Szóval először 2022. májusában voltam az általuk szervezett hosszú hétvégén Erdélyben. A környezet gyönyörű volt, s az idő is - bár ennek a szervezők annyira nem örültek :D . A legjobb és legnagyobb értéknek azt tartom ebben a programban, hogy egy tükröt tesznek eléd, amiben megláthatod saját magad (persze ha van merszed ezzel szembenézni), s nem is a fizikai kihívás az igazán nagy ebben - bár van akinek ez is az, hanem a mentális része. Szinte mindenki kiborul valami miatt, persze vannak olyanok, akik nem mutatják ki, jól elrejtik - mint például én. Először itt szembesültem a türelmetlenségemmel igazán. A csapatban nem én voltam a "gyenge láncszem" és nekem így sokszor nehéz volt a másik csapattársra várni. S itt fogalmaztam meg először, hogy bár sokan eljutnak a határukig egy ilyen hétvégén, nekem ez nem történt meg. Még kicsit büszke is voltam magamra, hogy milyen penge vagyok. Bár ehhez hozzá kell azt is tenni, hogy annak ellenére én is hőbörögtem rendesen többször, többmindenért, hogy az XCC-k történetében akkor volt a legjobb, legkellemesebb időjárás. S érdekes, hogy ennek ellenére akkor adták fel a kihívást a legtöbben is. Tényleg nem a körülményektől függ az, hogy valaki feladja és kilép a küzdelemből, fejben dől el. Emlékszem, hogy meg is fogalmaztam a végére, hogy nagyon jó életem van, nem volt soha komolyabb trauma vagy nehézség az életemben...szemben másokkal, akikkel ott együtt küzdöttem. Arra jutottam végül, hogy nagyon hálás lehetek ezért, mert ez nem érdem, hanem kegyelem - nem én csináltam ezt.
Aztán legutóbb 2022. november első hétvégéjén voltam ismét egy ilyen programon, pont a baleset előtti hétvégén. Itt már kicsit rosszabb volt az időjárás, ezért nagyobb volt a fizikai kihívás része is, de még nem volt vészes annyira. Mentálisan még kevésbé volt az, mert már tudtam mire számíthatok nagyjából, hogy mikor mi fog körülbelül következni (azért nem teljesen ugyanolyan). Itt újra megfogalmaztam, hogy jó volt, de most sem jutottam el a határaimig, nem szembesültem azzal, hogy ki vagyok olyankor, amikor a "szakadék szélén" vagyok... Bár itt már valami jobban derengett :), mert egy olyan is kijött belőlem, hogy "akarom én egyáltalán megtapasztalni, hogy milyen az, amikor eljutok a határaimig?" Akár fizikailag, akár mentálisan. S arra jutottam, hogy nem biztos...
Mondták is ott a szervezők a végén, hogy vannak itt olyanok, akik inkább megcsinálnák ezt 20x akár, minthogy visszamenni és a valódi életben megmászni a saját hegyeinket, megküzdeni az igazi nehézségekkel, sárral, mocsokkal...mindennel, az élettel. Akkor nem gondoltam bele még...
Azon a hétvégén több gondolat is megragadott, bogarat ültetett a fülembe a "tükörbe nézés" során, amiből aztán mostmár lett cselekvés is.
Fiatalabb koromban sok-sok időt elvesztegettem számítógépes játékokkal. Visszanézve függőség volt ez - már látom, bár ezt akkor egyáltalán nem fogalmaztam meg így - valószínű direkt, mert nem akartam ezzel szembesülni - s szerencsém volt, meg kegyelem, hogy ennek a lehetséges rossz következményeivel igazán nem kellett telibe "találkoznom". Az élet többi része ment tovább, nem lehetett annyira észrevenni. Egyedül talán abban láttam a hatását, hogy a fejlődés lehetett volna jobb, gyorsabb, nagyobb az életem minden területén. Aztán ezt sikerült elhagyni az éltemből - nem volt egyszerű. Persze megpróbál a mai napig vissza-vissza kúszni, de hála Istennek egész gyorsan szembesülök a dologgal és sikerül letörölni a játékot a telóról elég hamar.
Pár éve elkezdtem újra sakkozni. Már régebben is szerettem ezt az intellektuális kihívást. És hát ez azért mégsem olyan, mint a videójáték. :) Ezért még van, hogy meg is veregetik az ember vállát, ha jól csinálja! S nincs is ezzel baj alapvetően, ahogyan azzal sem, ha játszom. Azzal van baj, ha az arányok eltolódnak és uralni kezdi a dolog az életem. A sakk ilyen lett. Erre többször eljutottam magamban (már a májusi tükörbenézés során is). De a konkrét lépéshez kellett az, hogy ezt ki is mondjam az egyik barátomnak, Marcinak, s így valóságos lett a dolog. Ez sok erőt adott abban, hogy az XCC utáni héten (ez volt a baleset előtt) leszámoljak a sakkal ebben a tekintetben. (Amúgy nagy "titka" az XCC-nek, hogy csapatban megyünk, s ez nagyon sokat segít abban, hogy az ember végigcsinálja, ne szálljon ki a küzdelemből, amikor már simán kilépne belőle.) Megírtam ezt a csapatnak is:
"Töröltem a chess.com előfizetésem. Kukába dobtam a sok sakkban elért eredményt, statisztikát, tanfolyamot, előremenetelt...stb. Muszáj volt drasztikus lépést tenni. Azért írom le ide is, hogy kérjétek rajtam számon a dolgot, le akarok ezzel számolni, ilyen szinten mindenképp - lehet hogy nyúlok még sakk figurához, de nem akarok a rabja lenni. Köszi, ha gondoltok rám e tekintetben!"
Ez egy nagy mérföldkő volt, mostmár úgy látom.
Ilyen mérföldkövek vannak az életünkben, nekem is volt pár már (például itt írok egyről: szabadság ). Ezek olyanok, hogy ha nem tudjuk ezeket legyőzni, megtanulni a leckét, akkor egyszerűen megreked az életünk. S Isten nem visz tovább, használ úgy ahogy tud: ott van, de építeni, növekedést adni nem fog.
Szóval most utólag is ezt látom, hogy erre várt, hogy ezt a dolgot rendezzem, szabaduljak meg. S mikor megtettem, akkor ezt modta:
"Na jól van, végre! Erre vártam! Akkor most jöhet a következő lecke..." :D És hát a következő hétvégén jött is...az eddigi legkeményebb.