A havas, hideg téli napok után olyan hevesen tört be a tavasz, mintha mindjárt nyár szeretne lenni, a hirtelen előbukkanó legyek az ablaküvegnek mentek zavarukban, míg a növények nagy igyekezetükben azt se tudták leveleket vagy virágokat hozzanak elő magukból inkább. A hirtelen változás a testet és a lelket is megviseli - legalább is nálam - a váratlan energiatöbbleten túl kellet adni valahogy, én egy nagy sétával például.. (vagy nagytakarítással:)
A téli pokrócokat még nem raktam el, hátha...
Ilyenkor mindig előveszem az egyik kedvenc könyvemet:
Victor Hugo:A tenger munkásai
A szántszándékról szól.
Idézek belőle egy kicsit:
Ilyen volt Gilliatt. A lányok rútnak találták. Nem volt rút. Talán szép is volt. Arcéle egy ókori barbáréhoz hasonlított. Amikor pihent, Trajanus egyik oszlopának valamelyik dák harcosára emlékeztetett. Füle kicsi volt, finom rajzú, nem lógott le a cimpája. és igen jól hallott vele. A két szeme között ott volt a merész és kitartó emberekre jellemző büszke függőleges ránc. Ajka szöglete lefelé ívelt, ez keserűségre mutatott, nemes ívű homloka derűt sugárzott;nyílt tekintettel,jóindulatúan nézett az emberekre, bár pillantását megzavarta az állandó hunyorítás, ami a halászok sajátossága a hullámok fénytörése következtében. Gyerekes-bájosan mosolygott. Az északkeleti szél majdnem négerbarnára égette.
Nem lehet büntetlenül egybeolvadni az óceánnal, a viharral, az éjszakával;harmincéves korára negyvenöt évesnek látszott. A szél és a tenger sötét álarcot vont az arcára.
Az Ördöngös Gilliattnak nevezték el.
Tale era Gilliat. Le ragazze lo
giudicavano brutto. Ma non era brutto; forse, anzi, era bello. Aveva nel
profilo un che di barbaro antico. In riposo, somigliava a un Dacio della
Colobba Traiana. Il suo orecchio era piccolo, sensa lobo e di mirabile forma.
In mezzo agli occhi aveva la superba ruga verticale dell’uomo audace e
penseverante. Gli angoli della bocca erano un po’ cadenti, e ció donava al viso
un’ espressione amara. La fronte aveva una curva nobile e serena, le pupille
sicure fissavanao bene, quantunque lo sguardo fosse lievemente velato, a volte,
da quel batter di ciglia che il riverbero delle onde produce nei pescatori. Il
riso era puerile e affascinante. Non c’era avorio piú puro dei suoi denti. Ma la
vampa solare lo aveva reso quasi negro. Mai impunemente un uomo si mischia con
l’oceano, la tempesta e la notte, a trent’anni ne dimostrava quarantacinque. Aveva
la cupa maschera del vento e del mare. Lo avevano sopranominato Gilliat lo
scaltro.
és a séta Marcival, Giával a nedves erdőben:
( Pepe mostanság elcsavarog. Átmegy egymagában a szomszéd völgybe,
onnan kell esténként hazahozni.)
az elsők: hunyor, tőzike, májvirág (és persze a primula)
Szabadon mászkáló tikok:önfegyelem-próba Giának.
nostalGia