Jaj, nem is tudom... annyi minden és mégis semmi. Annyi terv, vágy, annyi maradni és futni vágyás. Annyi alvásigény, annyi ölelés.

Mostanában a konyha kövén csattogó kicsi praclik hangja, a nadrágomba kapaszkodó apróság pillanatra nem nyugvó kíváncsisága foglal le. Őrület, hogy két hét lefogása alatt már négykézláb rohan és a felállással, lépegetéssel próbálkozik.

 

Manócska

Élünk ám, csak arra nincs időm, hogy itt is megjelenjek. El sem merem mondani, mióta nem tudtam blogokat olvasni, pedig hiányoznak ám nagyon.
Alkotni azért van idő olykor, ha folyamatosan látni szeretnétek a munkákat, akkor a Facebookon a Hababann Design oldalon találjátok az újdonságokat. Az kicsit naprakészebb, mint a blog - sajnos.

Készülnek közben a családnak a karácsonyi ajándékok és a szükséges ruhadarabok, kiegészítők leginkább a fiatalembernek. Most épp a Csibészkés korszakot éli - azt hiszem, ez marad még egy darabig. A fotó nagyon jól illusztrálja ezt.

Elf hat

 

Én nem

tudom, én vártam túl sokat vagy valóban jogos kicsit a csalódottságom. Merthogy azt hittem, ha Pestről kiköltözünk, akkor minden "csupajó" lesz. De nem.
Merthogy azt sejtettem, hogy a környéken nehéz lesz ismerősöket szerezni, hiszen a városvezetés "alvó negyeddé" tette ezt a környéket. Értsd, mivel semmi nincs itt, mindenért mindenki bemegy a városba. Olyannyira semmi nincs itt, hogy még járda sincs :DDD
A régi városrészeken a bolt felé tartva múltkor megállapítottam, hogy a polgi életében nem járhatott a környéken vagy ha igen, autóval. Azt néztem, hogy kirázzák-e a gödrök, járdamaradványok a gyereket a kocsiból avagy elaltatják.
Arról már nem is beszélek, hogy esetleg játszótér, park, pad legyen a közelben.
Bevallom az embernek még a sétálós kedve is elmegy,mert ha elfárad nincs hová leülni, ha a gyerek megéhezik az egy katasztrófahelyzet. A hordozásról már nem is beszélve. :D Mert bizony, azt is terveztem, sőt egy jó kis kendőt is vettem.
Szóval meg kell azt szokni, hogy itt nem az van, mint Pesten...  hogy külön program a boltba elmenni, lévén jó fél órás sétányira van tőlünk. Ez az a táv, ami gyalog sok, a babakocsit nem szeretem megpakolni, az autót meg luxus ilyen távért elővenni. Szóval: ördögi kör....
Lehet indulok a következő választáson, értelmes programmal :D
 

Nem volt elég nekem a meleg okozta sokk, összevetettem a gyerekek fejlődési adatait. Bori két hónap alatt nőtt 3 cm-t, igaz ő 59 cm-el kezdte. Levi 10 cm-t nőtt két hónap alatt. Bori fél éves korára kétszerezte meg a születési súlyát, Levi már hat kiló, alig másfél kiló választja el ettől.. :O :))
Íme a kis Walter Mathau utánzat: 

 Közben a nem létező szabadidőmet próbálom beosztani és készülök szép lassan arra, hogy kialakuljon a napirendünk és ezzel talán tervezhetővé válik az életünk, hiszen lassan indul az iskola, ami újra fogja rajzolni ezt a szép, szabadságban telő nyarat... 
 

Kicsit szégyenlem magam a hallgatásért.... de meglehetősen kaotikusak egyelőre a napjaink. Ha eldöntöm, hogy másnap mit szertenék megcsinálni, egészen biztosan nyűgös napja lesz a fiatalembernek, és esélyem sem lesz hozzájutni semmihez. Akikkel beszéltem telefonon az elmúlt napokban tanúsíthatják, nem sok idő kellett ahhoz, hogy meghallják a mellettem keservesen óbégató ded hangját. :)) De ilyen ez a popszakma... lassan bízom benne javul a helyzet és lesz időm szegény elárvult bloggal is foglalkozni kicsit.
Mert - persze mostanra már -visszatért rendesen az alkotókedvem. De az időm egyelőre szűkös.

Azért mutatok egy pillanatképet, hogy bizonyítsam élünk, a kisember rendesen fejlődik. Mit rendesen??? Roham tempóban... lassan eléri az 5,5 kilót, és nőtt 4 centit az elmúlt hat hétben.
 

Emléeztetőül legfőképpen magamnak: ezek a hetek nem az ugribugriról szólnak!
Persze, persze remélem, hogy az "a hat hét" nem lesz annyi, hogy jobban bírom a strapát, gyorsabban regenerálódik a szervezetem, mint a Mininő után, de pihennem kell.

A védőnő pedig egy tünemény.

Ja, aki esetleg nincs képben: június 12-én hajnalban megszületett Levente Csaba. Aki az eddig tapasztalataink szerint imád a teraszon aludni.

 

Lassan

 mindennel elkészülünk, már csak apróságokat kell elrendezni. Közben olvasgatom a születéstörténeteket és egyre jobban látom, mik voltak a hibák a Mininőnél. Nagyon remélem, most nem ilyen lesz.... Persze, ezek óriási bőgésekkel járnak. Jönnek bizonytalanságok, félelmek. A türelmem, fizikai állóképességem nagyon fogytán. Bár, annak kifejezetten örültem, hogy újra a saját ágyamban alhatok. Az pedig külön jól esett, hogy kiderült, nem tudunk jól aludni egymás nélkül. Arról meg már nem is beszélek, milyen volt látni Az Ember szemében a könnyeket, amikor elindult...
Hát így. Ja, a legutóbbi sokk az volt, amikor kiderült 3600 gr ez a "kis" Puhatalpú. És még van két hét. Nem, nem akarok számolni, nem akarom tudni, mennyi lesz a vége.

 

Be kell

látnom, nem vagyok egy nagy jellem. Nem tudom elfogadni, ha olyan emberek, akikkel barátnak tartottuk egymást szó nélkül kivonulnak az életemből.
 És milyen érdekes, mindkettő akkor, amikor megtalálta a férfit, akire várt....
Tudom, hogy a vállam alkalmas a sírdogálásra, de szerintem ara is, hogy az örömöket megosszuk egymással. Furcsa, hogy időről-időre azt veszem észre, elkopnak a fontos emberek mellőlem. Persze, bennem is van hiba bőven....
Utálom, hogy magamra hagytak.
 

Csokornyi

cseresznyével leptem meg ma magam, mert egyszerűen nem lehet nézni, hogy napról napra sötétebb piros színt öltenek a bogyók én meg nem mászhatok fel a fára. Hálás vagyok az égnek, mert az előző két évben nem volt termés a fákon. Vagy a fagy vagy a jég vitt mindent. Ha volt öt kiló termés tavagy összesen a fákon, sokat mondok...

Idén ez nem így van. A korai cseresznyefát kicsit megtépázta a vihar, de szerencsére rengeteg maradt a fán. Közben - én állhatatlan - azt lesem fél szemmel, hogy a normál időben és a későn érőből mennyi lesz.

 Már annyira nem bírok magammal, hogy még sétálni is elmentem, pedig általában nagyon kevés mászkálástól azonnal megfájdul a hasam. Ma pont nézegettem a neten keringő kalkulátorokat, szinte mindegyik szerint egy héttel előrébb járok, mint az orvosom szerint. Azt már nem is vettem számításba, hogy a biometriai adatok szerint egy héttel legalább mindig nagyobb volt a koránál a Pocok. Hát hiába, nehezen szokom, hogy nem vagyok alkalmas most semmire, hogy folyton nyafogok, de akárhonnan is nézem, tíz év telt el az előző várandósságom óta, azért az nem kevés, és be kell látnom, máshogy működik a szervezetem. Abban bízom már csak, hogy nemsokára már itt lesz, és végre magamra találhatok kicsit. Tuuuudooom, jönnek az álmatlan éjszakák, és társai, de hátha....

Tudom, tudom ezen nem látszik mekkora a babalakás, de nekem tetszik ez a kép. :)

Azt már nem is mondom, hogy mióta nem tettem rá a kezem semmire, hogy képtelen vagyok még a babának szánt holmikat is elkészíteni. :O Gáááááz, nem kicsi....

Finom

nosztalgikus ebédre vágytam ma, ezért derelyét készítettem. Próbáltam megúszni a tésztagyúrás, nyújtás fáradalmait, ezért a robotgépre bíztam a liszt és a tojás összedolgozását. Néhány perc múlva hihetetlenül szép tojásos liszt lett a végeredmény. Kénytelen voltam belátni, hogy elő kell vennem a nyújtódeszkát.

 Nem is ezzel volt baj, hanem amikor a agymamámtól látott mozdulatokkal próbáltam papírvékonyra nyújtani a tésztát, hát az kifogott rajtam. Mindig csodáltam milyen gördülékeny, erős mozdulatokkal nyújtotta - asztallap méretűre - a tésztát. Az enyém nem lett olyan egyenletes, nem lett olyan nagy, nem lett olyan szabályos a széle, de legalább ízre sikerült a kívánt eredményt hoznom. Hiába, az ő háziasszonyi tudása, tapasztalata, szívóssága és egyáltalán.... van még hova fejlődnöm.
Hiányzik, az a helyzet. 

 

Szerintem

most már biztos, hogy 1. vagy boszorkány vagyok; 2. vagy öregszem... Valamelyik mindenképpen. A fantáziátokra bízom, hogy melyik lehet.... én még találgatok.

A helyzet az, hogy a 32 hetes ultrahangon - ne kérdezzétek miért! - az orvos az artériákban lévő véráramlást is megnézte, holott ezt csak a 36. héten szokták ellenőrizni. Kiderült, hogy az egyikben alig van keringés. Szoros megfigyelés alá vontak, kéthetente mehetek kontroll ultrahangra, hogy megnézzék mi a helyzet. Ma volt az első kontroll, kiderült, hogy ennek ellenére a Puhatalpú köszöni, jól érzi magát, hízott 60 dekát... miközben nekem meggyőződésem volt, hogy semmit nem gyarapodott. A bal lábam - szerintem szintén ennek köszönhetően - olyan, mint a lufi.... tegnap alig tudtam lábra állni, mert a talpamon is jóképű ödéma díszelgett. Hurrá ;) Egyébként meg minden más paramétere is arra utal a babának, hogy rendíthetetlenül nő. Az orvosok arra jutottak, a retardáció semmiképpen sem jöhet szóba, marad a toxémia. Ez sem jobb kilátás...

Szerintem inkább boszorkányos, hogy ennek ellenére a baba nő.... :)
Egyébként meg úgy döntöttem, nem ismerkedem meg egyik korababa osztállyal sem, és még a Mininővel június 15-én megnézem a Mary Poppinst, ha már hosszú küzdelem árán jegyet szereztem rá. :)))

Egészen elképesztő, hogy két nap alatt ilyen virágköpenyt tud ölteni egy fa. És az is egészen elképesztő, hogy tavaly, amikor virágoztak a cseresznyefáink - természetesen abban a három napban - jött egy röpke fagy, és a három fán összesen alig maradt néhány kiló cseresznye. A korai már hullatja a szirmokat, a másik kettő pedig így néz ki. Közben azon agyalok, hogy mit is kezdek majd vele, mert három fányi cseresznye még az én felvevőképességemet is meghaladja. :))))

 Nem tudom eldönteni, hogy a jó idővel, esetleg a felmerült gondokkal függhet össze a lábdagadásom. Nemszeretem.
 

Ezt

nem hiszem el...
Az utókor meg a saját okulásom miatt és persze a ti véleményetekre kíváncsian írom le, hogy hogyan is telt a mai napom.

Nos, reggel elvittem a kisasszonyt iskolába. Ahogy letettem, benéztem a boltba, hazajöttem. Lezavartam egy mosást, közben benéztem a facebookra. Délre kellett mennem vissza érte, így sok dolog nem fért bele, és úgy éreztem, inkább pihenésre van szükségem. Hazafelé benéztünk egy fagyizóba, majd otthon nekiláttam a vacsorának. Elkészült a quiche, aztán kitaláltam, hogy még rongyos kiflit is szeretnék. Ahogy a nyolc kis kiflit betoltam a sütőbe, annyira begörcsöltem, hogy kiegyenesedni is képtelen voltam. Úgyhogy jött az újabb, kötelező pihenés.

Annyira reménykedtem benne, hogy az itthonlét, illetve a több pihenés, stresszmentesség segíteni fog, hogy ne teljen el minden nap így. Nem hiszem, hogy sok lett volna, az, amit mára terveztem. Mert a takarítás mára tervezett része, el is maradt. Egyszerűen sírhatnékom  van, hogy semmit nem tudok csinálni. Hogy egyre komolyabban el kell gondolkodnom azon, hogy segítséget kell kérnem, mert egyedül nem tudom ellátni a háztartást teljes egészében. Vagy annyira lehetetlen az igényem, hogy kényelmesen beleférjen a hétköznapi háztartási munka meg a hobbik a napjaimba??? Komolyan, sírhatnékom van....
 

Nyafogok, morgolódok, feszengek már jó ideje... Mindenért és semmiért. A fránya tökéletességre törekvésem nem hagy nyugodni sosem. Mással annyira empatikus tudok lenni, de magammal. :DDD
Minden felfordult körülöttem, és természetesen ez azzal is járt, hogy a többiek élete is fenekestül felfordult, és tudom, hogy a saját békém, megnyugvásom a kulcs mégsem sikerült.
Mindennel sokkal nehezebben birkóztam meg, mint általában. Azt hiszem, ilyen az igazi vajúdós időszak.... és milyen jól fogja ezt majd Makipofi érkezése manifesztálni.....

Mostanra kezdenek kisimulni a ráncok bennem. A legfurcsább pedig az egészben az volt, hogy miközben láttam a törésvonalakat, tudtam, most ebben az állapotban nem tudom megoldani, hagynom kell. Hú, de pokoli nehéz az önállóságomat, a "mindent meg tudok oldani egyedül" hozzáállásomat elengedni.... Fájt.

Sok-sok tényező mellett az új pápa szavai olyanok, mintha személyesen engem rázogatna Krisztus....  Az első úr angyala imáján arról beszélt, hogy sokszor fel sem fogjuk, Krisztus milyen elképesztően türelmes velünk.... - én is ezt szoktam mondogatni. Aztán ma meg mit mondott ez a drága Ember? "Jézusnak nincsen saját háza, mivel mi emberek vagyunk az otthona".

Nesze neked makacsság, meg majd én..... :D


 

Annyira

tudatosan választottam kórházat, ahol a Makipofi születni fog, hogy a címen kívül nem sokat tudtam a szülészetről. Na jó, nem is. Tudtam, hogy az én nagyon kedves szülésznő barátnőm ott dolgozik. Azt pedig már évekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy ha egyszer eljutunk ketteskéig, akkor vele fogok szülni. Így néhány hónapja kissé nagyképűen felhívtam és közöltem vele, hogy bizony én vele szeretnék szülni. (Mit tudott mondani erre szegény?)

Azóta hónapok teltek el, - hiszen már a hetedik hónap elején járok - és még mindig nem lettem okosabb a kórház alapelveit illetően. Nem jutottam el szülésfelkészítő tanfolyamra, mert azt gondolom, nagyon sok újdonságot nem tudnak mondani erről. (pffff, tiszta nagyképűűűűű) Az orvosom nagyon tisztességesen végzi a dolgát, várja minden alkalommal, hogy hátha bekapcsol rajtam az aggódó, hülyeségekkel őt bombázó anyuka, de mindig kénytelen megállapítani, hogy nem és nem akarom fölösleges kérdésekkel zaklatni. (Szerintem kicsit megnyugodott, hogy nem egy nyűgösködő, apróságokon aggódó anyuka került a kezei közé.)

Itt tartok most:

Erre ma mi történt - megunván a havas híreket el kellett foglalnom magam valamivel ;) - a bezzeganyán belefutottam a kórházértékelős rovatba. Ezt nem lehetett kihagyni. Milyen az élet vagy a sors, vagy egyszerűen Makipofi hogyan alakítja a körülményeket, amik várják majd őt.... majd kiderül, hogy melyik. Én a második kettőre tippelek ;) Szóval, csupa olyan dolgot vallanak alapelvként, amit én is fontosnak tartok. Az első szülésnél sem izgattak különösebben a trendek, nem olvastam utána, mit hogy kéne, nem hisztiztem a különböző rutinok miatt, hiszen pontosan tudtam, mikor mi jön, lévén egészségügyiben végeztem és voltunk elég sokat szülészeti gyakorlaton is. Láttam tehát a másik oldalról, hogy működnek a dolgok - tenyerén hordott akkor is az élet, mert durva dolgokat, épp úgy, mint a Mininő születésénél nem tapasztaltam meg. (Szóljatok, hogy már Mikszáthi anekdotázgató a stílusom....)

Szóval, az Istvánról kiderült, hogy normálisak, bababarát kórház, kis szülőszobákban lehet szülni, van alternatív szoba, ahol minden szuper kellék ott van - legfőképp a fürdőkád - nem rutin a gátmetszés, beöntés, borotválás, császárra csak akkor vetemednek, ha komoly orvosi indok van rá és a fájdalomcsillapítót sem osztogatják cukorkaként. És legfőképpen az aranyórát is szeretik tiszteletben tartani. A gyerekágyas osztályon pedig a legnagyobb szoba - amiből egy van - is négy ágyas. Azt más mondanom sem kell, hogy a rooming inn is evidens. Kell ennél több??? Na jó, azon még kicsit rágcsálnom kell AzEmber fülét, hogy jöjjön be velem, hiszen szükség lehet rá.  De ha nem, akkor sincs tragédia, mert ott lesz a szülésznőm.

A tréfát félretéve, múltkor reklamáltak néhányan, hogy nem is látszik a baba, azért most már igen....

úgy

tűnik végérvényesen láthatatlanná váltam. Mert jönnek olvasók szép számmal, de szótlanok. :)


 

Az mennyire

normális, hogy a kedvenc turkálómban nem tudok ellenállni a brutális leértékelésnek, és miniatűr cuccokat szerzek be?? Ok, csak olyanokat, amikre jövő télen mindenképpen sor kerül. Szerintem a barna plüss, macifüles overálnak senki nem tudott volna ellenállni....

Mert közben rájöttem, nem szeretek fölöslegesen sok ruhát tárolni.... nem mellesleg olvastam egy amerikai nőről, aki arra törekszik, hogy a háztartásukból lehetőleg minél kevesebb szemét kerüljön ki. Linkelni nem tudom, mert nem mentettem el :O :( Ha valaki tudja, megköszönöm a linket.

Ami igazán megdöbbentett, az a ruhatáruk. A gyerekeinek szezononként van négy nadrágja, nyolc pólója, és természetesen a többi kiegészítő, sapka, sál, alsónemű, kabát, stb.... de akkor is! Az a mennyiségű ruha is időnként kezelhetetlenül soknak tűnik, ami az én szekrényemben lapul, pedig többek ruhatárához képest ez sem túl sok.


 

22.

hét, csak így. Valaki mutatott nekem hónapokkal ezelőtt egy sorozatot, "önpocakfotókat". Gondoltam, most már van értelme belekezdeni. Aztán a végén majd készül belőle egy kollázs. 

Lassan a karcsúsított kabátomat nem tudom begombolni... illetve csak a felső három gombot, nem ecsetelem milyen mókásan néz ki. Remélem, lassan múlik a tél és levehetem a téli kabátot.

Mekkora

poén hármasban - na jó kettő és felesben, mert egy kamaszt nem tudok teljes értékű munkaerőnek tekinteni - tizenöt raklapnyi ytongot megmozgatni? Így utólag semekkora....
Én pakolni nem tudok már, mert a terhelhetőségem kétségbeejtően lecsökkent.... következésképp AzEmber kétszer mozgatta meg a teljes cuccot....

Azon viszont nagyon jókat vidultunk, hogy a tizenhat éves kamasz, mennyire nincs a fizikai munkához szokva. Elmerengtem kicsit, hogy egyáltalán nem volt baj, hogy engem gyerekkoromban nekünk mennünk kellett a szőlőbe kapálni, metszéskor venyigét hordani, meg egyáltalán mindenhová, ahol munka volt. Márpedig egy klasszikus vidéki gazdaságban, ha valami, hát mezei munka mindig van. Utáltuk is rendesen, de legalább annyi haszna volt, hogy nyáron, amikor nagynénémnek segítettünk a rengeteg tűzifát felhasogatni, elrakni, két meglett férfiember mellett sem maradtam szégyenben.... Az is tény, hogy utána egyikünk sem tudott mozdulni, és örültünk, hogy élünk. Mert azért a tizenöt köbméter fa, azért az mégiscsak tizenöt köbméter.....


Nagyon remélem, hogy az építkezésnek ez volt a legzúzdásabb része. :) Szólott a királylány naivan....

Na

milyen dolgom volt tegnap???

 Tegnap csajos napot rendeztünk, a kisasszony óvatos volt reggel, csöndben motoszkált, aztán 9 után megunta, hogy én még pihenni próbálok, és nekiállt reggelit készíteni nekem. Főzött kávét, összekészítette a tálcára, amit elképzelt még mellé. Még gyümölcslevet is kaptam. :)))

Aztán bevackoltunk magunkat az ágyba, filmeztünk fél napig, én pedig bökögettem közben. Jaj, de jó volt. Délután pedig még egy hirtelen színházlátogatás is belefért. Ahogy a színház felé tartottunk, a kasasszony azt latolgatta, hogy biztosan ott lesz egy volt osztálytársa is, és tényleg.... Úgy tűnik a boszorkányos énem egy részét is örökölte.