Ihlet

Van veszekedés, hangzavar, sikítozás. Van felfordulás, rendetlenség, disznóól a gyerekszobában. Minden eltűnik, nem csoda, van hova eltűnnie... Persze főleg a papucs tűnik el (halljátok a hangsúlyt: papuucs...!) meg a radír, meg mindig az, ami kell.

Van este elcsendesedés, anya lerogy, vacsorát tálal, pihenésre vágyik meg csöndre. Pisilni keeell...! Nagyon ügyes, ezért nem haragszunk, ennek örülünk, szóljon ilyenkor is! Vacsorától felpattanás, futás, pisiltetés. Gyerek ágyba vissza, anya vacsorához. Két falat. Anyaaa...! Na mi van megint? Csak akartam zoknit venni - a már lefektetett gyerek a pelenkázó tetején ül, annak a fiókjában vannak a zoknijai. Segítek neki felvenni egy párat, aztán vinném az ágyba újra. Nem akarok aludniii...! De hát Regőkém, már lefeküdtél, este van, késő van, alszunk... Csak akartam apának megmutatni! Na jó, legyen, olyan aranyosan mondja... Kimegyünk, megmutatjuk apának a zoknit, elbúcsúzunk újra. Még vizet kér. Legyen. Aztán tényleg elcsendesednek.

Anya befejezi a vacsorát, eszik az együtt sütött citromtortából is. Aztán leül a gép elé, beszélget a barátokkal, és várja az ihletet. Cikket kéne írni... Nem jut eszembe semmi.

Aztán Csongor felébred, bemegyek, nyugtatom, ő meg elkapja az ujjam, és meghatódom... Kijövök, és megírom ezt.  Ihletadók a gyermekeim.

Mai mérleg

1 tepsi szilvás pite (isteni, recept innen, csak barack helyett szilvával)

1 db gyümölcstorta

2 db alvó gyerek

1 db jelenleg még olvasó gyerek

1 db ujjszopós gyerek - még nem mindig találja meg, de már rájött, hogy ez jó, és nappal szándékosnak is tűnik: többször megébredt alvás közben, és mindig újra visszaaludt az ujja segítségével - de jó lenne, ha ez így maradna, sőt egyre tudatosabb lenne! 

megint túl sok veszekedés Marcival, lelki belefáradás

1 db terv nappali takarítására

0 db nappalitakarítás

sok-sok megivott tea

1 db álmos, fáradt anya

Fáradt vagyok és boldog. Fáradt vagyok és kétségbeesett. Szervezkedem és gondolkodom. Járatom az agyamat. Idézem az eszembe az összes kiolvasott gyereknevelési könyvet. Nem akarok veszekedni, nem akarok. Nem vagyok ilyen, és nem veszekedős kapcsolatot akarok a gyerekemmel. Szeretném, hogy érezze, hogy szeretem, és én is érezzem, hogy ő szeret. (Azért gyakran érzem, és a háttérben meg állandóan ott van.) Hogy fogom elviselni a kamaszkort, ha már most nem bírom ezeket a kamaszosnak tűnő allűröket? Hiszem kisfiú még, csak maholnap lesz kilenc... Holnapután. Kilenc éve is fáradt voltam és boldog, kicsit türelmetlen és nagyon várakozással teli. Holnapután születésnapot ünneplünk.

Nem lehetne...?

...nem lehetne, hogy az egyik gyerekem ne visítozzon, sikítozzon és üvöltözzön úgy, hogy belereped a dobhártyám? És esetleg a másik se? És ez az egyik ne adjon ki ötpercenként valami olyan hangot, amitől a legszívesebben szálanként tépném ki a hajam? És az a másik ne hisztizzen úgy, mintha nyúznák, csak mert azt mondtam neki, hogy nem ehet kekszet, amíg nem ette meg az ebédet? (...és nem eszi... nem alkuszik, semmi áron sem eszi, úgyhogy ma nem ebédelt, mert ma én sem alkudtam...) 

El kell olvasnom újra a Beszélj úgy, hogy érdekelje... könyvet, mert tudom, hogy van értelmesebb módszer a könyörgésnél, az x-edik könyörgés után a kiabálásnál és a pofonnal fenyegetőzésnél, amit Regő soha nem kap meg, Marci meg százból mondjuk egyszer. Ami azt is jelenti, hogy szinte biztosan tudja, hogy úgyse tartom be, ebben nem vagyok következetes, úgyhogy nem kell szót fogadnia... A következetességről is kéne tanulnom valamit. Vagy legalább nem olyat ígérnem, amit úgyse tartok be.

Csongorra nem tudok miért haragudni :) tőle csak azt kérném, hogy ma ajándékozzon meg egy kicsit hosszabb alvásokkal éjszaka, mint az elmúlt két éjjel :)

És mégis...

A fiaim bújócskáznak, ami náluk azt jelenti, hogy nevetve, sikítozva rohangálnak fel-alá a lakásban, időnként az egyik beugrik valahová, és azt kiabálja, hogy Elbújtam, keress meg!  - mire a másik utána. Nekem fáj a fejem, közben takarítok, de már kicsit reményvesztetten nem szólok rájuk. Közben magamban duzzogok és már előre veszekszem velük. Elképzelem, ahogy Marci tükörtojást kér vacsorára, és akkor majd én jól kifakadok, és megmondom neki a magamét, hogy ha egy gyerek ennyire nincs tekintettel az anyjára, hogy ezerszer kértem, hogy ne üvöltözzenek, és a kistestvérük alszik (mondjuk őt abszolút nem zavarja, engem zavar helyette is) ráadásul most helyettük is én pakolok, mert már akkor is rohangáltak, amikor elkezdtem, és akkor is reménytelennek tartottam megkérni, és nem hittem, hogy visszabeszélés és szájhúzogatás nélkül szót fogadnának, és ráadásul közben se vesznek észre és nem segítenek, szóval egy ilyen gyereknek én nem állok neki ezek után tükörtojást csinálni... és eközben a porszívóval meglököm az egyszer már összeszedett legót, és Marci odajön, és megkérdezi, hogy pakoljak? elrakjam ezeket? és összeszedi a dobozba, aztán beviszi a gyerekszobába a dobozokat...

Szóval idejött, és megkérdezte magától. Észrevette, eszébe jutott. Már megint a legjobbkor, a duzzogásom közepén :) Mégis mozog a föld :) Nem segített sokat, két doboz legót vitt be, de már megint meghatott és kikapcsolta bennem a morcos, veszekedős anyát :)

---

Regőnek valószínűleg lepkehimlője van, azaz B19-es parvovírus, avagy erythema infectosum, szebbnél szebb nevei vannak. Anyósom, mire hazajött, nem emlékezett a nevére, keresgéltem a neten, tünetek alapján ez utóbbit találtam, ahogy bemondtam neki, ráismert. Akartam hívni a doktornőt, hogy tényleg az-e, és ha igen, akkor mi van. Alulról felfelé terjed, tehát valószínűleg a combjai után jön majd a törzse és az arca, és 3-5 napig tart. Más tünete nincs a kiütéseken kívül, és Regő jól is van, de a neten olvasva lehetnek ízületi fájdalmai vagy láza. Remélem, nem lesznek, és hogy a többi fiúk nem is kapják el. Tenni nem kell vele semmit, vírus, ha viszketne, kaphat Fenistilt, amúgy meg kalciumot. Remélem, elmúlik hamar.

Golyópálya

Most egy jó hangulatú bejegyzést kéne írnom, mert ezelőtt félórával még olyan vidám hangulat uralkodott nálunk... csak aztán már muszáj volt elvinnem Regőt aludni, és az iszonyatos harc volt.

Szóval, nagyon aranyosan játszottak együtt :) Regő imádja Marcit, Marci is őt persze, de azt hiszem, a rajongás inkább a kicsitől a nagy felé árad. Ha hazajön az iskolából, főleg, ha előtte hétvégén nem volt itthon, akkor Regő nem álmos, és kifulladásig képes lenne Marcival játszani. Adtam is neki plusz egy órát, fél egykor szokott aludni menni, és általában gond nélkül, maga mondja az ebéd végén, hogy menjünk aludni, elrendezi, hogy melyik pelussal, melyik állattal akar, és szépen alszik is. De ilyenkor...

Most golyópályázni akart, mutatta Marcinak, hogy melyik játékot vegyék le a polcról, Marci partner is volt, kihozták, hozzá az üveggolyókat, és elkezdtek építeni. Regő már a legegyszerűbb síneken is nagyon élvezte, hogy gurulnak az üveggolyók:

Aztán épült a pálya, és egyre nagyobb attrakció volt a gurítás:

Örömmel fotóztam őket, tényleg szeretem nézni, ahogy együtt játszanak, nagyon élvezem. De azért, ahogy telt az idő, kezdtem mondogatni, hogy fél kettőkor megyünk aludni. Regő persze folyton tiltakozott. Be szokott jönni az a trükk, hogy még egy utolsó golyót leguríthat, hogy elkezdem vinni az ágyába a népet, megcsinálni a helyét, de most egyik sem győzte meg. Végül nem volt mit tenni, felkaptam és vittem. Sajnos pelenkát is kellett cserélni, ami amúgy is érzékeny pont, hát úgy küzdött, mint aki az életéért harcol, sírt, tiltakozott, rugdosott, elforgott, menekült... Nekem is szörnyű volt. A végén meg úgy borult a nyakamba, mintha egy harmadik valaki bántalmazta volna, és nálam keres menedéket... Saját magam elől bújik hozzám? Aztán a karomban is hüppögve tiltakozott még az alvás ellen, de ahogy nyugtatgattam, mutattam, ki mindenki várja, törölgettem az arcát, puszilgattam, végül maga hajolt be a karomból a párnára... Két perc alatt elaludt, tudom is, hogy álmos, fáradt már ilyenkor, csak játszani akarna még és még, és Marcival lenni... de ez így nagyon rossz.

Tiszta anyja...

Megint veszekedtem Marcival a rendrakás miatt. Illetve nem is a rendrakás miatt, a nappaliban szépen elpakolta a játékokat este, aztán mentünk be a gyerekszobába, és vette elő a furulyát, hogy most akkor fürdés előtt játszik egy  kicsit. Amivel nem is lenne gond, de ezt egy földön heverő nyitott könyvön állva szerette volna megtenni... Ezen hirtelen nagyon felhúztam magam. Nem látja, hogy az nem normális dolog, hogy ha a padlón fekszik egy könyv, akkor rálépek furulyázni? Nem gondolja, hogy mielőtt rálépnék, egy mozdulattal felveszem és a polcra teszem? Utána láttam meg, hogy mindent, amit bevitt a nappaliból, csak odaszórt a polcra, hiába van a legtöbb dolognak doboza, és hiába mondtam el, hogy melyiket melyikbe tegye, és hiába mondom, mutatom évek óta, hogy a polcon szépen sorba rakott dobozok, az rend, az odaszórt apró mindenféle pedig nem rend.

A veszekedésünkből kiderült, hogy de, ha belegondol, látja, tudja, hogy nem helyénvaló, amit csinál, csakhogy nem mondtam. Nem mondtam el külön, türelmesen, hogy kérlek, ne lépj a könyvre, vedd fel és tedd a helyére. És nem mondtam el (harmadszor egy este) hogy az autókat az autós dobozba, az állatokat az állatos dobozba...

És persze miközben veszekedtem, el is pakoltam (helyette).

Fürdés után megint beszélgettem vele, hogy tegyünk valamit, éljünk úgy, hogy nem veszekszünk minden este ilyesmiken és minden reggel azon, hogy mínusz három fokban miért kell sapkát és sálat venni. Úgy érzem, csak mondom és nincs értelme. És értem is, én is utáltam a hasonlókat hallgatni. De mit kell tenni? Vekerdy szerint nem is kell rendet rakni, ha a szüleit látja, majd kialakul az igénye, ha a játékok már az ágyig vezető ösvényt is elborítják, akkor együtt csináljunk egy nagy rendrakást. Igen ám, ez így még talán menne is, ha Marcinak külön szobája lenne, de ebben nemsokára hárman lesznek, abból egy újszülött... Majd elolvasom a Beszélj úgy, hogy érdekelje... könyvben is újra az idevágó részt.

Közben én folyamatosan agyalok ezen a dolgon, tényleg szeretnék harmonikus kapcsolatot a fiammal, jóban lenni vele, nem veszekedni (azért alapból megvan ám, de ennyit se szeretnék veszekedni, amennyit...) és ma reggel arra gondoltam, hogy én is ilyen voltam. Rendetlen, és ugyanúgy nem vettem észre magamtól a dolgokat, nem értettem, hogy ha valamit elvárnak tőlem, miért nem mondják. Ha azt mondták, a padlón egy könyv hever, nyugtáztam, és azt vártam, hogy mondják meg, hogy vegyem fel. Elvégre ez az észrevétel nem kérés, nem parancs, csak egy közlés... Velem is sokat veszekedtek, hogy miért nem veszem észre, hogy fel kéne söpörni, mosni pl., és hogy néz ki a szobám. Anyukám szavait hallom a saját számból, és ez baromi idegesítő. Az meg megnyugtató, hogy azért felnőttkoromra egész tűrhetően rendes lettem, a példa mégiscsak hat, vagy a saját felelősség, nem tudom... Biztos Marci is így lesz. Addig meg én próbáljam nyugodtan felfogni inkább?

Az egészséges süti esete

Marcinak még délután, iskolából-orvostól hazaérve mondtam, hogy gondolkodjon, milyen sütit vagy egyszerűbb tortát szeretne a névnapjára, mert szeretnék sütni neki valamit. Nem jutott eszébe semmi konkrét, adtam neki egy napot, pénteken lesz a névnapja.

Később megint kiakasztott és kiabáltam vele... az esti rendrakás miatt. Nem is amiatt, hogy rak-e rendet vagy hogyan, hanem hogy ha megkérem, hogy legyen szíves, tegye el a játékokat, akkor elkezd visszakérdezni, miérteket feltenni, és hogy a vonatot is rakja-e el, és melyik, padlón húzott képzeletbeli vonalig tart a nappali? Én meg ezen felhúzom magam. Nem mondtam semmit külön egy játékról sem és a nappali területéről sem, csak egy rövid, egyszerű magyar mondatot: légyszíves, rakd el a játékokat. Ha eszerint cselekszik és nem kérdéseket tesz fel újra és újra, akkor van egy nyugis esténk, meg is dicsérem, és minden oké. De ettől hamar a plafonra kerülök, és akkor sajnos kiabálok.

Aztán mondtam neki, hogy találjunk ki valamit, mert én ezt nem szeretem, nem szeretek kiabálni, nem szeretem hallani magamat, egyáltalán, utálok és nem akarok veszekedni vele, viszont őt nagyon szeretem, és nem haragszom rá, csak ezen a kérdezősködésen felhúzom magam. Sok kreatív ötlete nem volt.

Valamivel később, amikor Regőt fürdettem, Marci a zuhany alól szólt ki, hogy kitalálta, milyen sütit szeretne a névnapjára. Azt mondja, valami finom és egészséges legyen, ami lehetőleg gyümölcsös, és nincs benne semmi műanyag, és lehetőleg nincs benne cukor. Meglepett, ez eddig nem volt szempont. Valahogy úgy tűnt, mintha lelkiismeret-furdalása lenne a veszekedés miatt, és olyat szeretne mondani, ami nekem tetszik, aminek én örülök... Mindig meghat ez a gyerek. Kérdeztem is, hogy ez most honnan jött neki, hogyhogy ilyet kér? Tényleg ilyet szeretne, vagy csak miattam? Mondta, hogy azt hitte, ennek örülni fogok... Édesem, azt látja, hogy az anyja ideges meg bosszús, és keresi, hogy minek örülök... Örültem is, mondtam is neki, de azt is, hogy ebben nekem az a fontos, hogy ő szeresse, ő örüljön annak, amit sütök, nem feltétlenül az, hogy maxiegészséges legyen (persze az csak előny!). Javasolgattam neki sütiket, amikre emlékszem, hogy szerette, ő meg a hozzávalókat kérdezte, és hogy mi egészséges. :) Végül mese után odaadtam neki pár szakácskönyvet meg süteményeskönyvet, hogy nézze ki belőle, ami tetszik. Talált is egy epres muffint, de hát az a baj, hogy mindenben van cukor... :) Mondtam, majd teszek bele barnacukrot.

Büdös kölök, tényleg mindig meghat... :) Nem lehet rá hosszú távon haragudni. Most a szakácskönyveimmel alszik :)

Fáradt poszt

 - Anya, vasárnap lesz a nemzeti ünnep? (Még múlt héten kérdezte Marci.)

 - Igen, meg a húgom születésnapja is.

 - De jó neki, akkor ő magyar!

Regő ül a kádban, és mutatja a fejét:

 - Ez az enyém, ez a fej. Ez a Regőm.

Esténként nagyon fáradt vagyok. Főleg, ha Regőnek sikíííítós napja van, vagy ha Marci kiakaszt valamivel, vagy ha a kettő egyszerre, egymást gerjesztve történik. Regőnek voltak már sikítós korszakai, egy ha jól emlékszem, négy hónapos kora körül, egy már olyan kilenc körül, és ez a mostani jó pár hónapja kezdődött, és a hiszti egy fajtájának számít. Zseniálisan beletalál abba, amit a legkevésbé tudok elviselni, érdekes dolog ez, szerintem egész türelmes vagyok, sok mindent elviselek magam körül, és erre van két olyan fiam, akik meg tudják keresni azt a pontomat, aminél fogva a legkönnyebben kibillenthető vagyok. Egy csomó hang idegesít már régóta, érzékeny vagyok rájuk, nekem inkább dugjanak bogarat a ruhámba, minthogy hungarocellt csikorgassanak a fülem mellett... de az elmúlt nyolc-kilenc évben kiderült, hogy a legidegesítőbb hang kategóriában messze nem ez nyert, hanem van egyfajta sírás, ami olyan műnek tűnik, különösen egy nyolcéves fiútól... és emellé zárkózott fel szorosan Regő sikítása. Én meg kipukkadok, mint egy labda.

Már kora reggel kiakadtam, amikor Regő eleve sikítósan kezdte a napot, és hozzájöttek más zavaró tényezők is, meg volt egy kis rohanás is, mert anyajegyszűrésre mentünk és előtte meg akartam főzni. De elmentünk, kiszellőztettem a fejem és megnyugodtam, siettem haza, Marci is akkor ért haza az iskolából, amikor én. Nagyon örültem neki, ő is jó fej volt, aranyos, segített és semmi baj nem volt vele. Regő továbbra is sikított, de akkor kevésbé tudott kibillenteni, és nemsokára ment aludni. Aztán jöttek a szokásos dolgok: hogy ha megkérem valamire Marcit, pofákat vág és nyafog hozzá, márpedig ezek a dolgok így lesznek napi vagy heti rendszerességgel, attól függ, mi a kérés. Neki is jobb lenne, ha egyszerűen megszokná, elfogadná. Aztán elviszem edzésre, ahova már nagyon nincs kedvem és energiám hetente kétszer hurcolni, és az eső is szakad. Hazafelé az apja hozza, most úgy alakult, hogy Regő megvacsorázva, megfürödve, pizsamában volt, mire Marci hazaért, olyan könnyű, korán lefekvős este lehetett volna.

Aztán kiderül, hogy Marcinak nincs meg a papucsa - amit naponta ezerszer hall, hogy hordja, hogy hova tegye, hol vegye le és hol találja meg, de nem. Ez valahogy nem fér a fejébe. Elküldöm vacsora nélkül fürödni azzal, hogy ehet, ha megvan a papucs. Közben keresem én is - megtalálom egy halom összegyűrt ruha alatt, amit szintén nem egyszer hall naponta, hogy hogyan tegye le a ruháját. Kiviszem neki, kész a fürdés, megy enni. Közben Regőnek mesélek, fel-le mászik az ölemből, alig férünk Csongorral, fáradok.

Bejön Marci megette a vacsorát, megy fogat mosni. Visszajön, kérem, hogy pakolja be a táskáját. Már rég kész, de még mindig az asztala körül keresgél. Kérdem, mi hiányzik. Nincs meg a tájékoztatója. Nincs beszedve, nincs nálam, se táskában, se fiókban. Regő négy meséjével már kész vagyunk, Marcié jönne, de helyette tájékoztatót keresünk. Nincs, de közben rendet rakunk az íróasztalon, kiderül, hogy a táskában kétszer annyi tanszer van, mint másnapra szükséges, kivesszük a fölösleget. A végén már nincs kedvem mesélni... Lefektetem Regőt, puszi-puszi mindenkinek, felhúzzuk Marci óráját, kijövök, és kééész. Elfáradtam.

Remélem, ugyanezek az esték plusz egy gyerekkel könnyebbek, mint nagy pocakkal... És remélem, tanulok még egy nagy adag türelmet. Mert tudom, hogy ez nem a világ vége és aranyos, jól nevelt gyerekeim vannak. Tudom... csak néha jól elbújnak egy-egy hisztigombóc mögött.

Gyerekekről

Mióta nem írok havi tematikus, lebontott beszámolókat Regő fejlődéséről, azóta nincs egy külön kerete ennek, hogy mit, hogyan, hova írjak. És azt megfogadtam, hogy nem fogom túlzásba vinni, hogy például minden egyes bilibe pisiléséről külön beszámolok :) de annyi apróság történik, meg amúgy is akartam mesélni róla, és persze Marciról is.

Szóval a szobatisztaságról: Regő halad, lassan, de biztosan. Azt hiszem, így volt ez nála sok mindennel, a járásra is ezt írtam ezelőtt egy jó évvel. A szobatisztasággal pedig úgy van, hogy napközben nem nagyon érdekli, illetve a kakis pelenkáról időnként szól, hogy büdös :) de a pelenkacserét utálja, illetve azt, ha én cserélem. Apával, mamával boldogan beszélgetve, csacsogva pelenkáznak, öltöznek. Viszont este, fürdés előtt most már minden alkalommal szívesen ül a bilire, és az utóbbi néhány napban nem is volt már üres, amikor felállt róla. Ami pedig a fejlődés egyik csúcsa: egyszer már a kádban állva szólt, hogy kijönne a bilire, és akkor is pisilt bele - azaz előre szólt! Én egyébként nem ültetem, nem javasolgatom neki, csak akkor egyszer, este, amikor amúgy is meztelen, egyébként úgy vagyok ezzel, hogy majd megérik rá, Marci is gyakorlatilag magától lett szobatiszta anno.

A beszédéről akartam még írni. Szerintem szépen, tisztán beszél, és a védőnő is dicsérte, meg néha idegenek is a boltban, utcán. De azért olyan is van, hogy csak én értem a szavát. És vannak nagyon aranyos kis sajátosságok, ahogy egyes szavakat mond, ha ezeket ismeri az ember, máris érthetőbb. Például ha egy szóban o vagy u hang szerepel valahol az elején, akkor az neki i lesz, így a boci, puszi, csoki, trombitál szavak úgy hangzanak, hogy bici, piszi, csiki, tibitál :). Ezek azok, amik majd elmúlnak és hiányozni fognak :) Aztán mond olyanokat is, amiket valamiért teljesen önállóan nevezett el, például amikor leveszi a zokniját (ziki), közli, hogy "itt a csikim", azaz a lábfejem, ami a csiklandozás miatt lett csiki. És hasonló kis aranyosságok, miközben teljes mondatokban, helyesen ragozva beszél, beszélget. Az is tetszik, hogy szereti az állatos könyveket, és borító alapján kiválasztott egy-két természetfilmet, egyelőre egy elefántos és egy jegesmedvés tetszik neki, de már hajlandó volt váltani a prérifarkasosra is - és neki a medve, az medve, nem mackó meg macika, és tud olyan állatneveket, mint lumma - ez egy északi-sarkvidéki madár -, és képes hosszasan végignézegetni Marci ismeretterjesztő állatos könyvét, ami az egyes állati élőhelyekről szól.

Amit a személyiségében nagyon szeretek, és remélem, így marad, az az, hogy nagyon szívesen segít mindenben. Legyen az diótörés, konyhai munka, söprés, kerti munka, ő jön és ő is akarja csinálni. Nagyon jól jönnek ilyenkor azok a fajta játékok, amik ugyanolyanok, mint a nagy, csak kicsiben - a talicska, a kalapács, a kis seprű vagy az igazi, de kisebb edények, fakanalak. És ha épp nem nagyon dacos, akkor beszélni is lehet vele arról, hogy valamit viszont nem szabad, vagy nem neki való, ne ott, ne úgy csinálja. Persze a dackorszak megvan, ennek így kell lennie, de egyelőre szerencsésnek érezzük magunkat a természetét illetően. És aranyos, szeretetteljes, ad puszit, köszön, jó éjszakát kíván, megölel és már mondja is: szelellek anya (vagy apa). Ugyanez igaz Marcira is - mármint, hogy benne van egy adott korban, amit még remélem, nem nevezhetünk kiskamaszkornak, bár lassan kilencéves lesz - és vannak a jelen helyzetnek, állapotnak nehézségei, miközben alapvetően egy jó gyerek, és sokszor egészen meghatódom tőle. Most már kezdi érteni és elfogadni, hogy egy családban - pláne egy egyre növekvőben, mint a miénk - mindenkinek megvan a saját feladata, neki is. Amivel nagyon fel tud idegesíteni, az az, amikor mindent háromszor mondat el velem, mintha nem is hallaná, majd harmadszorra úgy mondja, hogy jóóóó, mintha már az első kettőnél is csinálta volna, és én feleslegesen piszkálnám. Néha azt gondolom, hogy túl sokat várok el tőle, máskor meg azt, hogy de ezek igenis szükségesek. És nem kell nagy dolgokra gondolni, azt hiszem - pakoljon el maga után, valamennyire Regő után is, vegyen papucsot, mosson kezet, próbáljon meg nyafogás nélkül megtenni valamit, amit kérek, és amúgy is, beszéljen normális hangon, és felejtse el végre a kétévesekhez illő hangot és hisztit. Közben meg tudom, hogy egy nagyon jó gyerek, és szerencsém van vele is - tudja a napirendet, tartja a megbeszélt szabályokat, hogy kettőkor leckeírás van és hogy mi az, amiért szólnia kell vagy megkérdezni, meg lehet bízni abban, hogy iskola után egyenesen hazajön, egyre önállósodik tanulásban és önellátásban (öltözésben, ébredésben, fürdésben) csak hát valószínűleg egyes dolgokban szerencsétlenül találkoztunk: ami engem halálra idegesít, az okoz neki nehézséget, vagy lehet, hogy ezek egymást gerjesztő dolgok. 

Mindamellett lenyűgöz az érdeklődése és a tájékozottsága, már sokszor előfordul, hogy nem tudom követni a kérdéseit, és elővesszük az internetet, sőt az is, hogy ő önállóan tájékozódik, kérdezte is a múltkor, hogy szerintem az jó, hogy nem csak játékra használja a gépet, hanem megkeresi mondjuk Magyarország baseballcsapatait is? Szerintem jó, nagyon örülök neki :) A természettudományos érdeklődése és lassan a műveltsége is az enyém fölött jár, úgyhogy egyrészt fel kell kötnöm a gatyát, másrészt jó a mérnök a háznál - milyen szerencse, hogy Péter ért ezekhez a dolgokhoz. Az iskolával idén nincs gond, lekopogom, már csak másokról meséli, hogy milyen verekedésért kaptak figyelmeztetést, remélem, ez így is marad - és a tanulással sincs, gyűjti az ötösöket, van azt hiszem, két négyese is, belerázódott a szakkörökbe, a furulyát egyenesen imádja és teljesen magától gyakorol itthon is, nemcsak a furulyaszakkör napja előtt. Legutóbb már a színjátszó is egész jó volt, a sportokat meg mondanom sem kell. És imádják egymást Regővel, Regő mindennap szalad elé, amikor megjön, de ha a postás csenget, akkor is felkapja a fejét, és kérdezi, hogy Marcika? Marci pedig örül, ha Regő vele van, ha hozzá fordul valamivel, vagy amikor anyukáméknál voltak hétvégén, büszkén mesélte, hogy ha Regő elesett vagy segítségre volt szüksége, akkor hozzá ment :). És Csongor is érdekli, a múltkor nagyon örült, amikor érzett pár rúgást, és néha megsimogatja, megpuszilja teljesen magától. Ő a nagy és okos báty - ami remélem, sosem fog túl nagy terhet jelenteni neki.

Veszekedés

Kicsit túl rózsaszínűnek tűnünk magamnak, már ha ez értelmes mondat így :) Szóval tény, hogy ritkán írok a konfliktusokról, és ritkák is az olyanok, amik igazán megviselnek, a napi apróságok pedig szinte szót sem érdemelnek, én sem agyalok hosszasan rajtuk. De azért például a mai reggelünk...

Ha tényleg felkelek időben és nem nyomom le a szundit, akkor tényleg nem sietünk a készülődéssel, és ez jó. De ma pont sietni akartam, mert vérvételre kellett mennem, és fél nyolcra szerettem volna ott lenni. Mindenben segítettem Marcinak, mindent csináltam helyette, amit egyébként nem szoktam: előkészítettem a ruháját, a cipőjét, kivittem a táskáját meg a tornazsákját az előszobába, betettem a szendvicset... (lehet, hogy szőrösszívű anya vagyok, de nálunk ezeket a gyerek csinálja normális esetben - önállósodik). Persze az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy jaa, a táskába nincs bepakolva... még szerencse, hogy eszébe jutott. Felvette a cipőjét, és visszaküldtem a szobájába dzsekiért. Mondtam neki, hogy én kiviszem a cuccait a kocsiba, zárja be az ajtót és jöjjön ő is. Kijött azzal, hogy nem találja a dzsekit. Jó, nem baj, gyere nélküle, nincs olyan hideg. Erre elindul vissza a lakásba... Kicsit már ideges voltam, és lekiabáltam szegénynek a haját, hogy ha én azt mondom, hogy kifelé jöjjön a kocsiba, akkor miért befelé megy? De hát ő azt csinálta... Nem, pont az ellenkezőjét csináltad annak, amit én mondtam... Jó, de csak mert nem volt a táskája az előszobában. De mondtam, hogy kiviszem neked! De nem hallottam... Egyszerű: csak csináld azt, amit én mondok, jó? Ha azt mondom, hogy kifelé menjél, akkor ne befelé indulj...

Ez mostanában nagyon gyakori. Mondok neki valamit, el is indul, de a következő pillanatban már nem tudja, hova indult. Vagy azt mondja, hogy jó, csak előtte még... és csinál vagy elmond valami egy percig tartó dolgot, és utána már nem emlékszik, vagy nem azt csinálja, vagy nem fejezi be. Gondoltam arra is, hogy a fülével van baj, de minden hallásvizsgálaton rendben volt. A figyelme nem tökéletes, nem teljes, és nekem sokszor tényleg van hozzá türelmem, hogy háromszor elmondjam, vagy visszakérdezzek, hogy mit is mondtam? és ha elismétli, akkor csak jobban a fejében marad. Máskor meg szakad a cérna...

Viszont máskor meg olyan jó fej, mint a játszótéren volt, vagy gyönyörűen és magától előkészíti a másnapi ruháit, vagy szépen összehajtva teszi le az előző napit, és olyankor nagyon megdicsérem. De ez a figyelmetlenség... nagyon bosszantó tud lenni. Apja javasolta még a vakáció előtt, hogy vigyük kineziológushoz, hátha oldana benne ezt-azt, és ez jól hatna a figyelmére is és az állandó mozgásigényére is. Nekem a mozgásigénnyel nincs bajom, szerintem normális mértékű egy nyolc és fél éves fiúhoz képest, de az is tény, hogy sok gyerek mozgásban vezeti le a feszültséget. Ami nem baj, hiszen levezeti, és nem agresszíven. De lehetne talán csökkenteni is. Nyáron elmaradt a kineziológusozás, most én hoztam fel újra, hátha használna valamiben, ártani biztos nem árt. Meg alapvetően szerintem ez a figyelmetlenség is normális, szinte minden szülő találkozik a problémával... de könnyebb lenne nélküle :)