Ma egy munkával kapcsolatos megbeszélésre kellett mennem, egyelőre még titok, hogy hová.
A lényeg, hogy olyan területre értem, ahol tinédzser koromban is sokat jártam, és nagyon szép emlékeim vannak róla. Eszembe jutott, hogy akkor mennyi bizonytalanság, mennyi terv, és még ezer más dolog volt bennem, ami lefoglalt akkor. Most, majdnem 25 év után kicsit számot vetettem azzal, hogy mit értem el ez idő alatt? Nem mondom, hogy mindent jól csináltam, de azért meg vagyok elégedve magammal. Nem értem még mindent el, de dolgozom rajta.
Vissza a mához: kérték, menjek sportos ruhában. Hát, van egy sporttáncos szandálom. Na, az nem lesz jó, mert abban még az utcára sem lehet kimenni. Van egy szép új melegítő alsóm, abban még egy sima strechingre sem jutottam el, na meg hogy néz ki az ember, utcán, melegítőben? Hát, ennyit a sportos megjelenésről.
Úgyhogy mentem a szép nőies ruhámban, egy viszonylag stabil csizmában, strech nadrágban. Igaz, részt sem akartam venni a programon, de hát, amikor mindenki megy, hogy húzhatnám ki magamat? Úgyhogy mentem a többiek után, többüket akkor láttam először...
Szóval, beöltöztem én is. Hajcsat ki, fülbevaló szintén, helyette kaptam bukósisakot, karabínert, beülőt, csigát.... Szabályok megtanulása, vihogás, viccek, indulás a kezdő pályára. Semmi komoly, sodronyköteles hágcsón fel, karabínert átkötni, megnézni, hogy a következő akadálynál hogy szerencsétlenkedik a társunk, aztán bátorságot gyűjteni és megpróbálni ügyesebben venni, mint az előttünk lévő. A segítők lentről jó tanácsokkal látnak el, jön a következő: csigán csúszni, karabíneren lógni, lábat fel...
Na ez volt a kezdet, 1 méterrel a talaj fölött.
Mentünk a következőre. Én direkt megkérdeztem, hogy lustáknak milyen pálya való? Megmondták, de amikor ott voltunk fent, már észre sem vettük, hogy 4 méterre van a talaj a lábunk alatt.
Ja, és nem lehetett csak úgy lejönni, mert egyik akadály után a másik akadály következett és nem a létra. ;-) Volt falmászás, csigán csúszás, vízszintes létrán lépegetés, szerencsés fához érés, vagy éppen teperés a fa után...kapaszkodás, egyensúlyozás, lépegetés, hálón menés, újra csúszás, aztán visszacsúszás, röhögés, sikítozás, küszködés....
A végére iszonyúan elfáradtam, de nagyon jól éreztem magam.
Ha lesznek képeim, kiegészítem majd a beszámolómat.
Egyébként mindenkinek ajánlom, azt hiszem, hogy 3 éves kortól lehet, vannak gyerekpályák is, és vannak nehéz, hegymászó szintű pályák is. Én spec. a falmászós részt nem szerettem, a csigásat, himbálózósat igen. Csak végül is, az összes bátorságunkat össze kellett szednünk, mielőtt a tőlünk 15 m-re lévő fához "indultunk" volna. Szóval, nem úgy indul el az ember, hogy: odalépegetek és jééé, ott vagyok-, hanem: "lesz ami lesz, ott a karabíner, jöhet a mentő, vannak még élő emberek körülöttem... most már nem fordulhatok vissza." Józan ésszel tuti nem indul el senki. :-)
Más téma: reggel nagyon jót szórakoztam, amikor láttam, hogy valaki Allach-ban nézi a blogomat. 1. Már Alla(c)h is kíváncsi rám. :-)
2. Ha valaki Őt keresi, én már meg tudom mondani, hogy Németországban lakik. :-)
