is, meg ki tudja, milyen fiús programokkal töltötték még a délelőttöt, amelyek keretében a kicsik kellőképp kiakasztották a nagyot (az apjukat :) ) majd feljöttek autóval Dobogókőre.

Eközben én? Már a bemelegítésnél láttam, hogy nem jó ez így, nagyon izgulok. Itthon a bemelegítéssel szoktam 100 köré feltornászni a pulzusomat, ott az alap volt valami 118. Ahogy elindultam, szinte rögtön 150-160 köré ugrott, úgy nehéz futni is, meg nem is lehet bírni nyolc kilométert ennyi emelkedéssel. Nagyon sok emlékkel teli nekem ez az út, már a hajóállomással, a Duna-parttal, magával a faluval kezdve. Mennyit kacsáztunk, mennyit néztük mi is a hajókat, vonatokat, mint most a fiaim... Aztán a főút, itt érkeztünk mindig Mamáékkal a busszal, itt a körtefa alatt szálltunk le, a bolt, a promenád... Szóval már a házunkig csordultig teltem nosztalgiával.

Aztán a ház. Egy fekete és egy fehér puli őrzi most, ami egészen különös: nekünk is volt Siófokon fekete-fehér pulipárosunk. Ablakok cserélve, a kertben kocsibeálló kialakítva, látszik, hogy dolgoznak rajta, szeretik, jó, hogy megvették. Tovább meredeken fel, a temető felé. Én Dömösre soha nem megyek egy szál virág nélkül, és anélkül, hogy bemennék a temetőbe Mamához és Dédipapához. Mert Mama minden ünnepen azt mondta, neki elég ajándékba egy szál virág... Az is olyan szimbolikus, hogy most ebből az úrhidai kertből viszek a siófoki, de Dömösön nyugvó mamámnak egy szál virágot, amit az ő már sosem ismert dédunokáinak a nagymamája nevelt...
A temetőhöz felvezető macskaköves úton már belegyaloglok. Ciki, de nagyon meredek, és az egekben a pulzusom. Mindegy, idő nem számít. A temető előtt le is állítom az órát, bemegyek, nyomok vizet a kéék "falu kútjából" a kitett flakonokba, meglocsolom a sírra ültetett növényeket, megsimogatom a fejfát, köszönök Mamának és Papának, az úrhidai virágszálat a sírra teszem. Körülnézek: a dömösi temető a világ legszebb, legnyugalmasabb helye.

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/89942438

Nehezen, de elköszönök, mondom Mamáéknak, hogy az a tervem, hogy felfutok Dobogókőre, segítsenek. Bekapcsolom az órát, és irány tovább.
A prépostsági romok. Valahol mélyen apukám fél pár papucsát rejtik. Gyerekkoromban még csak egy romhalmaz volt, nem volt szabad odamennünk, és egyszer beleesett az a bizonyos papucs. Mert azért felnőtt kísérettel odamentünk... :) Aztán, már engedéllyel és hivatalosan ott voltunk a feltárt prépostság ünnepélyes megnyitóján. Vadkerítés húzódik mellette, átvezet rajta a turistaút, falétrás átkelővel. Túráztam már párszor, de sose voltam még ilyenen, tetszik :) Gyerekkoromban kerítés se volt, és esküdni mernék, hogy egy sokkal nagyobb kanyarral tért be az út az erdőbe... Erre mentünk Papával legtöbbször az erdőre, ő mindig így mondta. Közel a Csaja-patak forrása, ott sosem mulasztottunk el inni, most nem kanyarodom be.
Az erdei út háromfelé ágazik, szerintem változtatgatják a turistaútvonalat, hogy ne mindig ugyanazt a szakaszt terhelje a forgalom, mert úgy emlékeztem, a legfelső ágon kell menni, de nem, a legalsón. Valahol mégis ugyanoda lyukadok ki, mint régen Papával, megismerem az utat, nemsokára elérem a bányát. Itt már mindig nyafogtunk, és örültünk, hogy pihenhetünk, aztán két perc ücsörgés után a legkülönfélébb kövekre másztunk fel, míg Papa, aki persze addig sem nyafogott, leült egy nagy kőre és elszívott egy cigit. Szinte látom... Máskor felvitt a bánya tetejére is, ehhez kicsit tovább kellett menni, és valahol egyszer csak bevágott az erdőbe. Fogalmam sincs, honnan tudta, hol kell...
Most hol gyalogolok, hol futok, elég sok a gyaloglás. Az út folyamatosan emelkedik - nem is tehet mást, hatszáz métert kell megtennie felfelé, a pulzusom 160 fölött, ha alámegy, akkor futok, meg ha kicsit vízszintesebb a terep. Sajnálom a gyaloglást, de ahhoz, hogy itt végig fussak, még fejlődnöm kell, ezt beismerem. Azért az átlag kirándulókat gyalogolva is megelőzöm.
Körtvélyes. Nagy tisztás, ide is kirándultunk, vezetett hozzá külön sárga jelzés, ezt elhagyták, hiszen a dobogókői út úgyis erre megy, vagy másfelé jön talán a sárga? Mindegy, itt vagyok, régen voltak vadetetők, esőbeálló, most magasles van és szénabálák letéve. És hihetetlen kilátás. Látom a dobogókői tévétornyot, légvonalban közel van, de jó magasan fölöttem. Pedig már én is olyan magasan vagyok, hegyvonulatok vannak alattam, szerintem jócskán átlátok Szlovákiába, pedig elég párás a levegő, felhős az ég. Innentől ismeretlen tájakon járok, nem emlékszem, hogy gyerekkoromban ennél tovább kirándultunk volna, elköszönök Papától és az emlékektől. Tovább, tovább.
Beazonosítom a térképen, hogy merre járok, keresztezek egy aszfaltos erdei utat, sms Péternek, hogy tudja, hol tartok. Nemsokára egy nagyon meredek, kitett hegyoldal következik, ezt láttam a térképen a szintvonalakból, számítottam rá... Előtte megint átmászom egy vadkerítésen, aztán kapaszkodom felfelé, futásra itt esély sincs, viszont tudom, hogy ha felérek, akkor túl vagyok a Szakó-nyergen, és onnantól már csak olyan száz méter a szintkülönbség, enyhébb az emelkedő. Meg-megállok a kaptatón, csodálatos a kilátás, Dobogókő már nem is látszik, túl közel van, de a másik irány...!
Kereszteződés, becsatlakozik a zöld karika és a Mária-út jelzése is, együtt megyünk tovább. A Toft Gyula-obeliszk megtréfál, nagy sziklák mellett futok el, neki egy szép fakorlátnak... hoppá, vége az útnak, most merre? Valahol elhagytam a jelzést. Visszafordulok, meglátom, de arra lejt... Nem baj, biztos lejtenie is kell, majd visszanyerem a magasságot. Aha, elég hamar: a kereszteződésig futok vissza a lejtőn, míg rájövök, hogy itt már jártam, ugyanazt a jelzést néztem, amin az előbb felfelé mentem a sziklákhoz. Vissza felfelé... és árgus szemekkel keresem a piros jelzést, valahol el kell kanyarodjon. Megvan: meredek szerpentinen visz fel a szikla tetejére, ott az obeliszk. Huhh, ez kemény volt, de innentől egyenesebb az út.
Hegedűs-bérc, itt is kellene lenni egy obeliszknek, jó tájékozódási pont lenne, de nem látom. Egyre ismerősebb a környék, nagyon közel van Dobogókő, bár pontosan nem tudom felmérni, térkép alapján két-három kilométert gondolok. Amikor időnként kilátok a fák között, látom a Dunát, a Szent Mihály-hegyet szemben, egyszer hangosan fel is kiáltok, annyira szép.
Növekedik a népsűrűség, jönnek szembe a Dobogókőről induló túrázók. Balról becsatlakozik a zöld jelzés a Rám-szakadékból. Ott a Rezső-kilátópont, az már szinte a cél, körbefutom, hogy meggyőződjek róla, tényleg az, aminek gondolom. Átfutok a táltoskapun. Mindjárt itt a csúcs.
Azt hittem, hogy nem is lesz eufória, mert olyan sokat gyalogoltam, igazából fáradt se nagyon vagyok. De mégis elkap az érzés, itt vagyok, fenn vagyok, feljöttem, ha belegyalogolva is, de megcsináltam! Dömös-Dobogókő, másfél óra. Megérintem a csúcsot jelző alappontot, felnézek a zászlóra, megnézem a táblát, amely szerint 699 méteren vagyok. Aztamindenit... Kinézek a kilátóból.
Ahogy picit kifújtam magam, felhívom a családot. Még jönnek felfelé a szerpentinen, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy előbb értem fel futva, mint ők kocsival. Na jó, azt ne számoljuk, mennyivel később indultak. Iszom, töltök friss vizet, a turistaházban elmegyek vécére, és meg is érkeztek. Csúcsfotó.

Tényleg ott voltam. Azt már el kell higgyétek, hogy futottam is :)

Nem időzünk sokat, egy-egy puszi mindenkinek, Regő sajnos hisztis, én indulok tovább. Megkeresem a piros háromszög jelzést, és hajrá. Eleinte kényelmesen lehet futni, széles, jól kijelzett erdei út, az országos kékkel együtt halad. Aztán a kék lassan el-elveszti a piros háromszöget, én meg bizonytalankodom, de mindg megtalálom azért. Határozottan felismerhető kereszteződés után leválok a kékről, és sziklás, szűk, meredek ösvényen ereszkedem, sokszor egyáltalán nem futható. Tudom, hogy lefelé egész biztosan többet fogok futni, mint felfelé, és gyorsabb is leszek, de észnél kell lenni, sokszor az ereszkedés a nehezebb. Mindenesetre nagyon szép az erdő és az út.
Ritkásabb, bokrosabb részre érek, a térkép alapján itt már lassan el kéne hagynom a piros háromszöget, és rátérnem a sima pirosra, látok is egy balra lekanyarodó ösvényt, de jelöletlen. Ha továbbmegyek egyenesen, létra nélküli vadkerítésbe ütközöm. Szerencsére jön egy túrázó, tanácsot kérek, szerinte a jelöletlen ösvény az, ami nekem kell, bemerészkedem és tényleg, kicsit később ott a jel. Nemsokára megint erdőben és nagyon meredek, nagyon sziklás, izgalmas terepen haladok lefelé, aminek az alján ott a Királykút-forrás és a piros jelzés. Megvan!
Rákanyarodok, megint hosszasan kényelmesen tudok futni. És csak csodálkozom, nem is tudom leírni, mennyire gyönyörű, vadregényes az erdő és ez az útvonal. Hatalmas fák, zúgó bükkök, kövek és vízmosások. Elszomorodom, mert nagyon sok száraz patakmedren vágok át, és apró vízmosásokon, amiken látszik, hogy csak tavasszal az áradáskor vagy a legutóbbi zivatar alkalmával keletkeztek, de most szárazak. Hol a víz...? Hiányzik nagyon.
Egyszer csak elkap a boldogság. Az az igazi, fergeteges, féktelen, de mégis mély és áradó öröm, hogy én itt vagyok, itt lehetek, itt futok, órákat töltök az erdőben, és pont itt, ezen a számomra olyan sokat jelentő környéken, míg a szerelmem a gyerekeinkre vigyáz valahol a közelben. Hogy egyedül vagyok itt a levegővel, a fákkal, a természettel, és ez összeadódik a futás flow-érzésével. Majdnem elsírom magam, annyira boldog vagyok.
Figyelnem kell a lábam elé, mély szurdokvölgy van alattam, és nagyon keskeny ösvényen lépkedek. Ahogy lenézek, egyszer csak ott a víz! Ideért a Rám-szakadékból a patak. A szélzúgásba, madárcsicsergésbe patakcsobogás vegyül, hát kell ennél több? Az út kiszélesedik, és határozottan a patak felé tart, egy ideig együtt megy a jelzés a kijelölt erdei kerékpárúttal, ott nagyon jót, tempósat futok. Aztán hirtelen balra letér róla, és meredeken ereszkedik a szurdokvölgybe, szerintem itt már olyan 14 kilométer körül járhatok, a jobb vádlim nem is tolerálja a hirtelen fékezést, és csendesen elkezd begörcsölni, még csak picit. Gyorsan bekapok egy szőlőcukrot - van az övemben, ez már vagy a negyedik - picit megmasszírozom, és óvatosan ereszkedem. Rettentően élvezem a vadregényes patakvölgyet.
Tovább kanyarog a piros jelzés, egyszer csak átvisz a patakon, imádom! Az első alkalommal, amikor a vízig visz, iszom egy kortyot - életem legfinomabb korty vize volt ez a friss, kristálytiszta forrásvíz ennyi hegyi futás után.
Nincs már nagyon mit ragozni, az út visz, gyönyörűbbnél gyönyörűbb, ide vissza kell jönnünk egyszer együtt túrázva is. Vagy megrendezhetnénk ezt a futást évente. Itt a Rám-szakadék bejárata, becsatlakozik a zöld jelzés, majd a Lukács-árokból érkező sárga. Már hallok emberi hangokat, nemsokára kiérek a cserkésztáborhoz. (Csalódás, felveri a gaz és az alacsony bozót, a vécék és a konyhaépület kidőlt-bedőlt... nagy kár érte.)
Azért fel vagyok dobva, ezek megint ismerős helyek, a kápolnához vezető ösvény, maga a Szentfa-kápolna, néha kisétáltunk Mamával, hoztunk egy csokor virágot... A keresztmamáék házánál ér ki az ösvény a kocsiútra, ez már a falu széle, itt vannak az első házak. Most esik le, hogy miért hívják Királykút utcának: ha elég ideig megy egyenesen az ember, a Királykút-forráshoz ér Dobogókő alatt, ahol a piros jelzés kezdődik.
Már csak a Duna-partra kell leérnem a kempingnél. Megint elönt az érzés: akárhogy is, akármilyen is, de nekem egyszer kell egy ház Dömösön.
Futok az utcákon, a nagyi háza felé, át a főúton, a patak mellett, a kemping utcáján, már ott a folyó, nagy kövek a parton, nehezen járható, de lemegyek a vízig, ha addig élek is... leérek, belemártom a kezem, óra megáll: megérkeztem. Célfotó.

Péterrel csak összecsapjuk a tenyerünket, a szavak később jönnek. Regő még mindig hisztis, éhesek, a kempingben akarunk ebédelni, megérdeklődöm, még zuhanyozni is lehet, fantasztikus. Felfrissülve eszünk, még egy alkoholmentes sör is jár, és mesélem az élményeket.

Ide érkeztem

Kicsit még követ gyűjtünk, dobálóznak, fotózok, egy követ emlékbe magammal is hozok. 

Repül a kő...

Mekkora víz :)

Aztán indulunk. Csongor hamar elalszik hátul, Regő egyáltalán nem, pedig nagyon korán kelt ő is. Csacsog, játszik, már nem is hisztis. Én meg mesélem, ami eszembe jut, és gyönyörködöm az agyamból feltoluló képeken. Cikáznak a gondolatok.
Talán a táv miatt, de most az az érzés, hogy úristen, én ezt megcsinálom, előbb leesett, mint a múltkor a Bence-hegyen. Elhittem, és annak a tudatában érkeztem a partra, hogy igen, felfutottam (és másztam) Dobogókőre. Meg le. A Baradla Trail, ha nem is leszek szintidőn belül, most már sikerülni fog, tudom, hogy meg tudom csinálni az 500 méter szintemelkedést. És sokkal többet szeretnék terepen futni, fantasztikus élmény, tudom, hogy ez az én igazi világom.

18,3 kilométer, 3 óra 9 perc 53 másodperc, 2700 kalória, 588 méter szintemelkedés. Dobogókő.