42 - az élet, a világmindenség meg minden

Péntek délelőtt.

Telefonálnak a bölcsiből, hogy Csongor beteg. Ülök a munkahelyemen, és a második gondolatom az, hogy hogy megyek holnap maratont futni. Apa érte megy, lázat csillapít, mindent megold.

Péntek délután.

Érkezik a húgom, Ági, ő jön velem és Marcival, ez már korábban is így volt megbeszélve, beteg Csongortól függetlenül. Pizzapartit tervezünk estére, talán egy korty bort.

Péntek este.

Csongor 39.4 és arra panaszkodik, hogy fáj a pisilés. Ügyelet - csak nem valami komolyabb fertőzés? Nem, vírus. De délután óta csak a kezemben marad meg. Hazafelé már ösztönből mondom, hogy nem megyek másnap. Érvek, ellenérvek mindkét oldalon. Telefon anyukámnak. Anya, Te elmentél valaha...? Kikérdezem a közösségeket az interneten. Nem tudok dönteni. Pakolok, mintha mennék reggel, majd meglátom. A kabala körömlakkozás "jobb" program miatt elmaradt.

Szombat hajnal.

Csongor nem lázas és nem akar rám tapadni, szívesen marad apával. Regő a szokottnál korábban kel, és velünk akar jönni. Gyors egyeztetés Ágival, benne van, tehát négyen megyünk. Autó legyen vagy vonat? Osztunk-szorzunk, autó lesz és városszéli parkolás, bkv. Péternek a lelkére kötöm, ha gond van, szóljon, bárhonnan visszafordulok.

Szombat reggel.

Indulunk. Ági szétkürtöli a neten, én meghatva hallom, hogy mindenki értem izgult. Autópálya, város, parkoló, gyaloglás, metró, a gyerekek élvezik, Regő se fél.

Hősök tere. Semmi különös, csak épp egyre több futó a járókelők között. Turistabuszok, lézengő csoportok. Na de jobbra! Rengeteg ember, lufik, kordonok, kapuk, sátrak. Nem is tudom, mit érzek. Először is felvesszük a rajtszámot, aztán vécét keresünk, meg öltözőt, ruhatárat, majd az SOS sátrat, ahol a DK is gyülekezik. Keresem az ismerős arcokat, egyszer csak elém penderül Dóra, és a nyakamba ugrik. Itt bőgöm el magam először, távozik egy adag a tegnap feszültségéből. Aztán egyre többen üdvözölnek, megtalál Zsófi, akivel tavaly a Balaton félmaratont futottam, és azóta lett egy két hónapos Zsombor babája, most a férje fut. Andris fotóz, bemelegítek. Valahogy Bogesz keveredik mellém, vagy én mellé, a nap mázlija, ő váltót fut és abszolút nem izgul, laza, önti belém az erőt. 

Szombat délelőtt.

Tízkor telefonált Péter, hogy Csongor nem lázas, jókedvű, fussak nyugodtan. Most már majdnem tizenegy, és a rajtban várakozunk. Rengeteg az ember, hatalmas a hangulat, én is nagyon izgulok, de nem rossz izgulás ez. Bogesz oldja a feszültséget. Hosszu Katinka ellövi a rajtot, mi a mezőny hátuljában még vagy tíz percet toporgunk, sétálunk, majd lassú kocogással átfutunk a rajtkapun, előtte pacsi Ágival, Marcival, Marcsival (aki szegény tegnap törte el a lábujját és nem fut ma).

Rajt. 

Átfut az agyamon, hogy uramisten, ez több, mint negyven kilométer lesz. De nem erre koncentrálok, hanem hogy ott a Hősök tere, milyen szép, itt futok! Nagyon sokan drukkolnak, rögtön a téren DJ Dominik, Várkonyi Attila kér fej fölött tapsot a futóktól, hát legyen :) és mellette Lubics Szilvi szurkol, és bekiabálja nekem, _nekem_!, hogy hajrádéká! Második elbőgés.

Öt kilométer. 

Az első öt úgy ment el, hogy észre se vettem. Amit észrevettem, az az Andrássy út, a Bátor táborosok hihetetlen szurkolása, az Operaház rézfúvósai. Kiülnek az Opera elé, és nekem játszanak. Csak nekem, hogy jobban menjen a futás.

Kis utcák, árnyék, épületek. Mennyire más ez a város így futva, nem járműből szemlélve! Üzletek, éttermek, egy-egy ember mindenhol tapsol. Arany János utca, metrómegálló, Deák tér. Gyakrabban kéne üresnek lennie. Bazilika, itt is zenélnek. Egyáltalán, mindenhonnan zene szól. 

Megint kis utcák, kilátni a pesti oldalra, sejtem, hogy közel a rakpart. Margit híd, hetedik kilométer, már csak öt ilyen, nem tűnik teljesíthetetlennek. Utolérem Jocit, aki most profilján kívül hátul fut és egy első maratonistát segít, aztán Bogeszt, akinek nemsokára, a Margitsziget után eljön a pihenés, ő a váltó első embere.

Árpád híd, Népfürdő utca, majd a rakpart. Másfél éve a Vivicittán itt volt a legnehezebb, jönnek az emlékek. Most észre sem veszem, az első tíz kilométer elrepült. A rakparton hirtelen szemembe ötlik Szilvi, aki szurkol, az ő férje is fut. De jó látni! Hosszú a rakpart, szembesüt a nap, hol a fejem tetejére tolom a napszemüveget, hol a szememre húzom. Valahol elhagytam a fonott copfomból a hajgumit, bomlik kifelé, kócolódik, de már vizes is, gyakran használom a frissítőkön kihelyezett lavórokat.

Lánchíd. Szerintem tényleg nincs az oroszlánnak nyelve, innen sem látszik, nemcsak autóból. Már Zitára gondolok, aki azt mondta, hogy az Erzsébet híd után fog majd várni. Most még egy kis csalinka északnak, aztán rakpart. Na ez nem jó, szemből napsütés, árnyék nincs, se fák, csak aszfalt és meleg. Ezek a kilométerek már nem észrevétlenül múlnak, de még nem is nehéz. Újra frissítőpont, víz, izo, vécé! Nagy szükség volt már rá. Sietek, ne veszítsek sok percet, mennyivel könnyebb utána futni!

Lesek felfelé a napsütésbe, hol lesz Zita? 17, közeledik a híd, átfutok alatta, a rakpart melletti támfal egész alacsonyra ereszkedik, és ott integetnek! De jó, könnyebb szívvel futok tovább.

Tizennyolc kilométer. 

Uramisten, elfutottam a Hősök terétől az Árpád hídig és vissza, most meg mindjárt a Lágymányosi híd jön! Jó, tudom, Rákóczi, de az nem áll a számra. Előttem egy görnyedő futó, látom hátulról, hogy nincs jól, kérdezem, tudnék-e segíteni? Mellé érve látom, véres, zúzódásos az arca, elesett korábban. Szegény... de azt mondja, jól van, törölgeti magát zsebkendővel. Biztosan nem futja végig...

Megint zenét hallok, de már hányadszor! Voltak dobosok, fúvósok, dj-k, spontán megafonosok, mindenhol szól a zene. Most a túlpartról jön, de aztán elnyomja a közelebbi: felettünk a felső rakparton a második váltópont zenél, a Lágymányosi híd alatt meg a tárnoki ütősegyüttes, egész kicsi gyerekektől a szakállas bácsikig nyomják a ritmust, mondhatnám, szó szerint a talpalávalót. 

Fordító, mindig Szilvit keresem, de sose látom, biztos sokkal előrébb van, VIP zónából indult és edzettebb, gyorsabb is, mint én. Csendesebb utak, félmaratoni kapu! Csipog a chip, fogalmam sincs az időmről. Tegnap elromlott a telefonom, nem mérek semmit, a kilométereket úgyis látom. Meglepően felszabadító így futni, csak arra figyelni, hogy úgy menjek, ahogy jólesik, nem törődve a telefon által bediktált tempóval. 

Rakpart újra, második váltópont, kiabáló dj, a beérkező váltótagok mellett nekünk, egyénieknek is szurkoló közönség. Ízlelgetem a szót, egyéniek. Egyéniben futok. Hűha! Újbuda pedig népzenével üdvözli a 29. Spar Budapest Maraton futóit.

Huszonnégy kilométer.

Szabadság híd. Túl a felén már merek néha visszafelé számolni. Már csak tizennyolc. És nem tűnik soknak az a tizennyolc, mert nem annak tükrében nézem, hogy huszonnégy után még ennyi, hanem önmagában. Tizennyolcat tudok futni, abban rutinos vagyok. Jó ez a huszonnégy, szeretem. 

Közgáz, előtte hangos zene és táncos lányok, amikor odaérek, épp a Greased lightnin' szól a Grease-ből. Hát majdnem táncra perdülök, ennél nincs is jobb buzdító zene futáshoz. Hamar észhez térek, most kezd nehéz lenni. Villamossín, macskakő, majdnem Petőfi híd, fordító. Szilvit keresem: biztosan sapka, napszemüveg, piros vagy kék póló... és elbambulok, ő meg rám kiált, hát persze, fehér póló, azt nem kerestem. Nincs is sokkal előttem, de utolérhetetlennek tűnik.

Huszonhat kilométer.

Jöjjön már egy frissítőpont. Nagyon hiányzik a víz. Meg a só, miért nincs sós frissítés ebben a melegben? Iszom két víz között egy izot minden ponton, eszem banánt és folyamatosan olvad a számban a szőlőcukor, de már összeragad a szám az édestől. Törölgetem a Kékesről hozott kabalaszivacsommal. Nehéz. Még nem sétálok, majd biztosan lesz olyan, hogy muszáj lesz. Meleg van ezen a rakparton, forró a fekete nadrágom, tűz hátulról a Nap. Vizet.

Huszonkilenc. 

Belesétálok. Nem érzem bajnak, szerintem szabad ezt, most így esik jól. Mindjárt jön a harmadik váltópont, lesz frissítő.

Harminc. 

Víz! Sapka a lavórba, szivacsra friss víz, slagból is locsolnak. Locsolom magamra, még a nadrágomat is bevizezem. Iszom. Váltópont, már a harmadik váltó is beért! Én meg még mindig itt futok. Zenekar, valami katonazenekar-szerű, nagyon jó. Megtapsolom őket, nekem nagyon jól jönnek most. Biztatjuk egymást két másik futóval, hogy már csak tizenkét kilométer. Erre utolérnek a sárga lufival az ötórás maraton iramfutói. Utánuk! De most túl gyorsak nekem.

Harmincegy.

Minden kilométertáblánál gyalogolok egy kicsit. De amikor megint futok, akkor gyorsabb vagyok, mint aki nem gyalogolt bele.

Harminckettő.

Árpád híd felhajtója. Előtte reggeltől dobol három srác. Fantasztikusak.

A hídra gyalogolok felfelé, majd fenn futok. Mindjárt Margitsziget, bízom benne.

Harminchárom.

És igen! Sziget, fák, árnyék! Egy fiú egy mikrofonnal: már csak kilenc kilométer...! Életetek legszebb kilenc kilométere lesz...! Mondanám neki, hogy az első kilenc szebbnek tűnt, de most se szólni, se viccelődni nincs erőm.

Ferde napfény, sárga levelek hullanak a futókra. Kisgyerekek az út mellett pacsira tartott kézzel: energiát osztok! -kiabálják. Hát ebből veszek, szükség van rá!

Frissítő. Van kóla is, de nem kérek, egyáltalán nem kívánom. Víz, izo, víz, ha a számban tartott cukor elolvad, csere.

Harmincnégy.

Nem gyalogoltam bele! Kicsit felélénkültem. A szigeti kihajtón felfutok a hídra, aztán le. Itt megint sok az ember. Hajrá lányok, nagyok vagytok, biztatnak. Már ismerős arcokat is látok, van, aki pontról pontra megy és mindenhol szurkol. Fantasztikusak az emberek.

Harminchat.

Lehet, hogy már csak hat kilométer? Össze van zavarodva a fejemben Budapest térképe, nem értem, hogy fogunk hat kilométeren visszaérni a Hősök terére. Kifelé haladunk. Nyugati felüljáró, és nem gyalogolok bele! Várom, hogy meglássam Szilvit, a másikat, de nincs már ott. Helyette viszont előttem gyalogol Szilvi, az egyik, a fehér pólójában. Milyen közel van! Utol kell érjem!

Harmincnyolc.

Utolértem, és még csacsogunk is egy kicsit! Közös befutót tervezünk. Az út mellett mentő és stabil oldalfekvésben egy fiú, nem jó látni, remélem, azóta jól van. Szilvi sem érti, hogy kerülünk immár négy kilométeren belül a Hősök terére. Mintha egyre távolodnánk.

Negyven. 

A kórház mellett futok, ahol született Marci. Mosolygok. Már tudom, hol vezet az út a térre. Egy nő egy faággal ritmusosan ver egy közlekedési táblát. Kinek milyen hangszer jutott. Én hálás vagyok érte. Szilvi kicsit elhúzott, de nem bánom, most ez az én tempóm.

Negyven és fél. 

Kanyar a térre, szurkoló embertömeg, Petty Cicuk jobbról, balról a családom! Kiabálnak és Marci beszalad. Lefutom veled a végét! Sírok. Zokognék, kijönne minden feszültség, de most ezt nem szabad. A szemem könnyes, nyelem vissza és próbálom szabályozni a légzésemet. Boldog vagyok. Marci fut. Fordító. Szilvi szembejön. Szólni nem tudok, csak mutatom, itt van Marci!

Városliget. Árnyék, kevés ember a közelben, sok ember zúg kicsivel arrébbról. Szpíker és zene. Negyvenegyes tábla. Drukkolók. Már nagyon kevés van! Jók vagytok! Most már elhiszem nekik. Ne siess, Marci. 

Negyvenkettő.

Nem hiszem el. Negyvenkettő.

Utolsó száz méter. 

Kapu, felirat. Mindannyian hősök vagytok. Sírnék, ha nem két kilométerrel ezelőtt nyeltem volna vissza a könnyeimet. Marci, mindent bele. Repülök. Magasra emelem a lábaimat, én nem értem, honnan jön ilyenkor az erő. Valaki bekiabál, Timiiii! A szpíker bemond. A húgom direkt szólt neki. Marcival egyszerre a célban. Ölelem, és már nem tudok sírni.

42.195

Érem. Kezek a magasban. Marci is kap érmet. Vigyorok. Szilvi előttem, a telefonját bűvöli, majd megöleljük egymást, azt mondja, megcsináltuk! Nézegetem az érmet. Célcsomag, gratuláció, a kordonokon kívül Ági és Regő. Ölelések, én meg nem is tudom, miért ölelgetnek. Nyújtogatok. Sms, Péter. Honnan tudja...? Látták Csongorral a befutót az online közvetítésben. Hihetetlen :) SOS sátor, DK-sok, Enikőre bambán bámulok, meg se ismerem hirtelen, Gergő kérdezi, hogy volt. De jó, hogy ideértek! Zuhany, átöltözés, kifelé enyhén fájó lábak. Kis kidörzsölt foltok a bőrömön. Apró fájdalmak a testemben. Az ínyem, ahol a szőlőcukrot tartogattam a számban. A jobb nagylábujjam körme. Az érem súlya a nyakamban.

A földalattin ismeretlenek kérdezgetnek a maratonról. Engem...? Anyukámmal beszélek telefonon, nem érzi az eufóriát a hangomban. Péter ölel itthon, Marika néni nézegeti az érmet, Marci apja is gratulál. Facebookon mindenki ír, jönnek a képek. Én is posztolok mindenfélét. Hogy elhiggyem.

Aztán vasárnap reggel felkelek, és egy maratonista néz rám a tükörből. Vékony, elszánt, edzett, határozott. Aki megcsinálta. Nenikékamen. Győztünk.

Kaposvár Dombjai Farsangi Félmaraton

Előzmények

Ez az egyik olyan verseny, amire azért neveztem idén, mert tavaly kinéztem, de akkor még kicsi voltam hozzá. Ági, a húgom, aki Kaposváron lakik, már tavaly hívott, de a félmaratonról egy éve még nem is álmodtam, sőt, még a váltó távjait is soknak éreztem, mentem helyette két hónappal később a szomszédba, Kaposmérőre 7 km-t futni.

Viszont már tavaly elhatároztam, hogy akkor idén ott leszek egyéniben a félmaratoni távon. Ha a sok elolvasott információból leszűrtem volna, hogy ez az ország egyik - ha nem "a" - legnehezebb félmaratonja, akkor lehet, hogy nem lettem volna ilyen bátor. Elolvastam mindent a távról és a szintekről, és így utólag azt mondom, ez valójában egy aszfaltra helyezett terepverseny. 21.1 km, a klasszikus félmaratoni táv öt dombon át, összesen 378 méter szintkülönbséggel. Bátran neveztem, hiszen a táv többször megvolt civilben, egyszer versenyen is, és ennél nagyobb szintemelkedést is legyőztem már. Azért nem becsültem le a versenyt, tudtam, hogy kemény lesz.

A verseny előtti héten megint betegek lettek a gyerekek, ez már a harmadik ilyen alkalom, remélem, nem csinálnak belőle hagyományt... A kötőhártya-gyulladást én is elkaptam tőlük. Aztán napról napra jobban lettek, nem volt kérdéses, hogy megyünk-e, bár én a versenyre virradó éjjel, amikor hajnali négykor csepegtettem a szemembe, hogy ki tudjam nyitni, meg amikor reggel olyan vörös szemekkel keltem, mint egy nyúl, kicsit elbizonytalanodtam... ekkor nem lett volna nehéz lebeszélni, de szerencsére senki sem tette.

A verseny előtt

Időben érkeztünk, Ágit úgy ébresztettük, mert a korábbi sms-em nem vette észre :) Elnavigált egy közeli parkolóba, és elsétáltunk a rajthoz. Szép a kaposvári sétálóutca aranyos szobrokkal, a gyerekek élvezték, galambot is kergettek.
Lassan gyűlt a nép, alakult a hangulat, még a nap is előbújt, sőt a rajtra kifejezetten sütött a ragyogó kék égen. Volt elég időm alaposan bemelegíteni, ki is használtam, tényleg sikerült rendesen beindítani a lábaimat. Még ismerősökkel is találkoztam, olyanokkal, akik most léptek elő virtuálisból valódi ismerőssé :)

Mártival a rajt előtt

 

Voltak ott mások is a DK-ból, nem sokan, Ádival találkoztam, és Márti mondta, hogy volt más is, akinek még nincs pólója. Az enyém is kölcsönpóló, a hátán lévő felirat szerint Sziszi vagyok :)
A rajtba induláskor Ági még lekapott egyszer, aztán már csak a visszaszámlálás volt hátra, és indulás!

A Dagadt Köcsög visszanéz

A verseny 

Milyen várakozásaim is voltak? Tudtam, hogy lesz szintkülönbség, lesznek emelkedők, de arra gondoltam, hogy futottam én már ennél hosszabbat is, nagyobb szintemelkedésűt is terepen. Második hivatalos félmaratonom, tehát volt már egy időeredményem, amihez viszonyíthattam magamban. A szint miatt két és fél órás időt tippeltem magamnak, de belül azért reménykedtem, hogy annál jobb lesz. Nem vagyok még annyira tapasztalt, hogy fel tudjam mérni, a Balaton Maraton abszolút sík, kétkörös pályája, tömegrendezvény jellege a pálya mellett végig ott álló szurkolókkal, illetve a Kaposvár Dombjai szintes, kisebb versenye, hosszú szakaszokon külső lelki támogatás nélkül milyen különbséget jelent. Mindenesetre igyekeztem úgy készülni, hogy okosan nem futom el az elejét, szépen beállok a saját tempómra, és akkor bírni fogom a dombokat, és marad erőm a végére is.
Az első dombra még azt mondtam magamban, ó, hát ha mind ilyen lesz, nem lesz gond. Aztán két, mellettem beszélgető, jobb helyismerettel rendelkező futó beszélgetéséből kiderült, hogy az még nem az első domb volt, csak egy kis emelkedő. Az első tényleges dombot valóban nem lehetett volna összekeverni vele :) Három kilométernél kezdtünk el felfutni rá, és ahogy széthúzódott a mezőny és kisebb lett az alapzaj, hallottam meg, hogy a telefonom bemondja, hogy az első három kilométeren hat perc alatti átlaggal futottam... Én. Ennyit arról, hogy nem futom el az elejét. Máskor hátrébb kell állnom a rajtban, itt ugye nem volt szakaszos rajt, és egyszerűen elvitt a mellettem futók tempója, pedig még így is nagyon sokan megelőztek. Érdekes, hogy nem éreztem keménynek a tempót, de tudtam, hogy 21 kilométeren át ezt nem bírnám, vissza kell fognom magam. Ebben persze az emelkedő is segített.

Első domb

Váltók is indultak, háromfősek úgy, hogy az első tagjuk 10 kilométert futott, a második hetet, a harmadik négyet. Úgy éreztem, szinte az utolsó vagyok, annyian előztek meg - persze a képeken látszik, hogy ez nem igaz - a táv második felében ráfogtam, hogy biztosan a frissen beállt váltótagok előznek :)
Az öt dombot egyébként jól látható, piros, sárga feliratos táblák jelezték a domb nevével, az emelkedő hosszával és a szintkülönbséggel. Én ezekből azt hiszem, a negyediket vettem észre először :)
A második domb a 67-es főút hosszan, lassan emelkedő szakaszán vezetett felfelé, ez egyáltalán nem volt nehéz, és emelkedőhöz képest jó időt futottam, itt már olyan 6:20 körüli átlagra álltam be, ráadásul becsatlakozott mellém egy 10 kilométert futó társ kicsit beszélgetni. Gond nélkül, elég lazán abszolváltuk az emelkedőt, utána jött egy kellemes, hosszú lejtő, egy intézmény, talán iskola mellett futottunk el, ahol hangfalakat hoztak ki az út mellé, és egy önkéntes buzdította a népet. Még azt is bemondta, hogy kedves futók, most egy kicsit figyeljenek, mert szembejön a négyes busz :)
Nagyon jó volt egyébként a frissítés, sok frissítőpont volt vízzel, izoitallal, szőlőcukorral, banánnal, később még energiagéllel is. Eleinte csak vizet ittam, később két-három szőlőcukrot is megettem. Nagyon tetszett még az, hogy a Rádió Most (91.2 Kaposvár) az egész délelőttöt a futásnak szentelte, megkérték az embereket, hogy tegyék ki a rádiókat az ablakba, az autósokat, hogy kapcsolják be a rádióikat, és futós zenéket sugároztak végig, sőt üzenni is lehetett a futóknak. És tényleg viszonylag sokan megtették, ez nagyon tetszett :)

Még az elején

A sapkámat hol levettem, hol feltettem, az elején, amikor sütött a nap és gyors is voltam, szinte égett benne a fejem, aztán amikor feltámadt a szél, újra felvettem. Jóval melegebb volt, mint az előrejelzés szerint, egy réteggel kevesebb is elég lett volna rám, de nem okozott gondot.
Még a harmadik domb is megvolt féltáv előtt, ha jól emlékszem, ez volt az, ami egy lakótelepre vezetett fel játszótér, füves területek, le is kellett menni az aszfaltról, volt egy kis sár, egy kis maradék hó, és itt futottunk egy ideig együtt Döncivel, aki szintén facebookos ismeretség.
Aztán jött a féltáv, hallgatva a telefonom jelentéseit arra jutottam, hogy életem legjobb tíz kilométerét futottam épp - bizony, 1:01:58, eddig a Vivicittás 1:06 volt a legjobb. Hát, azért félmaraton felénél, három domb után nem rossz :)
Tíz kilométernél, meg több ponton is ott volt Ági, valahogy megoldotta, hogy autóval szállítsák ide-oda, drukkolt meg fényképezett :) én meg integettem meg vigyorogtam, meg meglepődtem :)
14 kilométer előtt egy kicsivel befutottunk a Rippl-Rónai Emlékmúzeum  kertjébe, megkerültünk egy szobrot és a Fotózás! Mosolyogj! táblát, majd kifelé menet integettünk a hivatásos fotósnak, és szembefutottunk a mögöttünk jövőkkel :) szeretem az ilyet, jó szembemosolyogni, hajrázni egyet a többieknek, látni őket, nem csak az előtted futó hátát :)

Aztán néhány kis mellékutca után jött a negyedik domb, itt már sokan belesétáltak, én azt mondtam magamban, kemény vagyok, terepfutó vagyok, én bizony ezen még felfutok. Sikerült is, apró léptekkel, nem gyorsan, egy gyaloglót megelőztem, de igazából nem voltam gyorsabb egy tempós gyaloglásnál, de mégiscsak futómozgás volt legalább. Az órámon itt már nem igazán figyeltem az átlagos időmet, csak az összidőt, még elégedett voltam, de már éreztem, hogy azért ez a félmaraton bőven elég lesz mára, vagy akár a következő pár napra is. És még visszavolt az ötödik, legrövidebb, de legmeredekebb emelkedő, ami már nem is volt messze. Nekifutottam ennek is, az elhatározás megvolt, hogy én bizony felfutok, aztán a lábam nem így gondolta. Nem történt semmi baj, se sérülés, se fájdalom, egyszerűen az akaratomtól függetlenül, automatán gyaloglásra váltottam, ahogy mindenki körülöttem. Ez az Ivánfahegyre vezetett fel, földes mélyút volt, igazi terep, amúgy nagyon tetszett, csak felfutni nem sikerült rajta :) A tetején egy kis kápolna várt, és rögtön indult is lefelé az út, itt már ment volna a futás, de a sáros út miatt összetorlódtunk, aztán lépcső következett. Az útra leérve viszont felszabadultan tudtam már futni, ráadásul a közelben várt Juci mama és Tóni papa kockacukorral, sőt Tóni papa törkölypálinkával - azt nem tudom, melyik futó vállalta be, de a cukorból elvettem kettőt a gyerekeknek. Az egyiket sajnos elejtettem, de a másikat Regő megkapta később :)

Utolsó dombról lefelé

16 kilométernél, kellemesen megpihenve a lejtőn még azt gondoltam, már csak öt kilométer, annyit bármikor futok, most már csak be kell érni a célba. Aztán nem sokkal később alig vártam a 17 kilométeres váltópontot, ahol reméltem, hogy frissítés is lesz, és nagyon jól is esett, mégis, 18-nál már egyáltalán nem akartam nemhogy versenyezni, de még futni se, semmilyen formában, semmilyen tempóval, sehova. Könyörögtem magamban, hogy jöjjön már a 19-es tábla, aztán a 20-as. 19-nél már tudtam, hogy két kilométert aztán már tényleg, féllábon is, bármikor... aztán már kerestem a főtér tornyait, tudtam, hogy közeledik a belváros, megláttam a vasúti felüljárót, amin fel kell futni, már jöttek szembe éremmel a nyakukban a futók, akik már teljesítették a távot... magam is meglepődtem rajta, de sikerült felfutnom a felüljárón, aztán kicsit zavart a belvárosi utcák erős gyalogosforgalma, mégis bele tudtam húzni, és olyan lendülettel futottam be a célba, hogy szinte a nyakába estem egy éremosztogató lánynak :)

Az én órám szerint 02:21., a hivatalos eredmény 02:21:21, a két és fél óránál sokkal jobb :) A 157 női egyéni indulóból 115. hely, a korosztályos kategóriámban 61 indulóból 42. hely :) Az átlagom 6:49 perc/kilométer lett, amivel nem igazán voltam elégedett. A Balaton Maratont 6:20 körüli átlaggal csináltam végig. Aztán Péter azt kérdezte: terepen? és ez rögtön más megvilágításba helyezte ezt a számadatot, hiszen bár a nagy része aszfalt volt, a 378 méter szintemelkedéssel akár egy könnyebb (mert a talaj nem nehezítette a futást) terepversenynek is tekinthető, és ott bizony igencsak jónak gondolnám ezt az átlagot. Ezt, hogy ez az időeredmény nekem bizony igen jó, az is alátámasztja, hogy ahogy beértem és nyakamba akasztották az érmet, lerogytam az első padra, és csak pihegtem - szóval tényleg kifutottam magam, mindent beleadtam.

Éremmel a padon

Azért felálltam egy mosolygós célfotóhoz :)

Valahonnan rögtön előkerült Ági és vele most már Gábor is, kaptam egy meleg teát, az nagyon jólesett, aztán készült ez a két fotó, és már csak a családomat akartam megkeresni. Felhívtam Pétert, a gyerekek az autóban aludtak, tehát a parkolóba mentünk. Felkereshettük volna a Virágfürdőt is zuhanyozáshoz, átöltözéshez, de mivel a gyerekek aludtak, az eredményhirdetésre úgyse tartottam fontosnak menni, úgy döntöttünk, hogy másfél óra múlva otthon lehetünk, addig meg meleg autóban vagyok, majd átöltözöm otthon. Így esett, hogy valahol jó pár faluval később esett le, hogy magammal hoztam a chipet... de ez már egy másik történet :)

Balaton FélMaraton

Lehetne a cím, hogy A szelektív kukáktól a félmaratonig :) Ez az út, bejárva, teljesítve, 2012 augusztus 12-től 2013 november 17-ig, immár bő ezer kilométerrel a cipőmben.

Előzmények

Csak röviden: a Vivicitta és a Keszthelyi kilométerek után mertem nevezni félmaratonra, jó messzire, fél évre ezek után a tavaszi versenyek után, novemberre, mert a szülővárosomban, Siófokon akartam lefutni életem első hivatalos félmaratonját. Előtte azért az egyéves futóévfordulómon lefutottam itthon, 2:37 alatt, és azt hiszem, akkor neveztem ténylegesen, amikor már láttam, hogy meg tudom csinálni. Azóta futottam már 25, sőt 28 kilométereket is, de terepen, vagy legalábbis emelkedős pályán, amikor nem ciki belesétálni, de versenyen, meg hivatalosan, és végigfutva ez a verseny az első.

A közvetlen előzmények meg úgy néztek ki, hogy már amikor minden részlet kialakult, jött a húgom is, anyukám is ráért aznap, és úgy volt, hogy ott lesz az egész családom, meg a DK csapat, meg a facebookos baráti csapatból is négyen lányok, és átrakattam egy anyajegyműtétet, mert két hetet ki kellett volna hagynom miatta a verseny előtt, szóval akkor péntek reggel a legkisebbik kisfiam negyvenfokos lázzal ébredt, szombaton meg a bátyja harmincnyolccal. Hát, temettem magamban a versenyt, még sírtam is, de aztán, legalábbis láz tekintetében olyan rohamosan javultak, hogy mégis felcsillant a remény. Azért hosszas dráma volt a péntek és a szombat, rájöttem, hogy jóval fontosabb nekem ott belül ez a verseny, mint gondoltam, de ha a gyerekeknek én kellek vasárnap tizenegy órakor, akkor velük leszek. Az utolsó pillanatban, szombat este döntöttük el Péterrel, hogy mégis megyünk, azzal, hogy a vasárnap reggeli állapotok alapján még mindig visszamondhatjuk - de erre nem volt szükség. Arról kellett lemondanom, hogy Péter ott legyen a rajtban és a célban, mert így ő a gyerekekkel maradt Ságváron.
És megvoltak a kötelező felkészülési elemek, úgymint DK póló kölcsönkérése Szilvitől, körmök megfelelő színűre festése, azok telefonszámainak elmentése, akikkel találkozni szeretnék...

A verseny napja

Vasárnap délelőtt fél tíz felé érkeztünk Siófokra. A meghatódás és emlékek idézése ott kezdődött, hogy a versenyközpont a Hungária szállodában volt, ahol évekig dolgoztam nyáron. Átvettem a rajtcsomagot, aztán Marcival sorbaálltunk a vécéhez, itt történt az első találkozás: jó tizenegy év virtuális ismeretség után Évával, a Kismama volt főszerkesztőjével, egykori fórumtárssal, mai facebook-ismerőssel. Aztán megjött a húgom, összefutottunk az unokatesónkkal meg a férjével, láttam DK Gergőt is, aztán kimentünk a partra, és ott találkoztunk Zsófival, aki Dániából jött haza - na nem kizárólag ezért a versenyért, de azért nem véletlen az időzítés :)

Aztán nemsokára csatlakozott hozzánk Szilvi (egy másik Szilvi, nem az, aki a pólót adta :) ), neki a férje futott, ő szurkolni jött a kislányával. A negyedik, Viki sajnos nem jött el, neki pont tegnapra lett beteg a babája.
Közben szembejött Judit a DK-ból, váltottunk pár szót, mondta, hogy 10:45-kor csapatfotózás, ami aztán vagy előbb lett, vagy lekéstem, pedig úúúgy szerettem volna :) mindenesetre bementünk még melegedni a szállodába, ott szembejött Andris, akinek nagyon megörültem, tudom, hogy legalább olyan fontos volt neki ez a félmaraton, mint nekem, és azt is, hogy mennyire drukkolt, hogy ott lehessek... Zsófival még bohóckodtunk meg táncoltunk kicsit a rajtvonalnál, ez volt a belemegítés, amikor a Let's twist again és hasonló számok mentek, aztán hátramentünk és megkerestük a helyünket a rajtban. Ott is volt pár DK-s, Andris is odajött köszönni.

A verseny

És akkor elindult az eleje. Mi hátul szép lassan rajtoltunk, nyolc perc is eltelt, mire átjutottunk a kapun, nem baj, így legalább nem lehet elfutni az elejét. Köd volt, olyan 7 fok, teljes szélcsend, nyugalmas, szép novemberi idő. Úgy éreztem, nagyon kellemes tempóban futok, jó lesz ez így. Nem annyira érdekelt az idő, inkább az, hogy végigfussam, élvezzem, jólessen, és ha mindez megvan, akkor legyen még egy olyan idő is, amivel elégedett lehetek. Sokan kérdezték előtte, mi a célom, általában azt mondtam, hogy első félmaraton, tehát maga a teljesítés a cél, de azért, ha meg kéne jelölni egy célidőt, 2:20 körül már boldog lennék, 2:15 körül meg nagyon boldog.
Az elejét le se tudom írni... Integettem Áginak meg Marcinak, hallottam mindenhonnan a tapsot, kereplőket, hajrázást és drukkokat. És közben ismerős utcákon futottam, persze időközben ezt-azt átépítettek, lezártak, sétálóutcává alakítottak, de akkor is: itt bicikliztem dolgozni reggelente, itt vettem kiflit reggelire, ide jártunk koncertre, itt a park, a hajóállomás, utána, ha nem lett volna köd, ráláttam volna a Sión át a nagypapám házára. Mindez a nagymamám halálának évfordulóján. És akkor minden sarokról bekiabálnak egy-egy Hajrá DK!-t... Négy kilométernél ott áll Monspart Sarolta, aki egyébként tegnap ünnepelte a születésnapját, drukkol és biztat - engem. Egy Monspart Sarolta. Hihetetlen. Tegnap volt 69 éves. Utolér egy DK pólós, Csabesz felirattal, hajrá DK-val köszön, picit beszélgetünk, ő is kérdi, mi a cél, mondom, hogy 2:20-szal boldog leszek... azt mondja, hű, annál sokkal gyorsabban futsz! És bemondja az aktuális tempómat, már nem emlékszem a számokra, de arra igen, hogy jól meglepődtem rajta. Kicsit meg is ijedtem, még csak négy kilométer, visszavan 17, fogom-e bírni? De úgy döntök, ha most így jó, így megy, beszélgetni is tudok közben, akkor most így fogok futni, majd ha úgy érzem, hogy kell, akkor visszaveszek. Meg épp majdnem sírtam az érzelmi vihartól,a  helytől, a drukkolástól, Saroltától, és hogy egyáltalán itt lehetek, amikor néhány órája még egyáltalán nem gondoltam, hogy itt leszek... és azt is mondtam Csabesznak, hogy nem fogom én ezt bírni idegileg :)
A Galerius fürdő után, az Aranypart kempingen át fordulunk, és nem sokkal később, olyan nyolc kilométernél kiabálnak hátulról, hogy húzódjunk le baloldalra: nagyjából egy gepárd tempójával megelőz al első helyezett, aki már a második kör célegyenesére fordul, 19 kilométernél tart, amikor mi nyolcnál, lenyűgöző a látvány. Az első öt-hat helyezett leköröz, mire mi is elérjük újra a rajtkaput, itt a bő 10 km, a negyedmaraton, az első kör vége, féltáv. Meglátom Ágiékat, integetnek ezerrel, én is, és itt megint nagyon feldob a drukkolás.

7-8 km körül, vigyorogva, takarásban :)

Nem sokkal később az egyik kanyarban Pásztory Dóri áll a szép kis kismamapocakjával, és drukkol, hajrá Suhanj, hajrá DK! A Suhanj! és a DK közösség nagyon közel áll egymáshoz, amerre mentem, mindkettő tagjai mindkettőnek drukkoltak, a futók meg visszakiabáltak a szurkolóknak, szinte köszönéssé vált a hajrá Suhanj, és rá válaszul a hajrá DK, vagy fordítva. Újabb érzelmi zűrzavar...
Erre 13 kilométer táján utolér egy bácsi 60+ feliratú pólóban, rámköszön, hogy helló Sziszi, mivel a kölcsönpóló hátán ez a név szerepel, és azt mondja, hogy kb. a tizedik kilométer óta üldöz (a képen mögöttem piros pólóban, sapkában) és ezt szokta csinálni, hogy kinéz maga előtt egy lányt, és kitűzi célnak, hogy meddig éri utol, így gyorsul :) nagyon jó! Én meg mondtam neki, hogy nekem meg ez a célom, hogy 60+ után is itt legyek... Aztán kinéztünk egy Krisztina feliratú lányt, hogy 15-ig utolérjük, de végülis a bácsi gyorsabb volt, mint én, és kicsit elhúzott. Ez lett az egyik leggyorsabb kilométerem, amíg ő húzott magával... :)
A tizenhetedik kilométer előtt van egy pici forduló, be kell kanyarodni egy utcába, és ugyanott vissza, itt megláttam szembejönni Zsófit, és rájöttem, hogy akkor már csak nagyon kicsivel van előttem. Alapvetően ő jóval gyorsabb futó, mint én, de pár hete elesett futás közben és megsérült a térde, az se volt biztos, hogy indulni tud, úgyhogy nem jogos tök szupernek éreznem magam, amiért utolértem, de azért mégis örültem :) Picit beszélgettünk, mondta, hogy a hatodik kilométer óta fáj, látszott is rajta, kitartást kívántam, meg hogy vigyázzon magára...
Ez már a Balaton-parton volt, és itt volt egy-két kilométernyi mélypontom, utólag látszik is, hogy a leglassabb kilométereim voltak - még mindig gyorsabbak, mint itthon, edzésen általában! - két jó kis kizökkentés volt benne, sőt három. Egyszer csak ott volt Ági meg Marci a pálya két oldalán, Marcival pacsizni is tudtam :) a másik megint Monspart Sarolta, ő úgy tűnt fel a pálya különböző pontjain, mintha ugrált volna ide-oda, itt vele is sikerült pacsiznom, és egy hálás mosolyt küldenem felé - erre igyekeztem figyelni, annyit vigyorogtam jobbra-balra, ha fotóst láttam, ha drukkert láttam, ha DK-st láttam, még ha kicsit erőltetett is volt már, de lássák, hogy hálás vagyok. Erre Saci néni azt mondja, hajrá, hajrá, aki mosolyog, az nem fáradt! Ezt belevéstem a fejembe, meg Péter szavai is ott visszhangzottak, miszerint az a lényeg, hogy fussam ki magam, érezzem úgy a végén, hogy mindent beleadtam. Hát igen, bele kéne húzni, de mégiscsak van még három-négy kilométer, és vajon bírni fogom-e? Nincs most erőm belehúzni, itt egy szakaszon olyan egyedül éreztem magam, jajj, ha itt lenne valaki, és drukkolna...
És erre a kanyarban egy láthatósági mellényes pályabiztosító tapsol, hajrázik mindenkinek, biztat, már csak három kilométer, már a cél felé kanyarodtok! Jaj, nagyon kellett ez most, úgy megdob, akkora erőt ad!

Az utolsó frissítőpontnál

Úgy érzem, kicsit összeszedtem magam, gyorsulok, vagy talán körülöttem lassulnak, mindenesetre embereket előzök meg. De nagyon messze van az a tizenkilences tábla, aztán meg a húszas! Várom nagyon, hogy célegyenes legyen, hogy egyre több ember legyen az út két oldalán, hogy a drukkolásukkal vigyenek a hátukon. És ahogy megkapom... hát komolyan szárnyakat is kapok vele. Az utolsó kilométeremet hat perc és egy másodperc alatt tettem meg. Úgy éreztem, repülök, olyan sprintet nyomtam, még a szememet is becsuktam, még a húgom meg a fiam se vett észre, és a szpíker se mondott be, észlelési küszöb alatt repültem be a célba :) pedig úgy szerettem volna tudni, hogy kívülről milyennek láttak? Tényleg repültem? :)

Mindent beleadtam

Aztán valahogy leálltam... Tényleg levegőt is alig kaptam, és a befutócsomagért elsétálni is nehezemre esett. Mindent kiadtam magamból, örültem. A telefont gyorsan megállítottam, azt mondja, 2:14, hűha! Ha 2:15-tel lettem volna nagyon boldog, akkor ez most mi...? Chipleadás, éremfelvétel, de hogy mit érzek, azt igazából akkor tudom meg, amikor Péter hangját hallom a hátam mögött... a nyakába borulok és bőgök. Nem tudtam, hogy itt tud lenni, ez így együtt, ez az igazi boldogság. Katarzis.

Épp szerelem le a chipet

Sétálunk a szálloda felé, egyszer csak utánam kiabálnak, hogy Timi! Andris az, ott van a családjával, most látom csak, hogy a pálya mellett többször látott Hajrá Apa! lepedő neki szólt :) Gratulálunk egymásnak. Hívom Ágit, azt kérdezi, te beértél...? Abszolút lemaradtak rólam :D Odajönnek ők is, aztán én elmegyek zuhanyozni, másra sem vágyom jobban, mint egy forró zuhanyra, de csak hideg víz és cicamosdás jut, az is valami, száraz ruha, egy fésülködés, egy forró tea... és battyogunk a parkoló felé. Félmaratont futottam!
Délután megnézem: a hivatalos eredményem 2:13:15. Este pedig a DK csoportban élményt élményre halmozunk. Hát, akármennyire is a terep az én terepem, azért bizony ennek is megvan a hangulata és a helye az életemben!

Vivicittá!

Hosszú és boldog beszámoló következik :)

Felkészülés

Amikor januárban kitűztem magam elé, hogy le kéne futni a tíz kilométert a Vivicittán, rögtön meg is ijedtem, hogy de hogyan, ott szintidő van, hogy jutok el addig... Aztán kaptam Györgyitől az edzéstervet, meg jobban utánaolvastam, hogy nincs is 53 perces szintidő, nem emlékszem már, hol olvastam, de azért az elég kemény idő tíz kilométerre, lecsökkentené az indulók számát. Ez a para megszűnt, volt helyette az, hogy felvesz a záróbusz - ami biztos, hogy kilométerenként 7:30 alatt kell teljesíteni a távot, erre edzettem. Kiderült, hogy a 7:30 egész könnyen megy, megpróbáltam, hogy tudok-e hétperces kilométereket menni, ez volt a cél. Aztán az edzéstervem harmadik, leghosszabb futását egyre nyújtottam, míg végül február végén sikerült lefutnom egyben tíz kilométert. Az első volt a leggyorsabb, azóta még kétszer nyílt rá alkalmam, mindig rosszabb idővel, érdekes, de nem ez számított, hanem hogy teljesítettem, és 7:30-on belül. Rövidebb távokon amúgy már 6:45 körül jártam ekkor.

Ahogy közeledett a verseny, egyre inkább a kis gyakorlati parák jöttek elő. Szervezés - jöjjenek-e a gyerekek, mindegyik, vagy ha nem, akkor melyik? Ki vigyáz rájuk? Hamar kiderült, hogy Péter sajnos nem tud jönni, először rettenetesen csalódott voltam és azt hittem, vissza kell vonnom a nevezést. Aztán sikerült megszervezni, hogy a húgom eljöjjön velünk, ennek nagyon örültem! Az első siker :) Aztán apróságok: hogy kell megközelíteni, parkolni, mit vigyek, egyáltalán hogy zajlik egy ilyen verseny? Milyen idő lesz? Mit honnan fogok megtudni? Mindig van bennem egy félelem az új dolgoktól vagy új helyektől, most is úgy éreztem, hogy a világ összes információja se elég :)

Közben két héttel a Vivicitta előtt lefutottam a MérőMaratont, jó ötlet volt, jó bemelegítés a versenyszituációba, hogy ne a Vivicittán találkozzam először versennyel, időmérő chippel és hasonlókkal.

Az utolsó hetet a következőképpen terveztem:

Verseny előtt egy héttel, vasárnap 10 km

Hétfő: pihenőnap

Kedd: kellemes tempójú 5.5 km

Szerda: Gyors 4.7 km - sikerült is, életem legjobb idejét mentem, 6:24-es kilométerekkel.

Csütörtök: keresztedzés, Béres Alexandra: A legjobb formád dvd-je

Péntek: laza, pihenős, átmozgatós 4 km

Szombat: pihenőnap

Vasárnap: verseny!

A péntek végül kimaradt, egyszerűen úgy alakult a nap, az este, hogy nem fért bele a futás. Labdáztam a kertben a gyerekekkel, talán valamennyit számít az is, és nem is árt két pihenőnap egy verseny előtt. Szombaton délben érkezett Ági, igyekeztem pihenni, de házimunka, gyerekek, kert nyilván aznapra is jutott.

A verseny napja

Sikerült reggel kilenckor elindulnunk Ágival és a három gyerekkel, szerintem ezzel önmagában rekordot döntöttünk :) Útközben terveztünk útvonalat térképpel és kútfőből, a margitszigeti parkolót már meg se próbáltam, esélytelennek gondoltam, az Árpád-híd felé le volt zárva a rakpart, mert már futottak a félmaratonisták, tehát a Margit-hídon mentünk át, és a Westend mélygarázsban álltunk meg, legalább nagy plázát is látnak a kis falusi gyerekeim a nagyvárosban (Marci már volt ilyen helyen, de Regő teljesen el volt varázsolva) és villamosozhatnak is. A Margit-hídi villamosmegállótól a versenyközpont majd' két kilométer, hősiesen begyalogoltak, csak persze nem tudtuk, melyik oldali járdán praktikus menni, és nyilván azon mentünk, amelyiknek a vége le volt zárva a célnál. Különváltunk, Ági visszafordult a gyerekekkel, én meg átlógtam a cél mellett, és megkerestem a versenyközpontot. Amúgy itt már borsózott a hátam: az első félmaratonisták már érkeztek a célba, mint a filmeken, kordonok közé, az utolsó métereken hatalmas drukkolástól kísérve, tapsoló, ritmust verő, fotózó közönséggel... Mondtam is Áginak, ha nekem is itt kell befutnom, akkor sírni fogok...

Na, majd később elmesélem, hogy sírtam-e, most az jön, hogy megkerestem a versenyközpontot, átvettem a rajtszámot (4461), a rajtcsomagot, feltettem a chipet, hívtam a családot. Már a Víztoronynál pereceztek, megkerestem őket. Áginak volt szurkolói kuponja, azt megkaptam, hogy majd adjam le menet közben, megnéztem még egy-két standot a Suhanjosoknál vettem karkötőt és gyászszalagot, megkerestem a mobilvécéket, valahol hallottam, hogy Béres Alexandra most kezd bemelegíteni, de azt már képtelen voltam megtalálni, féltem, hogy lemaradok a rajtról (ami teljesen irracionális volt, lévén, hogy a bemelegítést tíz perccel a rajt előtt befejezték... :) ). Szóval átadtam mindent Áginak, és könnyedén indultam a rajthoz, amikor rájöttem, hogy azért az nem ártana, ha legalább egy telefon lenne nálam, hogy utána is megtaláljam őket... Futás vissza, örültem, hogy akkor még nem tűntek el a tömegben. De hova tegyem a telefont, sehol egy zseb? Gyorsan magamhoz vettem még egy kis pénzt is, és a Spuri futóbolt sátrában beszereztem egy telefontartó karpántot, ez aztán nagyon bevált, egyáltalán nem is éreztem futás közben. És most akkor tényleg irány a rajt, kocogva bemelegítésnek, még volt pár perc, amiben tornáztam, ugráltam. A fekete zónából indultam, az utolsóból, valószínűleg 1 óra 10 percet vagy több időt írtam be tervezett időnek a nevezéskor, már nem is emlékszem. De mivel itthon 1:09 és 1:14 között futottam, ez teljesen reális volt.

A futás

Hihetetlen érzés volt már az maga, hogy ott álltam a rajtban... Rengetegen voltak, utólag több szám is elhangzott, most éppen azt olvasom, hogy 2950-en indultunk. Elöl, a rajtvonalnál egy hatalmas ciklámenszínű labdát adogattak hátra, ez ki volt kötve, nem ért el hozzánk, de jött egy másik, egy nagy földgömb, kézről-kézre adogatva, a cikláment meg elértük, amikor áthaladtunk a rajtkapun. Aztán a visszaszámlálás... aztán mi hátul még egy helyben toporogtunk, ugráltunk, tapsoltunk, ahogy indult az eleje, lassan ért hátra hozzánk a hullám, amiben mi is indulhattunk tényleg. Két fotót már sikerült szereznem a hivatalosak közül a rajtból (kék póló, fehér sapka):

  

Körülbelül négy percnél járt az óra, amikor áthaladtunk a rajton, a végén ezt majd levonják, így izgalmas, mert a tényleges időmet csak itthon tudtam meg. Bekapcsoltam én is az órámat, hogy nagyjából tudjam követni, hol tartok, meg lássam a pulzust, de nyilván nem pont akkor kapcsoltam se be, se ki, mint a chip. 

Szóval, elindultunk. Már az első kanyarban volt min sírnom: a Suhanjos futókon, kerekesszékeseken, rengeteg emberen különféle jó célokat támogató pólókban: pcos ellen futók, autistákért futók, DK-sok, látássérült futók kísérővel, közös kötelet fogva... Ezért volt egy élmény.

Az első kilométer elég kellemesen, lassan ment le, igazából itt oszlott szét a tömeg és lett egyáltalán hely futni. De ez nem volt baj, jólesett, hogy nem kellett rögtön nagyon belekezdeni, nem is lehetett. Először mentünk egy kis kanyart a Margitszigeten, visszafutottunk a rajthoz, kb. 2.8 km-nél hagytuk el, itt újra biztatott a szpíker és számolta, hogy nettó időben kb. hol tartunk, és ha sikerül ebben a tempóban végigmenni, akkor milyen idő jön ki a végére. Valahol a normál itthoni tempómban voltam, 6.5-7 perces kilométerek között mentem át ezen a ponton. Jött egy frissítőpont, nagyon meleg volt, jólesett a víz nagyon.

Irány az Árpád híd, még hallatszott a bemondó, ahogy figyelmeztet, hogy okosan, óvatosan, tartsuk a tempót, elég nagy az emelkedő. Kicsit büszkén gondoltam magamban, hogy az otthoni utcák egyikéhez-másikához képest meg se kottyan :) Sokan már itt belesétáltak, én elhatároztam, hogy az a cél, hogy futva végigmenjek, ne sétáljak. 

Az Árpád hídon a lezárt sávok mellett ment a forgalom, fújt egy kis szél, az még kellemes volt. Lefutottunk a Népfürdő utcára, közeledett az ötödik kilométer, ott is még minden rendben volt, aztán öt és hat között valahol elkezdett szúrni az oldalam. Gondolkodtam, miért, talán túl gyors volt eddig a tempó, vagy rosszkor ettem-ittam, vagy mi történt, de mindegy, akármi is, ezt ki kell lélegezni. Lassítottam a tempón, figyeltem a pulzust, a légzést. Nehéz volt, nem tudtam mélyet lélegezni, mert szúrt, fogtam is az oldalamat, nagyon vártam, hogy mikor jön a következő frissítőpont, hátha a víz segít. Itt volt a holtpontom, többen megelőztek, akiket előtte én hagytam el, ezt megjegyeztem, hogy ejnye, de annyira nem ez számított :) Leértünk a rakpartra, néztem a sziget pesti oldalát, hátha kijöttek oda, Marci narancssárga pólója vagy talán a babakocsi meglátszott volna. Beszéltünk előtte erről, hogy hátha onnan is lehet látni a futókat, gondoltam, talán megnézik, de épp akkor ebédeltek meg fagyiztak. (Kicsit magányos voltam a rajtban is, amikor mindenkinek kiabáltak csapattársak, rokonok, barátok, sokan integettek kifelé a rajtból, nekem meg nem volt kinek - de hát fél egy volt, ebédelniük kellett, akinek ott álltak a szurkolói a rajtnál, az biztos nem három gyerekkel volt itt :) )

Szóval néztem a pesti oldalt és fogtam a szúró oldalamat, amikor feltűnt a hatodik kilométer és vele a frissítőpont. Két lépést sétáltam, csak annyit, hogy ne futva igyak, itt volt szőlőcukor és banán is, előbbiből vettem, pedig nem vagyok nagy rajongója, de most nagyon jól jött. Innentől a számban tartottam, és apránként, mint egy infúzió, adagolta belém az energiát.

A rakpartra leérve végig látszik a Margit-híd, mint köztes cél, addig kell elérni, és onnan már a lelkesedés is bevisz a célba. Hat kilométernél már egész közel volt, de persze azt is tudtam, hogy átfutunk a híd alatt, onnan el valameddig, egy fordítóig, amit a verseny előtt térképről nem tudtam pontosan megítélni, hogy milyen messze lehet. Lassan lettem egyre jobban, a hetedik kilométer már a Margit híd után volt egy picivel, és ott már kezdtem magamra találni. A fordító nagyon messzinek tűnt, majdnem az Országházig elfutottunk, csak jöttek, jöttek szembe a melletünk lévő sávban a már visszafordult futók, és én még mindig nem voltam ott... aztán mikor odaértem, akkor láttam, hogy jé, mögöttem is még mennyien vannak, és jé, leelőztem kék címkés (eggyel korábbi zónából induló) futókat is, ez némi elégtétellel töltött el. 

Átfutottunk valahogy a híd lábánál keresztben, megkerültük a Jászai teret, jött a hídra vezető emelkedő, ez megint megnyugtatott, emelkedőben jó vagyok :) Itt valahol hagytuk el a nyolc kilométert, és a hídon már álltak drukkerek, már volt taps, kiabálás, most is libabőrös leszek, ahogy írom, és ez még csak fokozódni fog :) Egyre többet gondoltam arra, hogy gyakorlatilag megcsináltam, mert innen már a lelkededés is bevisz tényleg, meg hogy jaj, nekem is be kell futnom oda a kordonok közé, én ezt nem fogom bírni lelkileg, összeesek, elájulok a szívdobogástól :) Tudatosan igyekeztem is kicsit visszafogni magamat, mert a pulzusom megint az egekben volt a szigeti bejárótól, állandóan borzongtam, libabőröztem, hihetetlen érzés :)

Valaki dobon játszott az út mellett, adta a ritmust. Félmaratonisták drukkoltak egy-két órával a saját befutójuk után. Egy pasi horgolt békás sapkában egész nap az út mellett állt és valami kasztanyettaféle hangszert rázott, már reggel is láttam. Egy pár olyan jó kis ritmust tapsolt, hogy hirtelen ráállt a pulzusom, és amíg hallottam, az ő ritmusukra futottam. Aztán még nem lehetett látni a célt, de már foszlányokban hallatszott a szpíker hangja. Befutottam a kordonok, aztán a korlátok közé, elhagytam a kilenc kilométert, jött a célegyenes. Újabb tartalékok kerültek elő valahonnan, úgy éreztem, szárnyakat kaptam és repülök, és nézegettem kifelé, hol van Ági, hol vannak a gyerekeim? Sírni eszembe se jutott, vigyorogtam, mint a tejbetök, fantasztikus érzés volt, eufória. Ági valami lelátóra mászott fel, onnan integetett Marcival, megláttam, integettem, fotózott, de az pont nem lett jó, sebaj. És ott a cél, 1:11-et mutat az óra, fülig ért a szám, megfogtam a mellettem beérkező vadidegen pasi kezét, juhhú, érjünk be így! 

A verseny után

Remek szervezés, tök jó ilyet látni ilyen nagy versenyen: kordonok vezetnek ki a pályáról, rögtön megkapjuk a kis csomagot, gratulálnak, jár még egy pohár víz, egy alma, egy palack tea, iszom, mint a kacsa, a kordonok végén rögtön chipleadás, na ott megállok pár percre, mert jól belekötöztem a chipet a cipőfűzőmbe... aztán ki a füves térre, a fák alá, közben még érkeznek a futók, hatalmas a hangulat... Mellettem egy kérdőívező, persze, válaszolok mindenre, kérdezzetek csak, most bárkinek bármit :) Aztán felhívom Ágit, nincsenek messze, megtalálom őket, Csongor ölel, bújik, és ilyen képek születnek:

Kedvenc... Itt sírtam :)

Aztán még elkísérnek lezuhanyozni (nagyon jó kis mobilzuhanyzók vannak, nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen kényelmes) elmesélik, hogy kaptak ebédet meg fagyit, sétáltak, és mindenki milyen fáradt. Levezetésképp Regőt a villamosig cipelem, útközben magamra kapom az új Vivicittás pólómat, hadd lássák, hogy én is futottam :) aztán visszafelé újra csodálkozunk a Westendben, Csongor még a villamos előtt elalszik. Enni-innivalóért nyafognak, jól van, veszünk gyümölcslét, péksüteményt, nézzük a szökőkutat, amikor Ági észbekap, hoppá, neki kicsivel több, mint egy óra múlva indul a busza Szabadbattyánból! Regőt felkapom, sietünk, mélygarázs, automata, fizetés, minden a pesti forgalomtól függ, de jól megy szerencsére, az autópályán már nyugodt vagyok, Ágit tíz perccel buszindulás előtt kitesszük a megállóban, hazaérünk, mindenkit felhívok és fürdőzöm a boldogságban.

Marci bekapcsolja a gépet, kérem, hogy akkor már nézzük meg, hátha fenn vannak a hivatalos időeredmények: 1:07:30, szuper!! 6:44-es kilométerek, és egyáltalán, két perccel jobb, mint az eddigi legjobb tíz kilométerem! Boldog vagyok. Kolbászt sütök, diétát török, eszem egy kis fehér kenyeret, meg amit csak megkívánok, és azon gondolkodom, beszélnem kell Györgyivel, hogy mi legyen a további edzéstervem :)

Karácsonyi kötemények

Megkésve bár, de még így is korán, mert van, ami még mindig nincs kész... megmutatom, miket kötöttem ajándékba karácsonyra.

Ez itt a Fiore sál, ami a húgomnak, Áginak készült. Nagyon szerettem a színeit, és különösen a textúráját: simán vagy lustán kötve a fonalból kiálló kis hurkok maguktól virágot képeznek a sálon. 

Még az ősszel készült Aviatrix sapikkal együtt fotóztam a nővérem, Ancsa pomponsálját. Már tavaly, amikor először kötöttem hasonlót, csak más színben, akkor mondta, hogy majd szeretne ő is egyet. Itt volt a remek alkalom. Szülinapja, névnapja nyáron van, arra mégse köthetek sálat. Tetszett neki, nagyon puha és meleg, remélem, mindketten hordani fogják a sáljaikat :)

Ez pedig már a hajrában készült el. Az történt, hogy tervben volt a fenti két sál, meg anyukámnak egy kendő, ami lazán elkészült volna. Csakhogy időközben döntöttük el, hogy itthon, a kiscsaládban mi felnőttek idén nem veszünk egymásnak karácsonyi ajándékot, viszont meglévő alapanyagból készíteni szabad! Mivel a nagyobb család, köztük anyukám is kapott mást is, anyósom és Péter viszont teljesen ajándék nélkül maradtak volna, így átcsoportosítottam a terveket. Elővettem a Gombolygó játékán nyert törtfehér selyemfonalat, és ezt a Holdent kötöttem vele:

Bordó kabátjához, fehér sapkájához éppen jó lesz télre is, de mivel vékony és leheletfinom, az összes többi évszakban is hordható. Ő is örült, rögtön a vállára terítette és nézegette magát, remélem, nem csak dísz lesz a kendő.

Így az átcsoportosítás miatt azonban Péter és anyukám félkész köteményeket kaptak karácsonykor, kilógó kötőtűkkel. Szerencsére nem sértődtek meg rajta, én pedig dolgozom mindkettőn, és majd külön megmutatom őket!

Felhasznált fonalak:

Fiore a fonalam.hu-tól Ági sáljához, egy azóta már sajnos nem létező színben,

Spirit Spring River ugyanonnan, Ancsa sáljához

Gombolygó Shine a Holdenhez, törtfehér színben.

Rövid-hosszú hétvége

Rövid, mert a szigetfutás után mi csak szombaton ebéd után értünk Ságvárra, de azért hosszú, hiszen négy napunk volt, és abból kettő hármasban. Nagyon jó volt így! Mindenki jött most is, ki mennyi időre: Ancsáék már ott voltak a mi érkezésünkkor, ők vigyáztak Regőre és Marcira szombaton, Ágiék pedig vasárnap érkeztek. Szerencsére jó idő volt, el sem akarták hinni, hogy mifelénk meg Pesten öt fok és köd volt. Úgyhogy sokat kerteztünk, játszottunk benn, Marciért szombat estefelé eljött az apja, Ancsáék pedig elmentek vásárolni és temetőt látogatni Bencével, addig én maradtam a három kicsivel. 

Disznó, gyere ide! :)

Őszi biciklis

Labdáztunk

Ágival dumálós kiülős

Kötéllétrára mászós

Keményen dolgozik

Ő meg végre elaludt :)

Mamával

Szülinaposok

Mint a képekből is látszik, az állatozás sem maradhatott el, Csongor pedig kivételesen babakocsiban aludt - rosszabbul aludt nappal is, éjjel is, mint itthon, így nappal a babakocsiban sikerült elaludnia a szokásos kettő helyett egyszer, éjjel meg fél tizenkettőkor felébredt és semmi esetre sem akart visszamenni a kiságyba, úgyhogy velem aludt, de ott legalább aludt, hálás voltam neki. Persze a szokásos ébredéseivel, de csak szopizott és visszaaludt. 

Áginak és Gábornak szülinapja is volt - pont félúton voltunk a kettejüké között, úgyhogy közös ünneplés volt közös tortával - együtt pont hatvanévesek! Vasárnap délután pedig még egyszer felfordítottuk a gyerekekkel a lakást, és estére itthon zártuk a hétvégét.

Ságvári hétvége

Végre-végre eljutottunk újra Ságvárra, olyan régen voltunk, hogy amikor Regőnek mondtam, hogy megyünk, rávágta, hogy "kapok tortát". Hát igen, a szülinapja körül voltunk utoljára, de azért elmagyaráztam neki, hogy nem jár minden ságvári hétvégén torta :) Azért csúsztunk ennyit, mert anyuéknál ablakcsere volt, az is csúszott, két hétvégét vett igénybe egy helyett, mi az elsőn mentünk volna eredetileg... Viszont szuperek az új ablakok!

Talán az ősz utolsó kellemes hétvégéjét fogtuk ki - remélem, ha leírom, rácáfol az időjárás, mint tavaly is - a gyerekek mindkét napot a kertben töltötték. Bunkert építettek, motoroztak, bicikliztek, Regő rendszeresen és már önállóan látogatta az állatokat is. A fűre ki volt téve egy már nem használt nagy matrac, azon ugráltak és arra tettem Csongort is. Igazából sok esemény nem történt... jöttek Ágiék is, sajnos keveset voltak és nem is voltak jól, de így is jó volt látni őket és beszélgetni egy kicsit. 

A fiúk örültek egymásnak, Marci és Bence szokás szerint párba rendeződtek, a kicsiknél ez még nem ilyen egyértelmű: szeretik egymást, de nem ragaszkodnak annyira egymáshoz, mint a nagyobbak. Persze, hiszen Bencénél ott van a nagyobb szinte áhítatos követése és mindenben utánzása, Márk és Regő meg pont egykorúak. Csongorért viszont mind odavannak.

Csongor jókat aludt, talán most volt az első olyan, nem itthon töltött hétvége, amikor majdnem ugyanannyit aludt, mint itthon. Ez mondjuk most épp azt jelenti, hogy éjjel óránként kel, de nappal jó volt. Sőt, vasárnap Regővel egyszerre aludtak három órát.

Futni is voltam ott is, vittem a futócuccot, és mivel ott nem annyira szempont, hogy Marci mikor kerül ágyba, megkérdeztem, jön-e velem. Jött, és majdnem végigfutotta a távot, csak néha sétált, illetve a végén a sprinttel előztem le, és mivel ráadásul egy kicsit eltévedtünk, 3.81 kilométer lett a szombat esti futásunk, az eddigi leghosszabb. Ennek ellenére sokkal könnyebb volt, mint itthon, mert ott teljesen sík a terep, de Marcira nagyon büszke vagyok!

Ancsával bababörzét rendeztünk, én vittem olyan cuccokat, amiket Marci már kinőtt, de Regőnek még sokára lesznek jók, viszont közben Bence hordhatja, ő pedig olyanokat, amiket a fiúk már mind kinőttek, és Csongornak jók még. Azt hiszem, mindketten jól jártunk, egy-egy zsák új ruhával, cipővel távoztunk a végén.

Hoztam pár képet is, főleg Csongort fotóztam - ő marad még legtovább egy helyben :)

Ezeket meg csak az őszi hangulat kedvéért