10x10 gardróbkihívás a fenntartható divat jegyében

Előrebocsátom: nagyjából semmi közöm a divathoz. Sosem érdekeltek a trendek, nagyjából a kirakatokból vagy cikkekből tájékozódtam, de soha nem volt szempont a ruhavásárlásnál, hogy a kiválasztott darab az aktuális divatnak megfelelő legyen. Talán ironikus is, hogy épp amiatt a törekvésem miatt kezdek el a témával foglalkozni, hogy még kevesebbet vásároljak, illetve amit mégis megveszek, az minél környezettudatosabb beszerzés legyen. 

Biztosan sokat hallottatok már a divat, főleg a fast fashion áruházak sötét oldaláról: a ruhaipar az egyik leginkább környezetszennyező iparág, a mezőgazdaság után a világon a második legnagyobb vízfogyasztó. Az ENSZ felmérése szerint egyetlen pamutpóló elkészítéséhez 3000 liter víz fogy. Ráadásul a boltokba kerülő ruhamennyiség nagy részét feleslegesen gyártják le, hiszen 85%-ukat nem tudják eladni - gondoljatok bele, mennyi felesleges víz ez! És még amit eladnak, annak is jó része csak áll a szekrényekben, sokan nem hordják a meglévő ruhadarabjaik felét sem. Ha ez még nem lenne elég, újabb megdöbbentő tény, hogy világszerte hány gyereket foglalkoztat a ruhaipar: a Nemzetközi Munkaszervezet ezt a számot 2018-ban 260 millióra becsülte! 

Ezeket az adatokat, korábbi kutatásokat olvasva nagyjából három éve vizsgáltam felül a ruhavásárlási szokásaimat. Mivel soha nem voltam igazán impulzusvásárló ezen a téren, csak néhány évente, például munkahelyváltáskor frissítettem a ruhatáramat, vagy szokásom volt karácsonyra minden évben egy csinosabb ruhát beszerezni, "mert megérdemlem". Ezzel még nem is lenne nagy baj, de ezek jellemzően fast fashion termékek voltak. Szerintem a következő alapelvek szerint lenne jó vásárolni, hogy az említett környezetterhelést csökkentsük - és ez rímel a minimalizmusra és a hulladékmentességre is. 

• Csak azt vedd meg, amire tényleg szükséged van. Amikor megtetszik egy darab, gondold végig, illik-e a meglévő ruháidhoz, hordanád-e valóban rendszeresen? Nincs már egy tucat hasonlód a szekrényedben? Livia Firth dokumentumfilmes, divatforradalmár szerint a tudatos ruhavásárlás alapkérdése: viselni fogom legalább harmincszor? Ezzel a módszerrel két legyet ütünk egy csapásra: egyrészt sok ruha nem állja ki a boltban a kérdés próbáját, másrészt elgondolodva rajta, elkezdjük a szekrényeinkben porosodó darabokat is többet hordani és kreatívabban használni.
• Nézd át a ruhatáradat: mi az, amit igazából soha nem vennél fel, hiba volt megvenni? Vagy amit kihíztál, de hátha jövő nyárra megint jó lesz?  Rendezz garázsvásárt, ruhacsereberét a barátnőiddel, vagy add oda a Remixnek! 
• Ha ez megvan, nézd át újra, kritikus szemmel. Van olyan darabod, amit azért nem hordasz, mert nincs mivel felvenned? Pakold ki a cuccaidat, párosítsd őket, próbálj ki merész szetteket, izgalmas kombinációkat vagy a szokványostól eltérő felhasználási módokat. Egy alkalmi ruha egy vagány dzsekivel menő hétköznapi öltözék lehet. Hordd a meglévő darabjaidat, vásárolj a szekrényedből! Amit így sem veszel fel, az mehet az előző pontban említett helyekre.
• A másik fontos kérdés, mielőtt új ruhát vásárolsz: ki készítette? Nagyon sokszor nem tudunk válaszolni a kérdésre, és ilyenkor valószínű, hogy bangladesi gyerekek gyártották le az adott ruhadarabot. Ha nem támogatod ezt, vásárolj magyar tervezőktől, keresd fel a közeli varrónőt, aki akár fotó alapján is elkészíti neked a divatlapban látott csodát, vagy nézz körül a különböző vásárokon. Igen, így valószínűleg drágább lesz a ruhád, mintha a fast fashion boltban megveszed. Cserébe tartósabb, jobb minőségű, megbecsült darabod lesz, valóban megfizeted egy helyi vállalkozó munkáját - és ha tudatosan vásárolsz, a meg nem vett fast fashion cuccok árából így sokkal jobb ruhákat kapsz, bár kevesebbet. Itttalálsz egy jó kis listát a fenntartható divat magyar tervezőiről, készítőiről. 
• Találd meg a saját stílusodat! Lehet, hogy azért nem hordod sok ruhádat - pedig amikor megvetted, még tetszett - mert egyszerűen nem illik hozzád. Ez jó kis önismereti játék is: tapasztald ki, milyen színek, fazonok állnak jól, és mi az, amiben valóban jól is érzed magad, mert az egyéniségedhez is megy. Ha tanácstalan vagy, menj el egy színtanácsadásra, ebből már léteznek kifejezetten kedvező árúak is. Én is megyek májusban, mindenképpen írok majd róla.
• Vásárolj turkálóban! Nem ciki, sőt menő, kifejezett kincsekre lehet bukkanni, olcsó, és nem utolsósorban így legalább duplájára növeled egy-egy ruhadarab életciklusát. Felmérések szerint az európai nők 3-4 hordás után megunják és cserélik a ruháikat. Te hordd legalább harmincszor!
• Hardcore tudatosan öltözködők kiépíthetnek egy kapszula ruhatárat is. Ezt általában évszakonként szokás kialakítani, és annyit jelent, hogy kevés, de egymással jól kombinálható alapdarabot választanak ki, és az ezekből összeállított szetteket hordják. 

Aki még itt nem tart, annak ajánlom a címben is szereplő 10x10 gardróbkihívást, a kapszulagardrób előszobáját vagy kicsiben elvégzett kísérletét, amiben épp most én is részt veszek. A kihívás lényege: válassz ki tíz ruhadarabot, állíts össze ezekből tíz szettet, és hordd őket tíz napig. A tíz darabba nem számít bele az otthoni kényelmes, az alvós, a sportruházat, a munkaruha, ha van ilyened, a fehérnemű és kiegészítő és a kabát. A cipők kérdése izgalmas - nehezítheted magadnak a kihívást azzal, hogy mondjuk a tíz ruhadarab mellé két pár cipőt hordasz ezekben a napokban, de eredetileg nincs ilyen megkötés. A kihívás erdeetileg a Style Bee blogon jelent meg és indult világhódító útjára. Én most Holy Duck Eszter felhívására veszek részt benne, aki annyival tette izgalmasabbá a játékot, hogy kifejezetten a színekre koncentrál. Ha te is belevágsz, érdemes előtte megnézned a következő tíz nap várható időjárását és a programjaidat - most például beleesett a húsvét is a tíz napba.

Az én tíz kiválasztott ruhám:

• egy klasszikus kék farmer, F&F márkájú, a nővéremtől örököltem
• egy zöld Tchibo jeggings
• lila, paisley mintás szoknya, amit a párom anyukája varrt és alakított át később rám
• világoszöld Tchibo kordszoknya
• bordó bonprix alkalmi ruha
• sötétkék F&F felső
• rózsamintás turikincs felső
• pillangós rövidujjú felső, azt hiszem, ez is F&F
• szürke atléta, talán Aldi vagy Lidl beszerzés
• világos rózsaszín kardigán, ez is bonprix

 Ahogy az elején írtam, nem vagyok egy nagy divatguru. A felsorolt ruhák mindegyike legalább hároméves, és igen, ezek a lila szoknya és az örökölt farmer kivételével még kevésbé tudatosan vásárolt darabok. Viszont a legutóbb tavaly nyáron vettem magamnak egy nyári ruhát, így ha részt vennék egy olyan kihívásban, hogy tíz hónapig ne vásároljak ruhát, akkor ezt különösebb erőfeszítés nélkül már teljesítettem volna. (Azért a színtanácsadás után majd tervezek némi használtruha-beszerzést!) Így aztán az, hogy meglévő ruhákból öltözködjek, nem okoz nehézséget, de a nyolcadik napra a változatosság hiánya már kezd zavarni. Lehet, hogy eggyel kevesebb szoknya és eggyel több nadrág kellett volna, vagy még egy pulcsi - és persze a változékony időjárás is nehezíti a helyzetet. De azt hiszem, így a vége előtt nem sokkal egész jól sikerült megoldanom a feladatot, a napi szetteket az instagramon láthatjátok. Nektek hogy menne egy ilyen kihívás?

A költészet napjára

Az ünnep azé, aki várja

2019. április 11. 06:00 - timeakecskes • Szerkesztés...

A költészet napjára

Az ünnep azé, aki várja - egy vers címe, Szabó T. Anna verse, bár karácsonyi, de kölcsönvettem címadónak, mert most ezt az ünnepet vártam, a költészet napját. Vártam és készültem rá, hogy a versekről, a versolvasásról mesélhessek nektek.

Ma későn jöttem haza, hosszúra nyúlt iskolai programon vettem részt a szülőtársaimmal. Mire hazaértem, két pizsamás gyerek várt, azzal fogadtak, hogy meséljek nekik. A kicsi a János vitézt kérte. Rögtön kitört a testvérháború, mert mint megtudtam, neki addigra már olvasott az apja, kérése szerint a János vitézből, a tesójának meg még nem, ő is követelte tőlem a mesét. Kérdezem a kicsit: akkor miért kéred, hogy én is olvassak még? A válasz: mert annyira szép.

A béketárgyalások lezajlottak, a tűzszünetet sikerült megkötnünk, a gordiuszi csomót átvágtuk: én a nagynak olvastam, közben hallottam, ahogy a János vitéz is folytatódik a nappaliban. Ez volt az esténk, a reggelünk pedig úgy fog kezdődni, hogy elkészítem a reggelit, asztalra teszem, meggyújtok egy gyertyát, felébresztgetem a még alvókat, leülök közéjük egy teával, és amíg elmajszolják a reggelit, a Szeret engem a világ című gyerekversgyűjteményből fogok felolvasni nekik.

Advent kezdete óta így van ez. Akkor kapták meg Szabó T. Anna verseskötetét, az Adventi kalendáriumot, amit úgy olvastam fel nekik, hogy december elsején az első verset, másodikán az elsőt és a másodikat  is, és így tovább. Karácsonyra az erre fogékonyabb kicsi már a kötet elejét kívülről tudta, és aznap reggel 24 verset olvastam fel - még szerencse, hogy ez már a téli szünet idején történt. Az advent, a karácsony elmúlt, de a versek maradtak: elővettük gyerekkorunk klasszikusait, Gazdag Erzsi Meseboltját, Weöres Sándor Bóbitáját, és a következő könyvtárlátogatáskor gyerekeknek való verseskötetet is hoztunk haza: a Friss tintát, Szabó Lőrincet, Tandori Dezsőt. Az elsős kisfiam első olyan könyve, amit önállóan kiolvasott, szintén Szabó T. Anna műve volt, a Tükörcicák. Nagyon szeretem ezt a reggeli hangulatot, úgy sakkozok az idővel, hogy mindenképp beleférjen, jóval előttük kelek, hogy ez a kis rítus, ha röviden is, de meglegyen.

Nekem magamnak tavaly ilyentájt, épp a költészet napja kapcsán jutott eszembe, hogy mennyire hiányzik a versolvasás, és mennyi szépet ad. Ha máskor nem is, de ilyenkor mindig előkerül egy-egy kötet, van itthon Radnóti, Pilinszky, Fodor Ákos, Tóth Árpád, és évek óta részt veszek a Posztolj verset! eseményben. Egy évvel ezelőtt iskolai rendezvény is volt ez alkalomból, a tanítás elején összegyűltünk az egyik tanteremben, sok gyerek, néhány tanár és szülő, és aki akart, felolvashatott vagy akár fejből is elmondhatott egy verset a többieknek. Itthon aztán úgy döntöttem, rendszeresítem a versolvasást az életemben, rájöttem, hogy nem foszthatom meg magamat ettől az élménytől: megnyugtat, elmélyít, elgondolkodtat, valahogy közelebb hoz a valósághoz. Az éjjeliszekrényemre tettem a Radnóti összest, és minden este elolvastam egy-két verset belőle. Azóta magamnak is minden hónapban hozok a könyvtárból egy addig ismeretlen versgyűjteményt, most épp a Libri irodalmi díj döntősei közül Takács Zsuzsa: A Vak Remény című vaskos könyve van soron.

A tavalyi Aegon Művészeti Díj kapcsán készült videóbeszélgetés keltette fel az érdeklődésemet Kántor Péter és a Valahol itt című kötet iránt, ami az aktuális kedvencem lett, és még a kamasz fiam is elolvasta és nagyon tetszett neki! Szerintem ez nagy szó - a felnőttek közül is kevesen olvasnak verseket, a kamaszok még annyira se. Kántor Péter zseniális, jól érthető, átérezhető, aktuális és friss. Bátran javaslom a klasszikusok mellett a kortárs költőkkel való ismerkedést is, ízlelgessétek a verseket, forgassátok a gondolataitokban, jót tesz néhány olyan perc a zsúfolt napban, amikor költészettel ajándékozzuk meg magunkat.

Április a Nincs időm olvasni kihívásban is a költészet hónapja, a havi téma egy szabadon választott verseskötet. Én nagy fába vágtam a fejszémet Takács Zsuzsa életművével, de azt hiszem, nem baj, ha nem fejezek be ennyi verset egy hónap alatt, a lényeg a rendszeres versolvasás. A feladat még a kihívásban rendszeresen részt vevő, könyvolvasó csoporttagok számára is valódi kihívást jelent, a versek jóval kevesebb embert fognak meg, mint a regények - ebben valószínűleg az oktatásnak is hatása van. Remek ajánlásokkal találkozhattok viszont  a kihívás facebook csoportjában, sokan olvasnak például Varró Danit és más, könnyebben élvezhető költőket.

A magyar költészet ünnepére ide idézem a számomra egyik legkedvesebbet, fogadjátok szeretettel, és a facebook oldalamon osszátok meg kommentben a tieiteket! Örülnék neki.

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

Vonzások

Hiszek a vonzás hatalmában, a gondolatok erejében, a kimondott szavakban. Hiszek Istenben is, és szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Úgy gondolom, hogy ki univerzumnak nevezi azt a valamit, aki/ami válaszol vagy meghallgatja az éterbe kiküldött gondolatainkat, ki Istennek, ki valamilyen fensőbb erőnek hite szerint, a lényeg ugyanaz. Valahol a modern spirituális gondolkodás és az istenhit egy tőről fakad. Nekem többször működött már, akár szuggerációnak nevezem, akár kiküldött pozitív gondolatnak vagy bevonzásnak, akár imának, hogy kérnem kellett és megadatott. Például egy apróság: amikor Marcival kettesben laktunk albérletben, autóval vittem oviba és mentem dolgozni, majd érte és haza, akkor a lakásunk alatt egy kicsi, zárt parkoló volt, kevesebb hellyel, mint ahány autó lakott arrafelé. Miután párszor nem volt helyem, elkezdtem délutánonként arra koncentrálni, hogy "lesz parkolóhelyem, lesz parkolóhelyem" és szinte mindig lett is. És egy nagyobb dolog: hosszas várakozás után ugyan, de így lett Regő is.

A legutóbbi posztban futólag említettem, hogy az idei év egyik nagy célja az álláskeresés. Az a tervem, hogy nyáron elkezdek komolyan keresni, önéletrajzokat kiküldeni és reményeim szerint interjúkra járni, és fél év alatt, 2014 végére találok úgy állást, hogy Csongor ovis beszoktatása után, január közepén tudok majd kezdeni. Az álmom egy érdekes, pörgős munka logisztikai területen Fehérvár innenső végén vagy a közelebbi kistelepüléseken. Van is pár konkrét cég, amikre naponta gondolok, és küldöm a pozitív gondolathullámokat: az egyikre rálátok a szomszéd utcából, még futva is tudnék dolgozni járni :) a másik csúcs az lenne, ha a Decathlon pont akkor keresne futásbolond logisztikust a fehérvári üzletükbe. Aztán van még pár multinacionális cég, ami szimpatikus és talán nem teljesen emberevő. Az álláskereső portálok olvasásán kívül egyelőre ez alkotja az álláskeresési tevékenységemet, és hiszem, hogy ez is számít. Ja, és a csúcsok csúcsa egy hatórás pozíció lenne... szóval ha valaki tud ilyet, ami jövő januárban szabadul fel, ne fogja vissza magát! :)

Neked hány hazád van?

Vagy inkább otthon lenne a jó kifejezést. Mert nem kell megijedni, nem fogok én most itt politizálni, és nem a kitántorgó magyarokra gondoltam, és nem arra, kinek hány ország lehet a hazája. (Meggyőződésem, hogy az csak egy van, szülő- vagy választott, de egy.)

Én arra gondolok, hogy itt élek ebben a kicsiny faluban, szeretem minden talpalatnyi földjét és büszke vagyok rá, boldog vagyok, hogy itt nő fel a gyerekem, és meghatódom, amikor egy falumbelim verset ír róla. Tágabb értelemben meg itt van ez a város, Fehérvár, jelen pillanatban kikiáltották az ország legveszélyesebb, legbűnösebb városának, amivel én dacolok és nem vagyok hajlandó elhinni, hanem betudom statisztikai hibának. Ezt is szeretem, nagyon sokat fejlődött, jó, hogy a közelében élek, bár a várossal kapcsolatban nem vagyok igazi lokálpatrióta. Mennyit is éltem benne? Hét évet, és azóta a hatodikat töltöm itt a közvetlen közelében. Az tizenhárom.

A szülővárosomban viszont huszonegy évet töltöttem, és ezer szál köt oda. A gyerekkor, a szülőház, ahol már nem a szüleim laknak, a nagyszüleim háza, ahol már nem a nagyszüleim laknak... de én ezekben nőttem fel. Meg az óvoda, az iskolák, az utcák, a helyek, amik sokat változtak, valahol mégis ugyanazok, de a gyerekeimnek már csak magyarázni tudom, hogy "amikor én akkora voltam, mint most te, akkor ez így és így volt..." és hallom a szüleim hangját a fejemben, ahogy ugyanezt mesélték a város más részeiről. 

Mégis, ha csak átautózom rajta, és beugranak az emlékek, hogy hol volt az első randim, hol jártunk át naponta többször beírás terhe mellett a négysávoson, pedig volt (van) aluljáró, csak ahhoz lusták voltunk... meg minden, ismeritek... Hát elfacsarodik a szívem, hogy én itt már nem vagyok helyi lakos, még csak nem is tudok sokat a városról, már néha keresni kell, hogy valahova hogyan is találok oda... Pedig szeretem azt, ahol jelenleg élek, ami az otthonom, de mégis, a szülőváros, az szülőváros marad.

Vagy ott van a harmadik, ami se szülőváros nem volt, se mostani lakhely, mégis otthon. Dömös, a Pilis, a Dunakanyar. Egyszerűen azt szoktam mondani, hogy félig itt nőttem fel, pedig csak nyarakat töltöttem ott, azokat se egészen. Mégis, azokon a nyarakon fantasztikusan elmélyültek a szálak. Ezer és ezer emlék, szeretett rokonok a temetőben, a házaik, amikben már ott sem ők laknak - szerencsére azért még vannak ott egy-két generációval későbbiek is, akik emlékeznek mindarra, amire én emlékszem, de övék a jelen is. Ha csak közeledünk arrafelé, ha csak a Pilis karéját megpillantom, már mocorog belül az ismerős érzés: itthon vagyok. A dédmamám (Nagyinak hívtuk) kérdezte egyszer Dömösön: hol jobb, itt-itthon vagy ott-otthon? Jó a kérdés. Amikor itthon vagyok, itt jó, amikor meg otthon vagyok, ott jó. Valamennyire persze mindig a másik hiányzik. Hány helyre kötődhet igazán, mélyen az ember? Vagy talán ha egynél több, akkor nem is igazi kötődés az? Ezt nem hiszem. Ide ezért, oda azért eresztettem gyökeret. És talán eresztek még máshová is.

Dobogókő

Úgy készültem erre a futásra, mint egy versenyre. Napokkal előtte olyan izgalom volt a gyomromban, ha rágondoltam, hogy uramisten, ott fogok futni...

Az ötlet Pétertől származik. Miután felfutottam a Bence-hegyre, kerestem még valamilyen lehetőséget, ahol több szintemelkedést tudok összeszedni, mert a versenyen majd 500 métert kell legyűrnöm... Erre javasolta Péter Dobogókőt, ami neki a szíve csücske, nekem meg alatta Dömös. Dobogókő tengerszint feletti magassága 699 méter, Dömösé 110, így ha sikerül, 589 métert fogok emelkedni nagyjából nyolc kilométer futással. Kinéztük a megfelelő turistaútvonalat, ami nem vezet át sem a Rám-szakadékon, sem a Vadállóköveken, futható a terep, a faluból indul és a csúcsra ér. Péter vett nekem térképet is, én meg őszi futónadrágot, energiaszeleteket és energiaitalt, futófejlámpát - azt már a baradlai versenyre - és rájöttem, hogy a kulacstartó övem csípőn is viselhető, és úgy kényelmes, nem csúszkál és nagyon praktikus. Makulátlanra szőrtelenítettem a lábamat, és felkentem a harci - piros és csillámos - körömlakkomat, amit a tesómtól kaptam a szülinapomra.

Edzés tekintetében a Bence-hegy óta hosszabbat nem futottam, de szigorúan csináltam a heti három futás, két keresztedzés, két pihenő menetrendet. Volt egy bő nyolc kilométeres futásom és több rövidebb, több biciklizésem és tornám. Pénteken, a nagy kihívás előtt egy pihenőnapot tartottam, majd szombaton hajnalban keltünk, ettünk valamit, a gyerekeket szinte az ágyból tettük az autóba (azért felöltöztetve) és indulás.

Dömösön megálltunk a hajóállomásnál a parton, addigra megittam az egyik energiaitalt, magamhoz vettem némi ennivalót, zsebkendőt, a kulacsaimat, telefont, térképet, egy szál virágot, bemelegítettem, megmártottam a kezemet a folyóban, és indulás. A gyerekek (csak a két kicsi volt velünk) Péterrel maradtak, kavicsokat dobáltak a Dunába, nézték a hajókat és a túlparton a vonatokat.

Reggeliztek is, meg ki tudja, milyen fiús programokkal töltötték még a délelőttöt, amelyek keretében a kicsik kellőképp kiakasztották a nagyot (az apjukat :) ) majd feljöttek autóval Dobogókőre.

Eközben én? Már a bemelegítésnél láttam, hogy nem jó ez így, nagyon izgulok. Itthon a bemelegítéssel szoktam 100 köré feltornászni a pulzusomat, ott az alap volt valami 118. Ahogy elindultam, szinte rögtön 150-160 köré ugrott, úgy nehéz futni is, meg nem is lehet bírni nyolc kilométert ennyi emelkedéssel. Nagyon sok emlékkel teli nekem ez az út, már a hajóállomással, a Duna-parttal, magával a faluval kezdve. Mennyit kacsáztunk, mennyit néztük mi is a hajókat, vonatokat, mint most a fiaim... Aztán a főút, itt érkeztünk mindig Mamáékkal a busszal, itt a körtefa alatt szálltunk le, a bolt, a promenád... Szóval már a házunkig csordultig teltem nosztalgiával.

Aztán a ház. Egy fekete és egy fehér puli őrzi most, ami egészen különös: nekünk is volt Siófokon fekete-fehér pulipárosunk. Ablakok cserélve, a kertben kocsibeálló kialakítva, látszik, hogy dolgoznak rajta, szeretik, jó, hogy megvették. Tovább meredeken fel, a temető felé. Én Dömösre soha nem megyek egy szál virág nélkül, és anélkül, hogy bemennék a temetőbe Mamához és Dédipapához. Mert Mama minden ünnepen azt mondta, neki elég ajándékba egy szál virág... Az is olyan szimbolikus, hogy most ebből az úrhidai kertből viszek a siófoki, de Dömösön nyugvó mamámnak egy szál virágot, amit az ő már sosem ismert dédunokáinak a nagymamája nevelt...
A temetőhöz felvezető macskaköves úton már belegyaloglok. Ciki, de nagyon meredek, és az egekben a pulzusom. Mindegy, idő nem számít. A temető előtt le is állítom az órát, bemegyek, nyomok vizet a kéék "falu kútjából" a kitett flakonokba, meglocsolom a sírra ültetett növényeket, megsimogatom a fejfát, köszönök Mamának és Papának, az úrhidai virágszálat a sírra teszem. Körülnézek: a dömösi temető a világ legszebb, legnyugalmasabb helye.

Forrás: http://www.panoramio.com/photo/89942438

Nehezen, de elköszönök, mondom Mamáéknak, hogy az a tervem, hogy felfutok Dobogókőre, segítsenek. Bekapcsolom az órát, és irány tovább.
A prépostsági romok. Valahol mélyen apukám fél pár papucsát rejtik. Gyerekkoromban még csak egy romhalmaz volt, nem volt szabad odamennünk, és egyszer beleesett az a bizonyos papucs. Mert azért felnőtt kísérettel odamentünk... :) Aztán, már engedéllyel és hivatalosan ott voltunk a feltárt prépostság ünnepélyes megnyitóján. Vadkerítés húzódik mellette, átvezet rajta a turistaút, falétrás átkelővel. Túráztam már párszor, de sose voltam még ilyenen, tetszik :) Gyerekkoromban kerítés se volt, és esküdni mernék, hogy egy sokkal nagyobb kanyarral tért be az út az erdőbe... Erre mentünk Papával legtöbbször az erdőre, ő mindig így mondta. Közel a Csaja-patak forrása, ott sosem mulasztottunk el inni, most nem kanyarodom be.
Az erdei út háromfelé ágazik, szerintem változtatgatják a turistaútvonalat, hogy ne mindig ugyanazt a szakaszt terhelje a forgalom, mert úgy emlékeztem, a legfelső ágon kell menni, de nem, a legalsón. Valahol mégis ugyanoda lyukadok ki, mint régen Papával, megismerem az utat, nemsokára elérem a bányát. Itt már mindig nyafogtunk, és örültünk, hogy pihenhetünk, aztán két perc ücsörgés után a legkülönfélébb kövekre másztunk fel, míg Papa, aki persze addig sem nyafogott, leült egy nagy kőre és elszívott egy cigit. Szinte látom... Máskor felvitt a bánya tetejére is, ehhez kicsit tovább kellett menni, és valahol egyszer csak bevágott az erdőbe. Fogalmam sincs, honnan tudta, hol kell...
Most hol gyalogolok, hol futok, elég sok a gyaloglás. Az út folyamatosan emelkedik - nem is tehet mást, hatszáz métert kell megtennie felfelé, a pulzusom 160 fölött, ha alámegy, akkor futok, meg ha kicsit vízszintesebb a terep. Sajnálom a gyaloglást, de ahhoz, hogy itt végig fussak, még fejlődnöm kell, ezt beismerem. Azért az átlag kirándulókat gyalogolva is megelőzöm.
Körtvélyes. Nagy tisztás, ide is kirándultunk, vezetett hozzá külön sárga jelzés, ezt elhagyták, hiszen a dobogókői út úgyis erre megy, vagy másfelé jön talán a sárga? Mindegy, itt vagyok, régen voltak vadetetők, esőbeálló, most magasles van és szénabálák letéve. És hihetetlen kilátás. Látom a dobogókői tévétornyot, légvonalban közel van, de jó magasan fölöttem. Pedig már én is olyan magasan vagyok, hegyvonulatok vannak alattam, szerintem jócskán átlátok Szlovákiába, pedig elég párás a levegő, felhős az ég. Innentől ismeretlen tájakon járok, nem emlékszem, hogy gyerekkoromban ennél tovább kirándultunk volna, elköszönök Papától és az emlékektől. Tovább, tovább.
Beazonosítom a térképen, hogy merre járok, keresztezek egy aszfaltos erdei utat, sms Péternek, hogy tudja, hol tartok. Nemsokára egy nagyon meredek, kitett hegyoldal következik, ezt láttam a térképen a szintvonalakból, számítottam rá... Előtte megint átmászom egy vadkerítésen, aztán kapaszkodom felfelé, futásra itt esély sincs, viszont tudom, hogy ha felérek, akkor túl vagyok a Szakó-nyergen, és onnantól már csak olyan száz méter a szintkülönbség, enyhébb az emelkedő. Meg-megállok a kaptatón, csodálatos a kilátás, Dobogókő már nem is látszik, túl közel van, de a másik irány...!
Kereszteződés, becsatlakozik a zöld karika és a Mária-út jelzése is, együtt megyünk tovább. A Toft Gyula-obeliszk megtréfál, nagy sziklák mellett futok el, neki egy szép fakorlátnak... hoppá, vége az útnak, most merre? Valahol elhagytam a jelzést. Visszafordulok, meglátom, de arra lejt... Nem baj, biztos lejtenie is kell, majd visszanyerem a magasságot. Aha, elég hamar: a kereszteződésig futok vissza a lejtőn, míg rájövök, hogy itt már jártam, ugyanazt a jelzést néztem, amin az előbb felfelé mentem a sziklákhoz. Vissza felfelé... és árgus szemekkel keresem a piros jelzést, valahol el kell kanyarodjon. Megvan: meredek szerpentinen visz fel a szikla tetejére, ott az obeliszk. Huhh, ez kemény volt, de innentől egyenesebb az út.
Hegedűs-bérc, itt is kellene lenni egy obeliszknek, jó tájékozódási pont lenne, de nem látom. Egyre ismerősebb a környék, nagyon közel van Dobogókő, bár pontosan nem tudom felmérni, térkép alapján két-három kilométert gondolok. Amikor időnként kilátok a fák között, látom a Dunát, a Szent Mihály-hegyet szemben, egyszer hangosan fel is kiáltok, annyira szép.
Növekedik a népsűrűség, jönnek szembe a Dobogókőről induló túrázók. Balról becsatlakozik a zöld jelzés a Rám-szakadékból. Ott a Rezső-kilátópont, az már szinte a cél, körbefutom, hogy meggyőződjek róla, tényleg az, aminek gondolom. Átfutok a táltoskapun. Mindjárt itt a csúcs.
Azt hittem, hogy nem is lesz eufória, mert olyan sokat gyalogoltam, igazából fáradt se nagyon vagyok. De mégis elkap az érzés, itt vagyok, fenn vagyok, feljöttem, ha belegyalogolva is, de megcsináltam! Dömös-Dobogókő, másfél óra. Megérintem a csúcsot jelző alappontot, felnézek a zászlóra, megnézem a táblát, amely szerint 699 méteren vagyok. Aztamindenit... Kinézek a kilátóból.
Ahogy picit kifújtam magam, felhívom a családot. Még jönnek felfelé a szerpentinen, úgyhogy elmondhatom magamról, hogy előbb értem fel futva, mint ők kocsival. Na jó, azt ne számoljuk, mennyivel később indultak. Iszom, töltök friss vizet, a turistaházban elmegyek vécére, és meg is érkeztek. Csúcsfotó.

Tényleg ott voltam. Azt már el kell higgyétek, hogy futottam is :)

Nem időzünk sokat, egy-egy puszi mindenkinek, Regő sajnos hisztis, én indulok tovább. Megkeresem a piros háromszög jelzést, és hajrá. Eleinte kényelmesen lehet futni, széles, jól kijelzett erdei út, az országos kékkel együtt halad. Aztán a kék lassan el-elveszti a piros háromszöget, én meg bizonytalankodom, de mindg megtalálom azért. Határozottan felismerhető kereszteződés után leválok a kékről, és sziklás, szűk, meredek ösvényen ereszkedem, sokszor egyáltalán nem futható. Tudom, hogy lefelé egész biztosan többet fogok futni, mint felfelé, és gyorsabb is leszek, de észnél kell lenni, sokszor az ereszkedés a nehezebb. Mindenesetre nagyon szép az erdő és az út.
Ritkásabb, bokrosabb részre érek, a térkép alapján itt már lassan el kéne hagynom a piros háromszöget, és rátérnem a sima pirosra, látok is egy balra lekanyarodó ösvényt, de jelöletlen. Ha továbbmegyek egyenesen, létra nélküli vadkerítésbe ütközöm. Szerencsére jön egy túrázó, tanácsot kérek, szerinte a jelöletlen ösvény az, ami nekem kell, bemerészkedem és tényleg, kicsit később ott a jel. Nemsokára megint erdőben és nagyon meredek, nagyon sziklás, izgalmas terepen haladok lefelé, aminek az alján ott a Királykút-forrás és a piros jelzés. Megvan!
Rákanyarodok, megint hosszasan kényelmesen tudok futni. És csak csodálkozom, nem is tudom leírni, mennyire gyönyörű, vadregényes az erdő és ez az útvonal. Hatalmas fák, zúgó bükkök, kövek és vízmosások. Elszomorodom, mert nagyon sok száraz patakmedren vágok át, és apró vízmosásokon, amiken látszik, hogy csak tavasszal az áradáskor vagy a legutóbbi zivatar alkalmával keletkeztek, de most szárazak. Hol a víz...? Hiányzik nagyon.
Egyszer csak elkap a boldogság. Az az igazi, fergeteges, féktelen, de mégis mély és áradó öröm, hogy én itt vagyok, itt lehetek, itt futok, órákat töltök az erdőben, és pont itt, ezen a számomra olyan sokat jelentő környéken, míg a szerelmem a gyerekeinkre vigyáz valahol a közelben. Hogy egyedül vagyok itt a levegővel, a fákkal, a természettel, és ez összeadódik a futás flow-érzésével. Majdnem elsírom magam, annyira boldog vagyok.
Figyelnem kell a lábam elé, mély szurdokvölgy van alattam, és nagyon keskeny ösvényen lépkedek. Ahogy lenézek, egyszer csak ott a víz! Ideért a Rám-szakadékból a patak. A szélzúgásba, madárcsicsergésbe patakcsobogás vegyül, hát kell ennél több? Az út kiszélesedik, és határozottan a patak felé tart, egy ideig együtt megy a jelzés a kijelölt erdei kerékpárúttal, ott nagyon jót, tempósat futok. Aztán hirtelen balra letér róla, és meredeken ereszkedik a szurdokvölgybe, szerintem itt már olyan 14 kilométer körül járhatok, a jobb vádlim nem is tolerálja a hirtelen fékezést, és csendesen elkezd begörcsölni, még csak picit. Gyorsan bekapok egy szőlőcukrot - van az övemben, ez már vagy a negyedik - picit megmasszírozom, és óvatosan ereszkedem. Rettentően élvezem a vadregényes patakvölgyet.
Tovább kanyarog a piros jelzés, egyszer csak átvisz a patakon, imádom! Az első alkalommal, amikor a vízig visz, iszom egy kortyot - életem legfinomabb korty vize volt ez a friss, kristálytiszta forrásvíz ennyi hegyi futás után.
Nincs már nagyon mit ragozni, az út visz, gyönyörűbbnél gyönyörűbb, ide vissza kell jönnünk egyszer együtt túrázva is. Vagy megrendezhetnénk ezt a futást évente. Itt a Rám-szakadék bejárata, becsatlakozik a zöld jelzés, majd a Lukács-árokból érkező sárga. Már hallok emberi hangokat, nemsokára kiérek a cserkésztáborhoz. (Csalódás, felveri a gaz és az alacsony bozót, a vécék és a konyhaépület kidőlt-bedőlt... nagy kár érte.)
Azért fel vagyok dobva, ezek megint ismerős helyek, a kápolnához vezető ösvény, maga a Szentfa-kápolna, néha kisétáltunk Mamával, hoztunk egy csokor virágot... A keresztmamáék házánál ér ki az ösvény a kocsiútra, ez már a falu széle, itt vannak az első házak. Most esik le, hogy miért hívják Királykút utcának: ha elég ideig megy egyenesen az ember, a Királykút-forráshoz ér Dobogókő alatt, ahol a piros jelzés kezdődik.
Már csak a Duna-partra kell leérnem a kempingnél. Megint elönt az érzés: akárhogy is, akármilyen is, de nekem egyszer kell egy ház Dömösön.
Futok az utcákon, a nagyi háza felé, át a főúton, a patak mellett, a kemping utcáján, már ott a folyó, nagy kövek a parton, nehezen járható, de lemegyek a vízig, ha addig élek is... leérek, belemártom a kezem, óra megáll: megérkeztem. Célfotó.

Péterrel csak összecsapjuk a tenyerünket, a szavak később jönnek. Regő még mindig hisztis, éhesek, a kempingben akarunk ebédelni, megérdeklődöm, még zuhanyozni is lehet, fantasztikus. Felfrissülve eszünk, még egy alkoholmentes sör is jár, és mesélem az élményeket.

Ide érkeztem

Kicsit még követ gyűjtünk, dobálóznak, fotózok, egy követ emlékbe magammal is hozok. 

Repül a kő...

Mekkora víz :)

Aztán indulunk. Csongor hamar elalszik hátul, Regő egyáltalán nem, pedig nagyon korán kelt ő is. Csacsog, játszik, már nem is hisztis. Én meg mesélem, ami eszembe jut, és gyönyörködöm az agyamból feltoluló képeken. Cikáznak a gondolatok.
Talán a táv miatt, de most az az érzés, hogy úristen, én ezt megcsinálom, előbb leesett, mint a múltkor a Bence-hegyen. Elhittem, és annak a tudatában érkeztem a partra, hogy igen, felfutottam (és másztam) Dobogókőre. Meg le. A Baradla Trail, ha nem is leszek szintidőn belül, most már sikerülni fog, tudom, hogy meg tudom csinálni az 500 méter szintemelkedést. És sokkal többet szeretnék terepen futni, fantasztikus élmény, tudom, hogy ez az én igazi világom.

18,3 kilométer, 3 óra 9 perc 53 másodperc, 2700 kalória, 588 méter szintemelkedés. Dobogókő.

Rekviem egy csíkos bögre emlékére

A csíkos bögre nagyon szép és vidám volt, függőleges, többszínű és többféle szélességű csíkokkal. Felfelé széledeső szájú, nagyfülű, kényelmesen megfogható bögre volt. Azt nem tudom pontosan, mikor született, de a valódi élete akkor kezdődött, amikor lassan nyolc éve leemeltem egy hipermarket polcáról, és megvettem, hogy az új munkahelyemen majd mindig abból igyam a teát. Ő lett a munkahelyi bögrém, rengeteg teát ittam belőle, és napi egy tejeskávét is. Vittem magammal megbeszélésekre, értekezletekre, egyszer rémült, bár humorosnak szánt köremailt is írtam, mert valamelyik helyen ott maradt a csíkos bögre. Komoly veszély fenyegetett, hogy leáll a gyártás, de legalábbis a hozzám tartozó területek alapanyag-ellátása... de a válság megoldódott, a bögrét megtalálták, hazakerült. Megkönnyebbülve öleltem a szívemre, és töltöttem bele újra meleg teát. Fülem mögött ceruzával, a teát kortyolgatva mélyedtem bele mindig a táblázatokba, rendelésekbe, e-mailekbe, a bögrétől ment a munka, nem vitás.

Szigorúan csak én ihattam belőle - és akkor volt szerelmünk hajnala, így nagy megtiszteltetés volt, hogy ő is ihatott, Ő, aki azóta életem párja lett. Komoly féltékenységi jelenet alakult ki, amikor egyszer elfeledkeztem erről, és ösztönösen megkínáltam egy szomjas kollégát, és hát csak a csíkos bögre volt kéznél. Azért ezt nagyjából tisztáztuk, és nem jellemző, hogy felhoznánk a veszekedéseinkben, hogy bezzeg amikor a Hufnágel Pisti ivott a csíkos bögréből. Nem.

A csíkos bögre aztán hazajött velem, amikor a munkahellyel elváltak az útjaink. Illetve jött velem még egy másik munkahelyre, meg egy harmadikra - válságos idők voltak azok, gyorsan változtak a munkahelyek. Aztán tényleg hazaért, végérvényesen, ide, ebbe a házba, ami az otthonunk. Átvészelt néhány hónapot dobozban, amíg nem volt konyhám, majd elfoglalta méltó helyét a konyhaszekrényben, sok más társa között, és még sok tea elfogyasztásában volt hű társam.

Amióta Csongor hajnalban kel, és rászoktunk, hogy kijövök vele a nappaliba, bóbiskolok, ő pedig elmolyol körülöttem, azóta este nagyon gondosan körül szoktam nézni, és minden törékenyet elpakolok. Tegnap este nem voltam elég óvatos. Talán sorsszerű, hogy a csíkos bögrét, ami látta a szerelmünk hajnalát, legkisebb gyermekünk szenderítse jobblétre. Bóbiskolásomból csörömpölésre ébredtem, és megnyugvással láttam, hogy a gyermek egyben van, majd elszomorodva, hogy a bögre viszont nincs.

Nyugodj békében, Csíkos Bögre, szép nyolc évünk volt együtt. Tarts meg jó emlékezetedben ott, a bögremennyországban.

Óda a hajnali futás Istenéhez

Köszönöm, Istenem, a hajnali párát, amitől olyan különleges lesz a táj, hogy szinte meg sem ismerem a százszor is látott helyeket.

Köszönöm a kelő Napot, a fényt, ami átszűrődik a fák között és megsimogatja a búzamezők hol aranysárga, hol még zöld üstökét.

Köszönöm a búzamezőket, amelyek az új kenyér ígéretét hordozzák.

Köszönöm a búzatáblából felszökkenő őzek látványát, a karcsúság, a könnyedség, a futásra termettség megtestesülését.

Köszönöm a gondos kezeket, amelyek utam egy részén lekaszálták a magas füvet.

Köszönöm a madárdalt, a rózsa- és liliomillatot.

Köszönöm a halastó felett gomolygó ködöket, azt az érzést adták, mintha egészen távoli vidékekre is elfutottam volna ezen a reggelen.

Köszönöm a szomszéd falu végtelen távolba vesző templomtornyát, amit mégis kevesebb, mint harminc perc alatt elértem. 

Köszönöm a tiszta levegőt és a friss vizet, a helyet, ahol élek és ilyen élményeket szerezhetek.

Köszönöm az árnyas erdősávot, amibe bekanyarodva lehűlhettem egy kicsit.

Köszönöm a reggel hatórás ébresztőt a telefonomon, ami már a hazafelé úton ért.

Köszönöm a gyerekeimet, akik végig aludtak, amíg az anyjuk faluról falura futkározott.

Köszönöm az édesapjukat, aki őrizte az álmukat.

Köszönöm a futótársakat, akik nap mint nap inspirálnak.

Köszönöm a lábaimat, hogy egymás elé tehetem őket, majd újra és újra.

Köszönöm a futást.

(2013. június 16., Úrhida-Szabadbattyán-Sárszentmihály-Úrhida, 11.73 km, 84 perc)

Miért is nem

Igazából nem tudom... Mármint, hogy miért hanyagolom mostanában a blogírást. Kicsit csömöröm lett magamtól, nagyon netfüggőnek éreztem már magam, és elhatároztam, hogy délelőtt be se kapcsolom a számítógépet. Amikor meg bekapcsolom, akkor végignézem a leveleket, skype-olok a barátnőkkel, és ha ide is nézek a blogra, valahogy nincs energiám nekiülni hosszabb bejegyzéseket írni. Pedig van ötletem, van témám, szeretem is ezt a blogot, és hálás vagyok és sokat gondolok a most már 121 (!) olvasómra. Sose gondoltam volna, hogy ennyien lesztek :)

Aztán volt a betegség is, remélem, már múlt időben írhatom. Regő három és fél hetet hiányzott az oviból, Csongor is ennyi ideig volt beteg, én is. A kicsiknek végigment mindenféle légúti nyavalya az összes légutaikon, nekem csak arcüreggyulladásom volt. Marci mindössze három napot hiányzott az iskolából torokfájás miatt. Majdnem három hétig nem is futottam, aztán szombaton végre sikerült, de ennyi kihagyás után komoly lelkierő kell ahhoz, hogy visszaálljak újra egy rendszerre. Még nincs meg... de céljaim vannak.

Aztán az is igaz, hogy ha eljön az este és a nyugi végre, szívesebben ülök a kanapéra egy könyvvel és/vagy kötéssel. Jaj, de vágyom arra, hogy hosszasan és nyugalomban belemélyedhessek végre egy könyvbe, nem félbeszakítva és nem lelkifurdalással, hogy miért nem mást csinálok, és nem aludnék bele két oldal után... Kiülnék a diófa alá a nyugágyba, kellemes napos idő lenne, enyhe széllel, csend, csak a szokásos falusi zajok, és addig olvasnék, amíg az éhség be nem kerget a házba. Na, majd egyszer.

Közben lett redőnyünk is, meg szúnyoghálónk, az nagyon jó dolog! Még sok értelme nem volt, egyelőre váratnak magukra a kánikulai éjszakák, amikor jó lenne ablakot nyitni. Mondjuk tőlem várathatnak, igazán nem vagyok oda a kánikuláért, de azért csak a szúnyogháló miatt pár napig kipróbálnám :) És befőztem nyolc üveg cseresznyelekvárt, először ódzkodtam tőle, mert egyszer már csináltam, és túl édes lett, de most kaptam némi inspirációt, és meglódult a fantáziám: lett citromos, fahéjas, sőt végül vörösboros cseresznyelekvár is.

Arra is gondoltam, hogy el kéne határoznom, mint ahogy Dius csinálja, hogy mindennap írjak egyet. Ebben is rendszerességet kialakítani, alvásidőben vagy este, de mindennap egyet. Legalább. Mert most éppen kilenc piszkozatot mentettem el, hogy legyen mit befejezni :) 

Ma már ÁCIÓ! van. Igazából nekünk ezzel a betegséggel majdnem meghosszabbodott a nyári szünet, vagy legalábbis kaptunk egy kis ízelítőt, hogy milyen lesz, amikor mindenki itthon lesz. Sokszor nagyon lefáradtam, de máskor, meg úgy általában, alapvetően olyan jó volt tyúkanyósan magam körül tudni a csibéimet. (Az idegesítő, hangos csibéimet :) ) Jó lesz, ha nem kell korán kelni, lehet lazán, de azért mégis szervezetten élni a napokat, munkával, játékkal, pihenéssel és kirándulásokkal. Marcinak is szerveződik a nyara, lesz benne angoltábor, nyaralás apánál, tesóméknál, anyukáméknál, Bence is jön majd hozzánk megint. Mi is megyünk Ságvárra, egyéb nyaralás nincs tervezve, csak kirándulások, kert, Velencei-tó és építkezés továbbra is. Most bizonytalanul bár, de elhatároztam ezt a napi egyet, ha úgy látjátok, hogy nem sikerül, rugdossatok ám egy kicsit! :)

Időutazás

A képen látható fonalgombolyító a nagymamámé volt, ő már 13 éve nem él, de nem nagyon pakoltuk a cuccait, amíg a papa élt, és megvolt a háza. Papa hajóskapitány volt a Dunán, úgyhogy Mamának mindenféle bolgár és német fonalai voltak. Tőle tanultam kötni - persze anyukám is mutatott ezt-azt, de azok az első lépések, amikor egy gombolyagot tíz szemmel addig kötöttem, míg el nem fogyott, ezzel jól begyakorolva a sima szemeket, ez a mamát dicséri. 

Papa tavaly halt meg, akkor is kaptam egy csomó fonalat, de ezt sehogyse találtuk. Most került elő. Nagyon fura, keserédes, nosztalgikus volt vele azt a Malabrigo fonalat gombolyítani, amit azért vettem, hogy az Ági mintáit tartalmazó újságok mellé legyen még valami, hogy ne legyen postaköltség. A fonalból egyébként búcsúajándék lesz Marci tanító nénijének negyedik év végén. Marci Mama első dédunokája, akinek a születését már nem érte meg, viszont a születésnapján született. 

Tehát, a mamám mondjuk negyvenéves fonalgombolyítóján, amit Péter rakott össze a napokban használhatóra, éppen gombolyítok, mint afféle Csipkerózsika, amikor hazaér a nagyfiam az iskolából, meglátja, jé, mi ez, de jó, én is tekerhetem? És tekeri a fonalat, amiből búcsúajándék lesz a tanító nénijének, a most beszerzett uruguayi fonalat, a német gépen a magyar gyerek, negyven-ötven évvel azután, hogy a gépet legyártották és a Papa meghozta a mamának. Akit a gyerek már csak hallomásból ismert... Szóval a fonal összeköt. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Március tizenötödike

Nem tudom, hogy kezdjem, pedig ritkaság, hogy ne tudjak megszólalni. Most március tizenhetedike van, ragyog a vasárnapi nap, olvad a hó. Már csak olyan 35000 ember van áram nélkül a Nyírségben, az utakon pedig a hírek szerint senki nincs elakadva. Most jön el az az idő, amikor - ki erre, ki arra - megítéli az eseményeket, véleményt formál.

Csütörtökön Maglódra mentem volna, babatalira a 2011 decemberi babák csoportjával. Most először találkoztam volna szinte mindenkivel, és most először vettünk volna részt talin a Csongor-korúakkal. Szerdán meghallgattam az időjárás-jelentést: hó és 100 km/órás szél várható. Este még több hasonló hírt olvastam. Azért sütit sütöttem, készültem a másnapra, azzal, hogy majd reggel meglátjuk. Már írtam a lányoknak, hogy hát, nem biztos, hogy elindulunk... de várjuk meg a reggelt.

Reggelre megjött az erős szél és egy kis havas eső. Az alapján, amit akkor láttunk, éppen el is indulhattunk volna, Péter el is ment dolgozni Tatabányára. Csakhogy ő nem autópályán ment, és nem vitt magával két gyereket... szóval én, bármennyire is sajnáltam, úgy döntöttem, nem megyünk. Bár nem látszott még olyan vészesnek az időjárás, úgy gondoltam, azzal csak egy talit veszítünk, ha itthon maradunk, ha viszont elmegyünk és rosszabb lesz a helyzet, vagy csak egy kamion keresztbe áll előttünk az autópályán, akkor ott éjszakázunk. Nem is tudtam, mennyire igazam lesz, szerencsére nem magunkkal kapcsolatban.

Marcit gyorsan elvittem iskolába, délben haza is ért. Akkor már esett a hó és fújt a szél, fújta a havat is, de az utak még tiszták voltak, tehát a szokásos módon busszal elengedtem zeneiskolába. A buszban jobban bíztam, mint a saját kicsi autómban. Péter délben átjött Tatabányáról Fehérvárra dolgozni, nagyon okosan tette. 

A délután folyamán viszont egyre jobban izgultam, hogy hazaérnek-e. Akkor már megállt a hó az úton, voltak hóátfúvások, és az ablakainkat is eltakarta a hó. Mérlegeltem, hogy elinduljak-e Marciért, de azt gondoltam, egy busz több eséllyel jön át ott, ahol én elakadnék... Hívtam, úton volt, csak pár percet késett, gond nélkül hazaért végül. Megkönnyebbültem. Péter még vásárolni, patikába is elment, feltankoltunk a hétvégére. Ő is hazaért, akkor már Fehérvár felől nem lehetett átjönni, Szabadbattyán felől még igen.

Hogy mindenki biztonságban itthon volt, leültem a facebook elé, lássuk, mik a hírek. Az első, ami szembejött, Anikó, úrhidai kötőshorgolós barátnőm rövidke posztja arról, hogy fél három óta két faluval arrébb dekkol sokadmagával. Na, elő a telefont, hívtam őt, aztán akit tudtam, aztán kihasználtam a facebook adta lehetőségeket, és szerintem ennek, meg annak, hogy sok ismerős is ezt tette, volt szerepe abban, hogy kinyitották az összes környékbeli falu kultúrházát, iskoláját, beszállították az embereket, enni- és innivalót, gyógyszert vittek neki. Az egyik megosztásra a cukorbeteg bácsi rövid időn belül kapott inzulint. Sárszentmihályon körülbelül százötven ember szállt meg az iskolában, ott éjszakázhattak, melegben voltak és ellátást kaptak. Szabadbattyánban, ami egy négyezres lakosságú település, körülbelül ezer embert szállásoltak el! Fehérváron egymás után nyíltak a melegedők, iskolák, a Technika Háza, áruházak, az éttermek kinyitottak, ünnep ide vagy oda, főzték az ingyen gulyást. Úrhida konkrétan kevésbé volt érintett, zsákfalu vagyunk, nincs rajtunk áthaladás, elvágott ugyan minket a hó, de itt a faluban nem voltak elakadt autók - aki elakadt, az már korábban megrekedt Fehérváron vagy a környéken. A szomszédunk ért haza valami négy óra alatt Fehérvárról - 12 kilométer - de hazaért. Én akkor mentem aludni, amikor megtudtam, hogy Anikó éjjel fél 12 körül meleg helyre került.

Reggel folytattuk, csoportok alakultak a facebookon, egy a Fejér megyei hóhelyzetről, egy Segítsünk a bajban! címmel. Hihetetlen önszerveződés volt. És mi, akik a gépek előtt és a telefonok mellett próbáltuk megtenni, ami tőlünk telt, mi aprócska porszemek voltunk azok mellett, akik kimentek, lapátoltak, ételt osztottak, lelket öntöttek... Gondolom, mindenki látta a hősöket. 

Aztán jött a másik oldal. A politika, az ítélkezés. Néhány ilyen szóváltásba én is belementem, aztán lemondtam róla. Ha nem veszek tudomást róla, talán el is múlik. Én inkább azt szeretem látni és azt osztom meg másokkal, ami a köszönetről, a háláról, az összefogásról szól. Én még ilyen életem harminchárom és fél évében nem láttam. A legszebb március tizenötödike volt éppen a forradalom 165. évfordulóján. Fanfárok, zászlófelvonás és képmutató beszédek nélkül, helyettük beszéltek a tettek. És ahogy lassan elkezdtek hazaérni az első szerencsések, jöttek a hála szavai. Képek egymás nyakába boruló apákról és gyerekekről, a szabadbattyáni plakát az ezerből annyi aláírással, amennyi ráfért, és a "Köszönjük a 100 km-es széllel kísért hóesésben a gondoskodást!" felirattal. A virtuális díjak, amelyeket az ilyenkor szokásosak helyett a közösség ítélt oda a közösségnek. Az ismerőssé vált ismeretlenek nevei, a "fekete terepjárós" és a "zöld terepjárós", az x és y falubeli vendéglátó, befogadó. Számomra róluk, erről szólt ez a két nap. El nem tudom mondani, mennyit kaptam tőlük, amiért nem lehetek eléggé hálás. Köszönöm. Isten áldja Magyarországot, boldog március 15-ét!

Anyajubileum

Még egy utolsó posztot, aztán már leszállok Marci születésnapjáról. (Hacsak nem kéri valaki a torta receptjét :) )

Marci születésnapja körül mindig eszembe jut, hogy akkor ott a MÁV kórházban nemcsak baba, anya is született. Természetesen őt ünneplem, körülötte forog a nap, de talán nem kell kitiltani a gondolataim közül egy kis befelé fordulást, nosztalgiát, magamra gondolást sem. Ott volt egy huszonhárom éves lány, és a világ megváltozott. Biztosan írtam már, hogy ezt ott nekem akkor a természet is annyira egyértelműen jelezte: március elsején éjjel jégbordákon autóztunk Budapestre, még rendesen tél volt és fagy. Hatodikán pedig, amikor hazafelé mentünk már hármasban, ragyogott a nap és a társasházunk előtti kis kertben nyíltak a virágok. Marci meghozta a kikeletet, és ez azóta is sok évben így van. Idén is, ugye a szülinapja előtti nap voltunk a Futurában, elsején, vastagon felhős, borús időben. Másnap reggel pedig ragyogó napsütésre ébredtünk, mondtam is neki.

A többi gyerekem születésnapján is nosztalgiázom egy kicsit, visszaemlékszem a születésükre, de ez mégis más, más érzések kapcsolódnak hozzá: az első gyerek az első gyerek. Kísérletezünk egymáson, rajta tanulom azt, amitől a többinek már talán könnyebb az élete, ő ébreszt rá dolgokra és kelt bennem addig ismeretlen érzelmeket a skála mindkét irányában. És most tíz év... Egyrészt hihetetlen, mekkora fiam van, másrészt ez mégiscsak egy komoly, nagy szám, az első kétjegyű, és olyan kerek... Tíz éve anya vagyok már. Majdnem az életem egyharmada, a felnőtt életem nagy része, és lassan olyan lesz, mintha mindig is ezt csináltam volna, holott sokszor rácsodálkozom, hogy tényleg anya vagyok? Én? Nem csak álmodom róla, mint kislány koromban? Ráadásul háromszoros? Itt ez a halom gyönyörű kisfiú, és mind az enyém?

Tudom, hogy ez most vihar előtti csend - bár nem mindig olyan csendes, hiszen azért ez már a kiskamaszkor - de még pár év, és benne leszünk a kamaszkor igazi mélységeiben. És remélem, magasságaiban. Remélem, egy nyílt szívű és értelmes, szeretetteljes kamasz fiam lesz, akivel jókat lehet beszélgetni és nevetni, akinek egyre élesedik az esze és kiforr a humora, és mindezeket észben fogom tartani akkor is, amikor majd lehülyéz és rám csapja az ajtót. És a kamaszkor viharai mellett mondjuk három év múlva lesz még egy hat és fél éves nagyóvodás-kisiskolásom, meg egy kis négyéves ovisom. És dolgozni is fogok. Vajon mit fogok akkor gondolni, hogy fogok érezni az akkor már tizenhárom éves anyaságommal kapcsolatban?

És újabb tíz év múlva, felnőtt gyerekkel? Arról még elképzelésem sincs. Vajon ebben az első tíz évben változtunk többet, vagy az még előttünk áll? És milyen lesz mindazoknak, akik szintén születtek akkor, amikor Marci a világra érkezett? Például egy nagymama, aki majdnem a 45. születésnapjára kapta az első unokáját, és ma 55 éves. Milyen fiatal, milyen fiatal lesz tíz év múlva is egy húszéves unokával! Vajon mikor lesz belőle dédmama?

Ezek voltunk mi, tízévesen.

Lapos boszorka

Azazhogy ellaposodott mostanában kicsit ez a blog, bár nem panaszkodtatok, úgyhogy nyugodtan megcáfolhattok :) Olyan gyakorlatias bejegyzések születnek, egy kötés, egy könyv, egy betegség, semmi gondolkodás, elemezgetés meg érzelmi zűrzavar. Tegnap keresgéltem a neten, és "problémás kilencéves gyerek" témakörben meglepetésemre kidobott egy tavalyi bejegyzésemet. Majdnem pont egy évvel ezelőtt Marciválságban voltunk, csodálkozva olvastam a kétségbeesésemet, az örök igazság, hogy minden elmúlik, most is beigazolódott. Hogy mi segített: a nyár, az ősz, a zeneiskola, a nagyobb önállóság, de közben több elfoglaltság is, vagy egyszerűen csak az idő, vagy én is változtam, azt nem tudom, de - lekopogom - most a tavalyinál mindenképp sokkal könnyebb Marcival.

Regő viszont még mindig a dackorszak hullámain evez, néha hánykolódik és örvényeket kelt, néha viteti magát az árral, máskor meg mindent legyőz. Sokszor nagyon kedves, segít, sőt, szerintem ez az állapota, és a dacolásait is olyan szeretnivalóan, sajnálatra méltóan csinálja... Azért persze türelem kérdése is ezt meglátni a dacban. De pont mostanában nézem, hogy olyan nagyot nyűlt, nagyfiúsodik, bár még mindig kis babásan gömbölyű a pofija, de az alkata már annyira nem, magasnak is látom, és hatalmas a lába :D

Csongor meg a tündérkorszakát éli, beszéltük is Péterrel, hogy azért csinálja ezt, hogy majd amikor rajta is kitör a dac, addigra már megszeressük annyira, hogy ne hajítsuk ki a hidegre :D Ez egy jó duma, korábban hallottam már, hogy pici korukban ezért annyira aranyosak, aztán a dackorszak meg a kamaszkor között azért olyan normálisak megint, hogy kamaszkorukban se hajtsuk el őket a háztól :D Hát, Csongor mindent megtesz a jó ügy érdekében.

A gyerekekről lesz beszámoló a napokban, mert mindenféle hónap- és évfordulók jönnek. Én meg valóban azt csinálom, ami a blogból látszik: gyerekezem, háztartásozom, olvasok, kötök, futok. Közben újra és újra azt keresem, hogy mit kéne tanulni, képzelem bele magam a munka világába és a felnőtt életbe. Pedig messze van még, de akkor is: innentől már kifelé áll a szekér. És kedvem is egyre inkább van. Több, mint négy éve vagyok itthon, épp ma beszéltük a barátnőimmel, hogy nem is olyan rég még én is úgy el tudtam volna képzelni az életemet csak ebben a mostani keretben... de érik, érik bennem a vágy, az igény a felnőtt életre. Olyan jól van ez összerakva... pont, ahogy nőnek a gyerekek, egyre kevésbé igényelnek majd, úgy változik ez bennem is. És persze lassú változás lesz ez, még van két évem Csongorral itthon, és egyelőre nem is akarok a végére gondolni :) de már érzem. Megint fontosabb nőnek lenni - bár igyekeztem tudatosan figyelni arra, hogy kismamaként se essek nagyon szét - de most, ha például intézkedni megyek valahova, jólesik a szoknya és a smink, amit aztán itthon is fenn hagyok. Most is kivizöld harisnya van rajtam itthon :) És nagyon szeretnék tavaszra végre egy csinos átmeneti kabátot, egy szebb cipőt a meglévő, 2002 óta hordott nagyon kényelmes, de nagyon nagydarab, vaskos "mindenrejó" cipőm mellé.

Hétvégén nem voltunk sehol, Csongort még nem ítéltem emberek közé vihetőnek, meg a péntek éjszaka is betett. De sütöttünk, Marcival kártyáztunk, sőt, Regő is beállt, és egész jól lehetett már vele szabályjátékot játszani. Aztán diafilmet vetítettünk. Bár a hét nagyon futástalannak indult, a végére mégis beállt egy jó kis fordított mérleg: három torna volt, két futás és két pihenőnap. Az aktuálisan kötött kendőm olyan tíz sor múlva kész, és már tűn a következő. Jelenleg három böngészőablak van megnyitva a blog mellett különféle tanfolyamok ajánlataival. Szóval, most jó, de nem unatkozunk, és a jövőben sem fogunk :)

Megtudtam

Az unokáim nevét, feltehetően az elsőkét. Ismertek még tízéves fiúkat, akik ilyen témákon gondolkodnak? Mert Marci tegnap ezzel jött haza.

Ha két fiú lesz, akkor Gergő és Ádám.

Ha két lány, akkor Réka és Dóra.

Ha egy fiú, egy lány, akkor pedig Gergő és Réka.

Mit szóltok? Nekem tetszenek :)

Február

A télből a február a legnehezebb, nem? Decemberben még várja az ember a hangulatot, a havat, a karácsonyt. Januárban úgy van vele, hogy ez a tél kellős közepe, helyénvaló a farkasordító hideg, a szél, a zimankó, a sötét, ennek most kell így lennie, kibírjuk, még élvezzük is, és ha túl vagyunk rajta, akkor közel a vége.

Aztán jön a február, és az ember hajlamos azt gondolni, hogy az már majdnem tavasz. Végülis már csak egy hónap a tél, mégpedig a legrövidebb hónap. És egyre világosodik. De ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni - vagy beszéljek csak a magam nevében? - hogy ha a vége is, de azért ez még tél. És most is ugyanolyan jogosak a mínuszok, a hó, a szél, mint januárban. És ugyanúgy sok réteg ruha kell a gyerekekre, és a bőröm alá kúszik a hideg levegő odakint.

Viszont tegnap kijött a medve a barlangjából, és itt nálunk egészen biztosan nem látta meg az árnyékát, úgyhogy remélem, kinn is maradt, és tényleg jön most már hamar a tavasz. Hóvirág már van :) És remélem, a medve a mai metsző széltől és hóeséstől se ijed meg, az árnyékát ma se látja, bundája meg van.

A februárt könyvekkel akartam kezdeni, mert van egy nagy csomó elmaradásom, épp csak a címek felírva piszkozatban. De sajnos fontosabb dolgom lett, majd mindjárt meglátjátok. És azután jöhetnek a könyvek.

A legjobbak és a legrosszabbak

Ihlet ismét Diustól, ő írta össze a minap azokat a dolgokat, amiktől jobb a világ, amik megszépítik a napját. Aztán pár nappal később a rosszakat is, és szerintem is megér mindkettő egy bejegyzést. Én a rosszakkal kezdem, mert akkor a jókkal végzem, és úgy jobb a végkicsengés :) Szóval a legutálatosabb dolgok:

 - ha az ember apukája levágja az ujjait

 - ha később kiderül, hogy az egyik ujja nem jól van, és ezért műtétileg még levágnak belőle egy darabot, áááá...

 - kiabálás, visítás, veszekedés

 - csiga

 - a hungarocell hangja, tapintása

 - elrontott, leégetett étel

 - számomra fontos dolgokkal, elvekkel kapcsolatban idegőrlő, felesleges, mert tehetetlen vitákba keveredni fórumokon (akkor miért csinálom...? :) )

 - sár, latyak, cuppogás

 - meg nem értés, intolerancia

 - ha a gyerekem megsérül, fáj valamije, beteg

 - kimerülés, szellemi elfáradás

 - halszag, olajszag

 - punnyadt háziasszonynak érezni magam

 - kialvatlanul ébredni

 - ha elfogyott a tea

 - rohanni, idegeskedni

 - aggódni

 - egyedül érezni magam problémákkal

 - ... biztos van még egy csomó, most nem jut eszembe több, ami a napokban érintett. Írhatnék pl. utált kajákat is, de azokat nem főzök magunknak :)

És a legjobb dolgok:

 - többórás alvás egyben éjszaka

 - reggel hat után ébredni - pláne nyolc után kelni!

 - az ágyam meg a párnám :)

 - nyugodtan, feltett lábbal kötni, tudva, hogy ráérek és akármeddig csinálhatom (na ilyen nem volt mostanában)

 - elalvás előtt olvasni

 - Péterrel sakkozni - és azon ritka alkalmak, amikor nyerek!

 - gyerekre büszkének lenni, ettől kicsattanok :)

 - szőke buksi fejeket simogatni

 - puha puszik

 - gyöngyöző kacajok

 - csokis mandula

 - marcipán

 - habos, fahéjas tejeskávé, különösen ebéd után egy-két órával, leveleket olvasgatva, teljes nyugalomban, valami kis hozzáillő finomsággal

 - illatos habfürdő, különösen körberakva némi nyalánksággal, naranccsal, olvasnivalóval

 - krémek

 - kiszellőztetni a fejem futás közben

 - futás után hazaérni

 - kiszellőztetni a lakást

 - kályhameleg, tűz ropogása
 - egy pohár finom bor

 - megtalálni azt a zenét, ami pont ott és akkor kell, feldob vagy a lelkemből szól

 - tisztaság, rendezettség ( - ezt elérni...!)

 - napsütés, szép alkonyat

 - jó beszélgetés

 - egy ruhadarab, ami jól áll és ez meglep

 - nőnek érezni magam

 - szerelmetes dolgok, érezni, hogy szeretnek

 - Pandora és Frey Wille ékszerek - egyelőre csak reklámfotókon

 - közös érdeklődésre találni ismeretlen ismerősökkel

 - dicséret, biztatás

 - ha sikerül segíteni

 - problémára megoldást találni

... és ezt is folytathatnám, folytathatnám. Nektek mi lenne a listán?

Jövőre

Persze ez a bejegyzés is elseje óta hever piszkozatban... Akkor pár napon keresztül erősen foglalkoztatott, és bújtam miatta a netet, hogy mit kellene majd kezdenem ezzel a 2013-as évvel. 

2013 végén Csongor kétéves lesz. Nagyon szeretnék vele is itthon maradni három évet, ahogy Regővel, de ezt még nem döntöttük el, hogy hogy lesz, sikerül-e. Mindenesetre ha megy bölcsibe, ha nem, ha munkába állok 2014 elején, ha nem, ezt az évet mindenképpen okosan kell kihasználnom, és ha nyerek még egyet, az csak előny. Tanulásra szeretném kihasználni, meg azért arra is, hogy ilyen évem nem lesz már: ez az utolsó egy (vagy két) kisgyerekes, itthon levős év, és bár ez is komoly munka, azért azt nem hiszem, hogy a három gyerek plusz (minimum) nyolc óra munka kombinációba is ennyi hobbi, kirándulás és hasonló bele fog férni.

Az én úgynevezett karrierem azzal kezdődött anno középiskolás koromban, hogy pszichológus akartam lenni. Gyerekpszichológus, az új Vekerdy, aki majd megváltja a világot, egészséges lelkű gyerekek kerülnek ki a keze alól, és több generációnyi friss gondolkodású pedagógus, akik majd szintén egészséges lelkű gyerekekkel töltik be a világot. Aztán realizáltam, hogy amíg az ember szakképzéssel és mindennel együtt eljut idáig, az olyan kilenc év, tehát ha mindent időben csinálok, 19 évesen érettségizem (ötévesbe jártam) akkor 28 évesen leszek pályakezdő klinikai szakpszichológus, és már előtte is keresek valamennyit gyakornokként, de nem tudom, mennyire lehetek önálló, és hát addigra azért saját családot is szeretnék... Így végülis arra a döntésre jutottam, hogy inkább elvégzek valami rövidebb és gyakorlatibb képzést, amivel hamarabb munkába tudok állni, és majd a saját pénzemen, munka mellett tanulok pszichológiát. A terv szépen ment is, elvégeztem a Külkert, logisztika szakirányos közgazdász lettem és szépen el is helyezkedtem életem első munkahelyén, majd amikor szemügyre vettem a következő felvételi tájékoztatót, kiderült, hogy pszichológia szak gyakorlatilag nem létezik úgy, hogy azt vidékről, munka mellett lehessen tanulni. Még párszor visszatértem ehhez az álmomhoz, aztán lassan lemondtam róla. Amikor Marcival voltam gyeden, tudtam, hogy utána munkát kell majd keresnem, nem várnak vissza sehova - tehát inkább a szakmámba vágó dolgot tanultam, Gödöllőre jártam a Szent István Egyetemre közgáz kiegészítőre, ezúttal HR szakirányon, hogy legalább valami újdonság legyen benne. Nem igazán akartam HR-es lenni, de álláskereséshez jól jött némi szakmai oldal, meg mégiscsak egy másik láb, amin állhatok, ha kell. Így aztán most van két diplomám, két nyelvvizsgám, használható angol és kicsit megkopott, de erős német nyelvtudásom, és megint ott tartok, hogy lennék én védőnő, szoptatási tanácsadó, emberekkel, gyerekekkel foglalkozó, de nem pedagógus, lennék textiljáték-tervező, és lennék még egy csomó álomszerű, érdekes, elvont dolog, de mindennek igazából semmi értelme, mert ott van egy jó szakma, amit szeretek, amiből meg tudunk élni, házat tudunk építeni, hiteleket tudunk kifizetni, csak éppen annyi a hátránya, hogy a világmegváltó álmaimtól messze van. De azért mindig megtaláltam benne a világmegváltást: az egyik munkahelyem autóalkatrészeket gyártott, a másik szivattyúkat, a harmadik elektronikai berendezéseket, és én mindenhol a logisztikában vettem részt: fuvart szerveztem, alapanyagot szereztem be, gyártást terveztem... és közben arra koncentráltam, hogy ha én jól csinálom a munkámat, akkor valaki, valahol időben hozzájut az autójához, az információjához, egy afrikai falu meg vízhez. Kis lépésekben a világért...

És most megint ott tartok, hogy én lennék az ideális munkavállaló a képzettségemmel és a tapasztalatommal, csakhogy van három gyerekem, és mire munkába lépek, lesz öt-hat kihagyott évem. Cserébe még csak 34-35 leszek, de már tutira nem megyek el szülni, és hosszútávon lehet majd velem tervezni. Viszont megint szeretnék valamit felmutatni, hogy amíg - egy munkaadó szemszögéből nézve - "itthon ültem és nem csináltam semmit", addig is foglalkoztam a szakmámmal. Szeretnék tanulni valamit, de nem szeretnék újabb diplomát szerezni, igencsak túlképzett lennék már. Nyelvet tanulni vagy felfrissíteni lenne értelme, és amit Péterrel is nézegettünk, hogy okos dolog lenne, az a projektmenedzsment. Ilyen téren elég jó, használható is vagyok, és nem akarok én menedzser lenni, viszont szeretnék majd az az ember lenni, akire logisztikai területen komplex feladatokat bízhatnak rá. A 2013-as év feladata lesz ennek a feltérképezése: hol tanítanak ilyesmit, hogy fér bele az időmbe, hogy lehet megszervezni a gyerekvigyázást, és mi leszek, ha nagy leszek... Izgalmas lesz, még nem igazán látom át.

A szilvásgombócban szeretet van

Liszt, krumpli, tojás, természetesen szilva, egy kis zsiradék, kockacukor, fahéj és szeretet. Alapvető összetevő.

Ahogy felfordítom érte a konyhát... Krumplit pucolok, főzök, összetöröm. Szerencsére eszembe jutott ez a munkafázis még este, annyival kevesebb jut ma délelőttre, és a krumpli is garantáltan hideg. Liszt, margarin, gyűrűt le, gyúrás. Marci hogy szeret gyúrni... Ezzel most nem várhatom meg, akkor nem lesz kész ebédre. Jó lett a tészta, nem ragad, nyújtom. Ne legyen vastag, de túl vékony se, ne szakadjon.

Miközben a mutatóujjammal mérem ki a hét centis négyzeteket, az jár a fejemben, hogy fognak örülni neki. Marci majd ugrál és azt mondja, juhhú! Aztán meg remélem, azt, hogy "a főztöd mennyei". Ezt szokta, ha nagyon ízlik neki, ilyen szépen. De előtte azért kell egyen a paradicsomszószból is - tegnap azt mondta, mindig csak olyat főzzek. Esetleg rakott krumplival felváltva.

Húsz gombóc, lassan, hármasával főzöm, aztán óvatosan pirítom zsemlemorzsában. Ki ne szakadjanak... A maradék tésztából mákos nudli lesz, nem bolti, félig fagyasztott, hanem itthon kézzel gyúrt. Kis angyalbögyörők... Regő imádja a mákosat, ha megkérdezem, kér-e, úgy mondja, hogy igeeeen, hogy a mosolyától a nap is kisüt. És Péter is örülni fog a gombócoknak

Az is megfordul a fejemben közben, hogy nem olyan régen még nekem készített gombócot az anyukám, a nagymamám. Persze, nem csak nekem, az volt az ebéd, mindenki ette, mindenki szerette. Fahéjas porcukorral. De mégiscsak más a családnak gombócot készíteni, egyesével gömbölygetni, vigyázni rájuk, mint összedobni egy főzeléket. 

Na mindjárt elkészülnek az utolsók. Főzöm a nudlit, és Csongor még alszik. Ha felébred, segíthet összetakarítani a konyhát :)