Méricskélések

Tehát akkor a Nagy Tanévkezdő Mérések eredményei:

 - Csongor 10.99 kiló (nem 11! :D) és 86 centi. Most súlyra gyúrt, két hónap alatt 77 dekát hízott, viszont csak fél centit nőtt, és még így is inkább a magas, vékony kategória. Ehhez kb. 23-as lába van.

 - Regő 17.1 kiló (teljesen ledöbbentem) és 102-103 centi. Gyanítom, hogy a függőleges védőnői mérce picit kevesebbet mér, mert a 104-es ruhák jó része kicsi, meg mert máshol 105-öt is mértem, meg más gyerekekhez is néztem. Sebaj, ez a hivatalos, ezen nem múlik :) A súlya teljesen átlagos, a magassága egy leheletnyit az átlag alatt van, és 27-es talpak büszke tulajdonosa - szép őszi cipő és ovis benti szandi megvásárolva.

 - Márton 33.4 kiló és 145 centi (más mérésen ő is 146.5 volt, ami alátámasztja a fenti gyanúmat) ideális, az alacsonyabb feléhez közeli BMI, mindehhez 37-es óriástalpak, ami szintén sokként ért, ugyanis az eddig megbízható ünnepicipő-lelőhelyünkön 36-ig tart a normális árú, "egy év alatt kinőhető és nem sajnálom" - kategóriájú gyerekcipő, viszont csak 39-nél kezdődik és őrült drága a felnőtt cipő. Áthidaló megoldásként a fodrászunk ötletére egy edzőcipő fazonú, de teljesen fekete, hasított bőr cipőt kapott - életében nem szeretett még ennyire ünneplő cipőt. Plusz tornacipő megvéve, benti szandinak meg jó lesz az, amit nyáron hordott kint, így is egy vagyon ment el cipőkre.

Esemény volt még, hogy a drága kisebbik fiaim a házunk csodás építészeti elemként (egyébként tényleg) körbefutható folyosóján kergetőztek (amit nem szabad) és kicsi Csongor egyszer csak tovább ment a kanyarban, neki a járóka sarkának. Ahogy megfordult és jött oda hozzám bömbölve, meghűlt bennem a vér és felkavarodott a gyomrom, ömlött a vér a homlokából a szemébe és alá, végig az arcán, nyakába, mellkasára. Olyan volt, mint egy háborús hős vagy Schwarzenegger egy tipikus filmjében. Azt se láttam, hol van pontosan a seb. Mostam, nyomtam, töröltem, jegeltem, firstet fújtam rá, anyatejet kentem rá, szoptattam, egész hamar megnyugodott amúgy, ez engem is megnyugtatott, nagyon figyeltem, hogy agyrázkódás-e? és milyen mély a seb? De amikor megnyugodott, onnantól teljesen normálisan viselkedett, nem hányt, szépen mozgott, szépen evett, jól aludt és se többet, se kevesebbet, mint máskor. Elég mély, de pici seb, két ragtapasszal kereszben beragasztottam, olyan volt szegénykém, mint a tipikus rossz kisfiúk a karikatúrákon. Nekem meg gyomorgörcsöm volt, pedig nem vagyok egy parás, de ez a látvány... Azóta (két napja) nem is mertem levenni a ragtapaszt, nagyon féltem, mit fogok látni alatta. De ma homokozott, muszáj volt utána lebontani, és akkora kő esett le a szívemről, olyan szép, tiszta, gyógyuló kis seb, és már egyáltalán nem olyan mély, mint újkorában. Huhh...

Hétfő

Ígértem, hogy írok arról is, hogy mi történt hétfőn. Ez a két héttel ezelőtti hétfő, ami úgy indult, hogy nem igazán az én napom. Kifejezetten rosszul aludtam, Csongor sokszor kelt, és valahogy mindig pont rossz fázisomban, úgyhogy fáradtabban keltem fel, mint ahogy lefeküdtem, kötözködős, morcos, rossz hangulatú voltam. Nem akartam az lenni, kerestem, hogy mitől lenne jobb nekem, de nem találtam. Forró tea, finomság, csendes percek, zuhany? Semmi. Közben akkor épp ott tartottam, hogy frusztrált a karácsony, még semmiféle készülődésbe nem kezdtem bele, és azt éreztem, elborítanak a hullámok, és idén nem lesz ünnep. Erről később, amikor már leesett a vállamról némi teher, írtam is itt. De aznap még tényleg sehol nem tartottam.

Péter szabin volt, már nem emlékszem pontosan a nap eseményeinek sorrendjére, de a lényeg az, hogy el tudtam menni teljesen egyedül vásárolni. Beszereztem az utolsó hiányzó karácsonyi ajándékot, amit még nem árulhatok el, hogy mi, de nagyon örültem, hogy megvan. Intézkedtem, voltam a tévészerelőnél, patikában, vettem végre magamnak két színes harisnyát (gagyikat, az egyik azóta már szét is szakadt...) az adventi vásárban vettem mézet, és közben folyton kerestem, hogy mit kéne vennem, ennem, innom, ami egy csapásra elmulasztja a feszült hangulatomat. Édességet, amit amúgy jó ideje nem szoktam? Igyak meg valahol egy kávét? Vegyek egy kólát, amit szintén nem szoktam? Valami vásári finomságot? De semmit sem kívántam. Viszont ahogy intézkedtem, húztam ki a listámról a feladatokat, folyamatosan kezdtem jobban érezni magam. Kisimultam, megnyugodtam, jót tett a kis egyedül töltött idő, és az, hogy haladást láttam, elvégzett feladatokat magam körül. Teljesen feltöltődve értem haza, és onnantól estig már szép volt az élet, jöhettek az aktuális apró kihívások.

És akkor, amikor éppen Regőnek meséltem, Marci meg Marika néninél klarinétozott és Csongor már aludt, csörgött a telefon. A húgom volt, gondoltam, majd visszahívom, most mesélek. Újra hívott. Jaj már, miért olyan sürgős, gondolhatja, hogy nem viccből nem vettem föl. Kinyomtam. Erre hívta Pétert... na akkor megijedtem, akkor ez tényleg valami fontos, kaptam észbe, és elszégyelltem magam, meg füleltem, mit beszélnek. Aztán Regő meséjét még befejeztem, és hívtam anyukámat... Apukám levágta a jobb keze három ujjának egy-egy darabját körfűrésszel. Jó is, hogy két héttel később írom meg, így már nem zaklat fel annyira... de túl vizuális típus vagyok, akkor és ott elképzeltem, és egészen rosszul lettem. Persze nem én voltam a legrosszabbul... A körülményekhez képest jól volt apukám, visszavarrni nem tudták neki, ellátták a sebeit, gyógyszerezték és hazaengedték, majd napi, később kétnapi kötözésre rendelték be. Örök életére csonka lesz a keze... Szerencsére ő eredetileg balkezes, de átszoktatták, jobb kézzel írt és evett két héttel ezelőttig, a ballal csinált minden munkát. Remélem, az agya tudja, hogy tulajdonképpen a bal keze az ügyesebb, és átadja újra az irányítást neki, de azt is, hogy a jobb is szépen felépül, amennyire lehet, és megtanulja használni. Amikor utoljára találkoztunk Mikuláskor, még ép volt. Karácsonykor már nem lesz az... Így lett végül ez a hullámzó hétfő mégis a mi napunk, és mégse a mi napunk.