Olvastam, hogy Konstantinápolyban sok a kutya. Azt olvastam, hogy török városrészekben van a legtöbb, mert a török jó és türelmes, a keresztény ellenben kiméletlen s mikor már sok a kutya, a strichnin-borsók tömeges irtást végeznek közöttük. A kutyák hát inkább a török városrészekben tartózkodnak és kerülik a keresztényeket. Szerettem volna valami képben is látni ezeket a kutyákat, de sohase találtam efféle képre. Brehm is csak leirást ad róluk, pedig egy ujjnyi kis kép is többet mutat, mint akár egy tízrőfös leirás.
Hogy ezen a tavaszon Konstantinápolyban jártam, láttam ezeket a kutyákat. Nálunk szinte elképzelhetetlen valami, hogy ezernyi ezer kutya éljen bárhol is. Megszoktuk, hogy az eb az embert árnyékként kiséri; vele egy telken lakik és bizonyos szolgálatot végez azért, amiért az ember eltartja.
De hát hol lakik ott a török fővárosban az a sok kutya? Ki ad neki enni? Hol szaporodnak? Hogyan viselik magukat a millió ember között; ha egyik se gazdájuk? S hogy nem rettegnek ezek az emberek, hogy egy kutya megvész s a következő napon ki kell szaladnia az városnak a falak közül!
Mindennek a magyarázatát megtaláltam ott a helyszinén.
Hát először is nem igaz, hogy ezek az ebek csak a török utcákon tanyáznak. A Péra és Galata városrészekben van a legtöbb, pedig ezek keresztény városrészek. Görögök, örmények és más európaiak lakják. Röstelkedéssel irom le, hogy miért itt a legtöbb a kutya. Hát csak azért, mert itt a legnagyobb a rondaság.
Aki látta ezelőtt 20-30 esztendővel a pesti háromdob-utcát és ennek szomszédos utcáit, az csak még egy kupac szemetet képzeljen minden ház elé és piros sipkát képzeljen az emberek fejére, hű képben látja Péra és Galata utcáit.
A szemetet este veti ki minden ház lakója az utcára, a kocsiút szélére, de néhol a fal mellé vagy éppen a márványderekú terrasz alá. Egy perc nem telik belé, ott van 5-6-10 többnyire rókaszőrű s birkanagyságu kutya és felzabál mindent, ami rothadékony. Egy a munkájuk a légygyel, a csótánynyal, a természet takarító állataival. Reggelre már csak a por, a szalma, a papiros, rongy és csont marad a szétdult szemétkupacból. Akkor az ebek munkáját a rongyszedők folytatják.
Ime az ebek tápláléka.
De van még más is.
Konstantinápoly girbe-görbe, hegyes-völgyes város. Körülbelül olyan hegyekre épült, mint Buda vára. Azt hiszem, a nők életmódja meg az utcák fárasztó mivolta az oka, hogy olyan piacok, mint az európai városokban, nincsenek. A piac maga megy a házakhoz. Korán reggel megkezdődik az ordítozás, a férfikofák ordítozása. A vizet, tejet, húst, gyümölcsöt, zöldséget az árusok százai hordozzák fel s alá az utcákon s ki bömbölve, ki üvöltve, ki harsogva kiáltja a maga áruját. A háziasszony vagy cselédje csak kinyitja a kaput s int annak, akitől venni akar.
A halárus ott a kapu előtt a kövezetre teszi a maga nagy fatálát és az éles bárddal ott vág a halból, amennyit vesznek tőle. A mészáros egy öreg gebének a két oldalán hordozza megnyúzott birkáit. Persze deszka van a birkák alatt s félig be is vannak fehér ronggyal takarva. Ott méri a húst a kapu előtt.
A vándorló piac hulladékaiból jut az ebeknek a nap első felében az élelem. Ott eszi a kutya a véres csontot, a halszárnyat, a bőrnyuzadékot, a tejfellocsadékot, túrómorzsalékot, ahol esik neki. S melyik micsoda falathoz áll legközelebb, megeheti békén: nem rángatják ki egymás szájából, mint a mi kutyáink.
Délfelé megszűnik ennek a piacnak a forgalma, csak a vizárúsok, gyümölcsösök és salátások maradnak munkában. Ilyenkor már a kutyák elfekszenek.
De hova fekszenek abban a hasonlíthatatlan nagy emberi nyüzsgésben, amely Péra és Galata utcáit egész nap elfoglalja?
Hát biz ők lefekszenek a kövezetre: ki a kocsiútra, ki a gyalogjáróra. S ott alszanak a járó-kelő ezernyi láb alatt, oly mélyen és oly jóízűen, hogy talán a pisztolylövésre sem nyitnák ki a szemöket. Az emberek vagy elkerülik, vagy átlépik őket. Kinek is jutna eszébe, hogy egyet rúgjon rajtok, mikor tiz lépéssel odébb megint egy kutyát talál és hát nem is nagy fáradságba kerül egyet-egyet oldalt lépni, kivált ha az ember olyan csöndes lelkű, mint a keletiek. Csak ha véletlenül két-három kutya is összefekszik a gyalogjáró közepén, akkor ugrik ki a boltból valami legény vagy inas és rájok csap. Persze ilyenkor keserves üvöltéssel ugranak odább a szegény állatok.
És ez a keserves üvöltés megszokott hang ottan.
A kocsik mindennap megnyomorítanak egypár kutyát, amelyik nem volt elég gyors a lovak lába elől felugrani. A lóvonatok kereke alá is kerül közölök néha. A tömérdek sánta kutya mind ilyen baleset emlékét hordozza.
Minden utcának megvannak a maga kutyái. Az utca rövidsége vagy hosszusága határozza meg, hogy mennyi. Ezek az ebek aztán, – noha egy faj az egész város kutyája, – féltékenyek a maguk utcájára. Ha egy más utcából vagy városrészből való kutya lopakodik oda, seregesen rohannak rá s irgalmatlanul összemarják. És hát ez éjjel nappal gyakran megtörténik. mert ezek az ebek örökké éheznek.
Idegen ember csaknem minden órában felriad az első éjszakán az ebek lármájára s nappal is bámulva nézi, hogyan esik egymásnak tiz-husz kutya s hogyan tépi egymást oly éktelen üvöltés és sikítás között, hogy az ember azt hiszi megsiketül.
Az ember iránt jámbor és alázatos mindenik. Bármelyiknek pattint vagy szól az ember, örömmel néz reá és csóválja a farkát. Bármelyiket megsimogathatjuk, mintha a magunk kutyája volna s ha hívjuk, szívesen követ mindaddig bennünket, míg azt látja, hogy iránta érdeklődünk.
És akármelyiket azonnal házi kutyánkká lehetne marasztalnunk, ha volna Konstantinápolyban udvaros ház, de hát itt ha akad is udvar néhol, rendesen a ház tetején van, ahol a kutyák tartása fölösleges.
Itt-ott a mellékutcákban lát az ember egy-egy kutya-családot is. A kutya ott kölykezik meg, ahol a válságos pillanat eléri. Legfeljebb annyit tesz meg, hogy a fal mellé, vagy a kapusarokba húzódik. Minden házban akad egy jólelkű ember, aki kivet ilyenkor egy gyékényt vagy szőnyegrongyot s a kutya azonnal elfoglalja a kölykeivel. Stambul egy máskülönben forgalmas utcáján azt is láttam, hogy a kutya fészke fölé bádogot tett valami jószívű török. A kutya ugyanis két olyan kő közé vonta magát, amelyik valaha egy kőpad kartámasza volt s a bádog az ebcsaládnak alkalmas fészektetője lett.
A kicsinyek olyan vörösek és bundásak, mint a medvebocs. Kedves tekintetű jámbor állatkák. Egy ilyen kutyafészeknél Székács Gyula, az én Konstantinápolyban lakó barátom lehajolt és ölbe vett egy kutyakölyket. Én ijedten néztem a kutya-anyára. Azt hittem, hogy megrohanja érte. Még csak nem is morgott. Ahhelyett hogy féltékeny lett volna a kicsinyére, örömmel és boldog nézéssel állt előttünk és a farkát vidáman csóválta, mintha azt mondta volna:
– No, ugye szép az én kicsinyem! Beillenék akármelyik szalonba úri kutyának!
Értelmes állatok ezek. Tudják, hogy az ember jótevőjük.
Mihelyt a kicsinyek lábra tudnak állam, már ott lehet őket látni a fészekhez legközelebb eső szemétdombon. Ott kaparásznak, turkálnak egész nap.
Természetes, hogy a legnagyobb kutyacsoportok az olyan boltok közelében láthatók, ahol valami élelmiszert árulnak. Mert hát vannak azért ilyen boltok is. Pékek, birkazsirt áruló török hentesek, lacikonyhák és egynéhány mészáros. Az ilyen boltokból minden órában repül az utcára valami jó falat. A kertes korcsmáknak rendesen megvan a maguk állandó kutyavendége is. Ilyen kutyát láttam a stambuli vasuti állomás kertjében. Ennek a kutyának az egyik első lába csuklóban csonka volt. Egyik asztaltól a másikhoz járt és a csonka lábát épp úgy tartotta, mint a koldusok.
Ez volt az egyetlen kövér kutya, amelyet Konstantinápolyban találtam.
Ami a megveszést illeti, azt mondják, hogy soha nem történt még, hogy valamelyik megveszett volna. És ezt a kutyák szabad életének tulajdonitják. (Szabad mozgás és szabad szerelem.)
Vannak a török fővárosban európai kutyák is. Az odaköltöző európaiak viszik magukkal egy-egy kedves pincsit, szettert, vagy buldogot. No ezek ugyan idegenben érzik ott magukat. Ha a gazdájuk zsinóron vezeti is őket, a benszülött kutyák dühös morgása és keserves vonítása kiséri őket mindenfelé s ha meg maguk bátorkodnak ki az utcára, hát ebből a kutyából se lesz ám soha nemesi oklevél!
Hallottam, hogy valamelyik szultán összeszedette egyszer valamennyit s átvitette egy kis lakatlan szigetre. A kutyák éjjel-nappal ott sokadoztak és vonítottak a parton a főváros felé s egymást falták fel éhségükben.
A hajósok a szívreható inséget elmondták a fővárosban s a kisérletnek az lett a vége, hogy a megmaradt kutyákat megint hajóra szedték és visszahozták Konstantinápolyba.
(Gárdonyi Géza: Mai csodák. Budapest, Dante, 1925)