Miért élnek tovább az emberek tőlünk nyugatabbra?

Nem feltétlenül azért, mert több a pénzük, vagy mert ők velünk ellentétben számíthatnak a nyugdíjukra (bár lehet, hogy mi is és lehet, hogy ők se). Vagy mondjuk mégis ezért, de csak áttételekkel. És persze ki vagyok én, hogy meg tudjam nevezni Az Okot. De ha már egyszer úgy alakult, hogy 2010-11 fordulóját, a régóta vágyva vágyott és programokkal meg pihenéssel meg családozással teletervezett szabadságomat betegen töltöm, legalább megismerkedhettem az osztrák egészségügy egy szeletével.

Az osztrák egészségügy a felhasználói oldalról nézve bonyolult. Nincsenek olyan szamárvezetők, mint a háziorvosi és védőnői rendszer Magyarországon. Odajöttél lakni, akkor szervezd meg magadnak, hogy legyen orvosod. Ebben nagy segítségedre lehet a telefonkönyv. Figyelj közben arra, hogy ha már kemény százeurókat vonnak havonta tőled egészségügyi járulékra, akkor legalább olyan orvoshoz menj, akit a biztosításod, a fapados, fedez. Mert nem mindenkit és nem mindenféle ellátást. Na, én ezt eddig elmulasztottam - nem vagyok nagy orvosjáró. Debrecenben voltam épp, de hát a terhesgondozás az más, és az bevonz sok egyéb dolgot is, meg ott még időm is volt efféle léhaságokra. Meg persze mint sok magyar, az igazán fontos problémákkal, mondjuk fogorvos, nőgyógyász, magánorvoshoz mentem. Pesten szült barátnőim elbeszéléseit hallgatva egyben relatíve biztos voltam-vagyok: Budapesten nem akarok szülni, nincs nekem annyi időm meg pénzem. Mondjuk éppen máshol sem szülnék mostanság, de ha már, akkor máshol.

Most se szülés okán kerestem fel az ügyeletet, hanem mert éjjel erős légszomj vett erőt rajtam, ami a torokban dagadhat, az nálam dagadt, nem volt vicces. Az ügyelet még egyszerűbb dolog, mint az orvosválasztás, az kerületi rendszerben van felosztva, szóval adott volt, hova kell mennem, a legközelebbi kórházba. Mák, hogy tényleg közel van. Tapasztalatlan szűzleányként próbáltam eltalálni a megfelelő bejárathoz, osztályhoz, betegfelvételi ablakhoz, eközben párszor hosszasan el kellett magyaráznom, hogy mi a bajom - miközben minden kimondott szó fáj - végül besoroltak: Erkältung, azaz megfázás. Chirurgienotambulanz. Furán néztem, én úgy tanultam az isiben, hogy a Chirurgie az sebészet, és én egyáltalán nem vágyom szikés beavatkozásra, de azért mentem. Ott aztán újra besoroltak: Halsweh, azaz torokfájás, ekkor már kezdtem hülyén érezni magam, ki megy ünnepen torokfájással ügyeletre, az én bajom sokkal komolyabb, ezt állítom.

A két óra várakozás alatt azért nagyjából átláttam, hogy az egy nagy ajtó mögött több kis ajtó is van, szemészet, sebészet, nőgyógyászat és a HNO. Gondoltam - helyesen - hogy ez a fül-orr-gége, és kispekuláltam, hogy a N az Nase, az O meg az Ohr. A H nyilván a gége, ami nem tudom hogy van németül, így kitaláltam a Hase-Nase-Ohr elnevezést, aminek értelme nincs ugyan, de legalább rímel és jól szórakoztam közben. Na de mindez csak az előjáték ahhoz, amit igazából mesélni akartam.

A rendelőben egy fiatal doktornő alaposan kikérdezett, elég gyorsan rámsütötte a bélyeget, hogy Angina, de azért ha már ott vagyok, tovább vizsgált, először a fülemet. Hogy hát a fülemet fültisztítóval szoktam-e tisztítani. Á, dehogy, hát csak úgy puszta kézzel meg vízzel. De hogy kimosatom-e szakorvossal félévente a fülemet, mert hogy azt úgy kéne. Hát nem, mondom neki, ezt nekem eddig soha senki nem mondta, igaz, nem is volt különösebb probléma eddig a fülemmel. Erre mindenféle undok megjegyzés meg szájhúzogatás nélkül szépen elvégezte ezt az ötperces műveletet, közben tájékoztatott a víz hőmérsékletéről, hogy mit fogok érezni és hogy nem szabad fájni, és mire ezeket elmondta, már kész is voltunk. Új világ tárult fel előttem, halk zajok, ahogy a papír csúszik az asztalon vagy a toll sercegése, nahát, ezeket eddig én nem hallottam, már megérte eljönni.

Aztán kiderítette, hogy amúgy a fülemnek semmi baja, a nyirokcsomóimnak se, mert ami annyira be van dagadva, az nem is nyirokcsomó, hanem valami más - mondta a nevet, de nem értettem és elfelejtettem a szót. És hogy ezt komolyan kell venni, ha máskor is érezhető, akkor meg kell mutatni orvosnak és nincs tréfálkozás. Aztán még az orromba is belenézett, és feljegyezte latinul a kartonomra, hogy el van dugulva, és felhívta a figyelmemet, hogy az orrsövényem balra húz, de ezt műtéti úton lehet korrigálni, ha panaszom van. Hogy szoktam-e levegőt kapni bal oldalon - húha, ez nehéz kérdés, amikor nem vagyok beteg ritkán vizsgálgatom, hogy melyik orrlyukamon át kapok levegőt, amikor meg beteg vagyok, akkor egyiken át sem. Na de legalább tudom, mi a pálya, ha elkezdek éjszakánként horkolni. Az orvos egyébként úgy nézett rám a műtét lehetőségét ecsetelve, hogy szerintem ha azt mondom neki, hogy igen, legyen, akkor akár beszéljük is meg, hogy mi legyen a kórházi motyóban. De mert nemet mondtam, egyszerűen csak rákérdezett a gyógyszerallergiáimra, odaadtam azokat a magyar gyógyszereket, amiket nem szedhetek - készültem! - kibogarászta a hatóanyagot, nézegetett a táblázataiban meg a google-n, felírt egy antibiotikumot meg fájdalomcsillapítót, ami hatékonyabb, mint az egyetlen, amiről eddig úgy tudtam, hogy szedhetem, elmesélte, mit tegyek, ha javulok és mit ha nem, kedvesen mosolygott, majd elbúcsúztunk.

Kontraszttörténet: Do tavaly nyáron fülfájásra panaszkodott. D. elvitte gyerekfülészetre. Ott először vádló-rosszallóan megállapították, hogy a gyerek fülében kötött fülzsír van. Biztos fülpálcikázzuk. (Nem.) De hogy ők így nem tudják megvizsgálni, és nem is vacakolnak a tisztítással, mert a szülő is csináljon valamit, ha már nemzett/szült egy gyereket. Vegyünk a patikában olajat, öntsük a gyerek fülébe, hagyjuk hatni, aztán zuhannyal mossuk ki. Ha annyira bénák vagyunk, hogy még ezzel sem boldogulunk, akkor majd hozzuk vissza a gyereket, ők majd megcsinálják, bár nem az ő dolguk. Természetesen nem boldogultunk, mert Do nem engedte teletölteni a fülét, meg mert egy háztartási zuhany vízsugara abszolút alkalmatlan erre a célra, még ha a gyerek nem is állna ellen. (Ellenállt, naná.) Nem, nem vittük vissza a gyereket, nemcsak azért, mert nem akartuk megkapni az alkalmatlan szülő minősítést, hanem mert nem akartam olyan orvos kezébe adni a gyereket, aki ilyen antiodaadással végzi a munkáját, meg akit nem az érdekel, hogy a gyerek fülfájását meggyógyítsa, hanem hogy a szülőt megdorgálja. A fülfájás elmúlt magától, én meg felírtam a listára, hogy melyik gyermek fül-orr-gége osztályt kell nagy ívben kerülni, ha tényleg komoly baj van.

Vissza a bécsi viszonyokhoz: Az az érzésem, hogy ha egy újévi ügyeleten ilyen alapossággal foglalkoznak egy beteggel, és ha valaki az egész életét ilyen egészségügyi ellátásra támaszkodva éli, akkor nem nagy vicc tovább élni. Persze csak akkor, ha az a rejtélyes daganat a nyirokcsomók mögött nem valami daganat, de egyelőre még nem akarok ebbe belegondolni, mert év eleje van és optimizmus.

Mi legyen a muslicákkal, avagy a szelektív hulladékgyűjtés buktatói

A korábbi és a mostani szelekív hulladékgyűjtésünk között a különbség minden szempontból elég nagy. Budapesten is szelektáltunk, de ott ez komoly meló volt. Nemcsak azért, mert a kukaszigetig kemény kaptatón kellett fölcipelni a szatyrokat, és ezt nem tettük meg minden nap, de még minden héten sem. (Miért is nem? Hiszen akkor nem kellett volna annyi és annyira nehéz szatyrokat felvinni. Na mindegy, ez már késő bánat.) Most sokkal közelebb vannak a kukák, ráadásul szintkülönbség nélkül, de ez csak az egyik könnyebbség.

Bécsben általában az az alap, hogy a házakhoz tartozik a papírszemetes és a Restmüll, tehát a minden más. Ezeket a holmikat könnyen-gyorsan kiviheti az ember, csak figyeljen, hogy a kulcsot mindig vigye magával, nehogy kizárja magát a lakásból. S aztán - és itt a lényeg! - fogja a papírjait, és egy mozdulattal beleborítja a szemetesbe. Egy mozdulattal! Nem egyenként csúsztatja be a kis teafiltereket a postaládajellegű nyíláson, hanem egyszerűen beleönti a felnyitható fedelű szemetesbe. Mert itt nem büntetik meg az embert azért, ha szelektíven kívánja gyűjteni a papír.

A többi kukafajta a házunktól 3 perc sétára van két irányban is - fő a változatosság, egyszer ide, másszor oda viszem, mert nem tudom eldönteni, melyik van közelebb. A fémet használjuk ugyan, de nem túl gyakran (joghurtok fedlapja, szökőévente konzerv- és sörösdoboz, szigorúan kimosva). A műanyagflakonos kuka alig érdekel, néha azért veszek flakonos vizet, hogy tudjak mibe vizet vinni magammal az útra. S persze van az üveges kuka, fehér és színes külön, ide leginkább kampányszerűen viszem ki a belevalót, amikor nagytakarításkor belátom, hogy úgyse főzök 50 üveg lekvárt, tárolni benne egyelőre a gyerekek miatt úgyis életveszély, tehát a meglévő készlet felét nyugodtan kidobhatom.

Van viszont valami, ami otthon nem volt: a biokuka. Almacsutka, krumplihéj és társai. Bevallom, a biokuka komoly gondokat okozott a háztartásunkban. Mert egyrészt a második héttől világos volt, hogy persze, gyűjtünk bioszemetet is. Na de mibe tegyük? A papírokat óriás táskába - melyet egyébként a bécsi hulladékkezelő cég dobott be érkezésünk másnapján a postaládánkba (nyilván véletlen az időzítés), s a táskát nem dobjuk ki. A Restmüllt a szokásos nelonzacskóba, az üvegeket, fémet pillepalackot szintén egy textilszatyorban visszük el a tetthelyre. Na de mi legyen a bioval? Egyszer véletlenül megláttam, hogy egy papírzacskóra rá volt írva, hogy bioszemétbe dobható - hurrá, akkor ez lesz a megoldás, gondoltam én. Csak arra nem gondoltam, hogy amennyit jelenleg otthon főzünk, nem keletkezik túl sok bioszemét. Na jó, gyümölcsöt eszünk, de azért hány almacsutka, szőlőszár meg szilvamag fér el egy közepes méretű papírszatyorba, ugye. De megszoktuk, hogy a szemetest akkor visszük ki, ha megtelt, és mert bioszemét csak nem telt meg még másfél hét alatt sem, komolyan megnőtt a lakásban tartózkodók száma: elleptek bennünket a muslicák. Nem fokozatosan, hanem hirtelen.

Azóta itt vannak velünk. Néha úgy tűnik, győzünk. A múltkor este megittuk egy üveg bor végét, elől hagytuk a üveget, hogy majd másnap kiöblítjük és tesszük az üvegszemetes táskába, s láss csodát, másnapra kiderült, hogy a kimosatlan borosüveg a legjobb muslicacsapda. De azért még így is maradt. Most várunk. Ki költözik el hamarabb vajon?

Mellesleg a muslica rettentő bajkeverő. Sikerült neki elérni azt, amire házasságunk eddigi 5 és majdnem fél évében nem volt példa: elkezdtünk azon gondolkozni, hogy

K i v o l t a h i b á s

hogy megjelentek a muslicák. Én, mert én akartam elkezdeni a bioszemetet gyűjteni, vagy ő, mert túl későn dobta ki.

A kukatörténet persze nem ért véget, legközelebb majd mesélek a postásról, aki egyben kukás is.

p.s. Vajon mire következtetne egy pszichológus abból, hogy költözködések után általában a szelektív kukákról írom az egyik első posztot?

Vízre szálltunk, avagy éljen a tengerész stílus

Gyermekeink szerint tarthatatlan állapot, hogy bár már harmadik nyarunkat töltjük a fővárosban, még mindig nem vittük el őket egy kiadós hajókázásra. Első körben Visegrádra vagy Szentendrére gondoltam kirándulási célként, aztán elővettem a józan eszemet, és egy Margitsziget-megkerülő utat választottunk. Ez a kábé egyórás út tökéletes kisgyerekkel is, az elején még szépen ültek, aztán amikor elkezdődött a szülőstresszelő fel-alá vándorlás a hajón, akkor már szinte meg is érkeztünk. Visszafelé pedig nem mentünk vissza a pesti oldalig, hanem kiszálltunk a Batthyányn, és mert ebédidő volt, beugrottunk a Nagyi palacsintázójába is. Igazán remek hétvégi családi program volt, még ha kicsit csepergett is az eső.
A hajófeeling persze megtette hatását, itthon rögtön belekezdtem egy tengerész stílusú nyakláncba. Utólag látom csak, ahogy válogattam a képeket, hogy nemcsak a színek voltak rám hatással, hanem a sodrott hajókötél is, bár ez csak tudat alatt történt.

Nem épp tömegben elvegyülős lánc, ezt elismerem, vastagsága is van, meg a mintázata is figyelő tekinteteket vonz. A színek szabálytalan-spirálisan változnak, és egy óriási piros golyóval gombolódik hátul.
Mostanában nem töltök fel a meskára, hiszen úgyis jön a Gouba, jövő vasárnap ott lehet lecsapni rá. Még annyit elárulok, hogy az asztalomon azóta is tengerész stílusú mindenfélék vannak készülőben - de már a varrógép surrog, nem a horgolótű. Ja, és nem tudom, van-e összefüggés, de sürgősen be kellett szereznem egy tengerészkék nyári ruhát is piros övvel, amihez Csili már készíti is a tökéletesen illeszkedő nyakláncot. Úgy látszik, júliusra mégiscsak nyár lett!

Kösz, kedves IKEA!

Az IKEA-t - habár ez nem trendi - sok dologért szeretjük, és nem elsősorban a bútorokért, mert azokat nem cserélgetjük évente, hogy állandóan vissza kelljen járni e célból. Szeretjük például a játszóházáért meg a brokkolis lazacért, ezenkívül a svéd mandulatortáért meg a mélyhűtött húsgombócokért, ami különösen abban a korszakban bír nagy jelentőséggel, amikor a gyerekek kizárólag szabályos gömb formájú táplálékot hajlandóak magukhoz venni. Szeretjük a remek textiliákért is, meg a praktikus papírtekercsekért, amelyek egy gyerekes háztartás rajzolási gondjait elég hosszú időre megoldják. De a leghálásabb az Antilop etetőszékért vagyok meg a mammutos kisszék-Lack kisasztal kombinációért. Az elsőt már nem használjuk, a két utóbbi pedig nincs nekünk, de nem is ez a lényeg.

Gondolom, ott lehet a titok nyitja, hogy a poharak-tányérok is elég olcsóak, ezért a vendéglátóipari egységek egy jelentős része ott szerzi be fogyóeszközeit. És persze elmennek a gyerekosztály mellett is, meglátják ezeket a cuki kis cuccokat, és akkor eszükbe jut, hogy miért is ne vegyenek valami ilyesmit is. Mert hátha vannak, akik a gyerekük megszületése után is beülnének kávézni vagy fagyizni. Netalántán ebédelni (bár ez már nagy merészség). És a gyerek hamarabb kezd unatkozni, mint a szülő. És szétkeni a kekszet a terítőn. De ha ezt egy külön kis asztalnál teszi, akkor nem gond. Pláne, ha még van kikészítve pár ceruza vagy más játék is.

Szóval igen, kösz, kedves IKEA, mert mióta vannak ezek az olcsó és egyszerű kis gyerekbútorok, a legtöbb helyre már gondolkodás nélkül beülhetek gyerekkel is, mert a mammut székekből kialakított kis sarok jelzi, hogy nem fognak kinézni onnan gyerekkel sem és előrevetít 20 perc relatív nyugalomban eltölthető szabadidőt. Most már e kedvenc helyemen, a Bazilika előtti téren is.